Shock!

Nagyot dobbant a szívem, amikor szembejött velem a hirdetés tavaly novemberben: bemutatják a Nightwish utolsó, Yesterwynde című albumának szimfonikus zenekarra hangszerelt, énekkarral előadott változatát Helsinkiben. Tuomas Holopainen zenéjét élőben már régóta ilyen körülmények között képzeltem el, mint a teljesen esélytelen kategóriában versenyző koncertjeim listavezetőjét. Némi nehezítéssel, a budapesti Művészetek Palotája helyett a helsinki Musiikkitalóban (Helsinki Music Centre) mégis megvalósulni készült a dolog, így hosszas osztás-szorzást, családi büdzsé átkalkulálását követően lett egy hosszú hétvégénk feleségemmel, egyfajta speciális karácsonyi- és egyéb összevont családi ünnepek ajándékaként.

Tarja Turunennel a fronton egyszer, Anette Olzonnal kétszer volt szerencsém látni a Nightwisht élőben, Floor Jansennel még egyszer sem. Az utolsó hazai, sportarénás koncertet kihagytam, részben a szimfonikus részek élő megszólaltatása kapcsán bennem felmerült kérdőjelek miatt (utólag azért már bánom). A korábbi éra albumainak esetében talán nem annyira, de a Dark Passion Playtől kezdődő időszak zenéje élőben számomra már picit furán hat pusztán rockzenekari előadásban. Ezúttal fordított volt a felállás: nem szerepeltek a zenekar tagjai a produkcióban, az teljes mértékben szimfonikus hangszerelésű változatban csendült fel minden a Vantaa Orchestra és a Tampere Opera Énekkara előadásában, gyermekkórussal kiegészítve, Eero Lehtimäki karmester vezényletével. Tamperében tavaly egy alkalommal, pontosabban három egymást követő teltházas koncerten már elhangzott a Yesterwynde hasonló változatban, a mostani adaptáció James Shearman, a Yesterwynde album zenei rendezőjének munkája. Bár gondolom, Tuomast sem hagyták ki a dologból.

A zene tehát méltó kezekbe, hangokra és hangszerekre került, a helyszínválasztás a magas művészi értékeket közvetíteni hivatott zenei komplexumra, a Musiikkitalóra esett. Maga az épület Helsinki központjában, egy kellemes parkban, a finn parlament épülete mellett, múzeumok és rendezvényhelyszínek szomszédságában helyezkedik el. Abból a célból hozták létre, hogy a kultúra mindenki számára elérhető legyen: az évente több mint ezer, különféle rendezvény közül a nyilvánosak körülbelül fele ingyenes, az épület az előadások időpontján kívül is nyitva áll a látogatók számára, bárki betérhet a kiállításokat megtekinteni, vagy csak egy kávéra is akár. Ez a fajta nyitottság érezhető volt, amikor beléptünk az épületbe: kellemes légkör fogadott, a modern, tágas előcsarnokban, kedves, segítőkész személyzettel. A fő koncertterem az épület szíve, kráterszerű belső térrel, szőlőültetvény stílusú nézőtér kialakítással, ami már előzetesen, fotón is elképesztően menőnek tűnt. Az akusztikáját a japán Yasuhisa Toyota tervezte, az ő nevéhez több mint ötven hasonló projekt fűződik világszerte. Ezen kívül öt kisebb előadóterem található még az épületben felhasználási céljuknak megfelelően tervezett egyedi akusztikával, a Sibelius Akadémia zenei főiskola tantermei és irodái, hangstúdiója és a nagyközönség számára is elérhető könyvtára. Állandó kiállításként megcsodálható többek közt egy monumentális függőszobor is (Kirsi Kaulanen: Gaia), és nem utolsósorban a világ legnagyobb modern koncertorgonája is itt található.

Belépve a koncertterembe, a „kráter" ütős atmoszférája, a már helyüket elfoglalt nézők moraja, a fények, az előadásra már előkészített színpad látványa tovább fokozta az várakozással járó izgatottságot: hát, tényleg megtörténik, hamarosan felcsendül, amire már hónapok óta várok! Pontban este 7-kor a kezdést jelzendő megváltoztak a fények, a hangszórókból telefonhasználat mellőzésére kértek (a kábé 1500 nézővel együtt ezt be is tartottuk, egy videózó kivételt láttam csak), aztán bevonultak a zenészek és az énekkar. Némi hatásszünet után végül utolsóként a karmester is elfoglalta a helyét, és elkezdődött a varázslat.

Már az első hangokból érezhető volt, mennyire különleges élmény következik 90 percen át. A teljes album egyvelegét reprezentáló, körülbelül nyolc-tíz perces nyitányt követően az eredeti számsorrendet tartották, jöttek is sorban a jól ismert szólamok, más köntösben megmutatva magukat. Éppen annyira játszották csak a szimfonikus verziótól eltérően a Yesterwynde tételeit, hogy a már fülbe ült változattól eltérő apró változtatások feltűntek ugyan, de ezek pont annyira simultak bele a zenemű új adaptációjába, hogy nem volt zavaró, inkább gyönyörködtetett az új, továbbfejlesztett változat. Ami számomra a várakozásaimtól viszont eltérően hangzott, az az énekkar – zenekar aránya a hangképben: az első három tételben számomra hangsúlyosabban volt hallható a kórus, mint a zenekar. Tehát belefutottam a saját elvárásaim csapdájába, amit aztán elengedve valahogy elkezdtek helyreállni az arányok a fülemben valahol a Perfume Of The Timeless környékén, onnantól tökéletesen összeállt a kép, kivétel nélkül minden tételben. Nem számoltam külön a sorokat, de érzetre az énekkar és a gyermekkórus a szimfonikus verziónál mindenképpen többet, az eredeti, Floor Jansen énekelte albumverziónál kevesebbet, valahová a kettő közé félútra belőtt középúton énekelt. Az összhatás így brutálisan erőteljes érzelmeket váltott ki, bennem mindenképpen.

Csakúgy, mint a zenekar. A Yesterwynde album szimfonikus verzióban otthon, fejhallgatóval hallgatva is minden alkalommal jó értelemben felzaklató, felemelő hatással van rám, de ebben a koncertteremben végképp maximálisra feltekert fokozaton fogadtam be a felém szálló hangokat, szavakkal nem tudom pontosan körülírni ezt az állapotot. A zene által kiváltott érzelmeket szavakkal NEM LEHET pontosan kifejezni. Mint egy külön nyelv, amit jó eséllyel azokkal beszélünk (érzünk) szavak nélkül is, akikkel együtt vagyunk a koncertteremben, lehet a színpadon Zakk Wylde, Lady Gaga, Elton John, Bruce Springsteen, Slash, a Slayer, vagy éppen a Nightwish és Tuomas Holopainen. Ezért is nem tudom pontosan körülírni, mi történt a The Children Of 'Ata után a Something Whispered Follow Me és a Spider Silk alatt, hogy valóban jólesőn hullámzott-e a koncertterem, vagy csak engem ültetett a zene csónakba és vitt magával egy másik dimenzióba, ahol ráéreztem aztán a Hiraeth és a The Weave tételekre is dacára annak, hogy lemezen nem tartoznak a favoritok közé. Libabőr, borzongás, és innen egyenes út vezetett a Lanternlight katarzisához. Számomra a csúcspontot jelentő tétel minden másodpercét próbáltam úgy megragadni és befogadni, hogy nagyon sokáig kitartson. Nem mintha erőltetni lehetne az ilyesmit... Férfimódra megvallom, annyira hatásos volt a végére az egész, hogy majdnem, de tényleg csak majdnem meg is könnyeztem. A koncertterem páratlan atmoszférájához sokat hozzáadtak a jó ízléssel adagolt fények, kivetítőre, lézerre, egyéb show-elemre nem volt szükség, itt stílusidegen is lett volna az ilyesmi. Az akusztika szintén tökéletes volt, de ezen a ponton nem is vártam kevesebbet. Visszataps után ráadásként előadták még egyszer a The Day Of... tételt, kerekre formálva a zárást. A Lanternlight feltette a koronát a rendes műsoridő végén az estére, de ezzel a levezetéssel tényleg semmi panaszra nem lehetett ok. Hosszú percekig bizonyította is ezt a felállva tapsoló közönség ovációja, öröme, boldogsága – love was in the air.

Titkon vártam, hogy a karmester utolsó meghajlásánál talán színpadra lép néhány pillanatra Tuomas is meghajolni, hogy beleremeghessenek a falak az ovációba, de ez sajnos nem történt meg. Remélem, azért ott volt valahol ő is, hallgatta velünk együtt a művét, és átélhette, amint alkotása önálló életre kel, más formában, más által megszólaltatva. A Lanternlight daláról egyszer egy videóban elmondta, hogy tévedés szomorú dalnak hinni. Valójában a szeretetről szól, egy hosszú és boldog élet végén annak ünnepléséről, nem pedig a bánatról. Számomra a dal tökéletesen megtestesíti ezt a gondolatot, ez a koncert pedig egy mérföldkő lesz a reményeim szerint hosszú és boldog életem végéről visszatekintve.

Az aznap délután négykor tartott első előadás után a „miénk", a második, és egyben utolsó volt, valószínűleg jó időre. Nem valószínű, hogy bármikor, bárhol lesz még esélyem a Nightwish zenéjét ilyen produkció keretében megtapasztalni. Óriási, maradandó élmény volt, amit örökre sajnáltam volna, ha kihagyok. Dopamintartályaim évekre előre maximumra töltve. Mindenkinek ilyen intenzitással megvalósuló koncertélményeket kívánok!

U.i.: ha két egymással beszélgető finn embert olyan távolságból hallgatsz, ahonnan még nem kivehető, hogy milyen nyelven szólnak egymáshoz, az a benyomásod, hogy magyarul beszélnek. (Saját megfigyelés első finnországi látogatás során, amit utólag mások is megerősítettek, miszerint ők is így jártak.)