Nem vagyok fekete öves George Lynch-rajongó. A Dokkent azért persze szeretem – és nem csak a klasszikus albumokat –, a gitáros szólómunkássága kapcsán viszont inkább csak szemezgetni szoktam. Eleve, mára igen terjedelmes lett az életműve, másrészt meg sokszor szinte követhetetlen, hogy mikor, kikkel és milyen név alatt muzsikál. Ahogy az is, épp hogyan vélekedik a Lynch Mob visszavonultatásáról. Merthogy George már évekkel ezelőtt elkezdte rebesgetni a banda leépítését: 2020 környékén arról volt szó, hogy kijön a Wicked Sensation újrakiadása, aztán nem lesz több album, sőt, turnézni sem fognak ezen a néven. Ehhez képest lett album, kettő is. És ott volt a The Final Ride „búcsúturné" is ugye, tavaly év végén meg csak kijött azért a Dancing With The Devil. Ami már tényleg a történet vége. Vagy nem. Ez az állandó kavarás is közrejátszhatott viszont abban, hogy nálam kissé elsikkadt a lemez érkezésének híre, és csak idén év elején került a kezembe.
A Lynch Mob utolsó négy-öt kiadványával kapcsolatosan amúgy meglehetősen vegyes érzéseim vannak. A Sun Red Sunt például nagyon szeretem, de az utolsó két korong, a The Brotherhood meg a Babylon ellenben totál elment mellettem. A Dancing kapcsán viszont megint lelkes vagyok. Pedig amúgy nincs rajta semmi kifejezetten extra: Lynch persze Lynch, stílusa ezer közül is felismerhető, viszont az is tény, hogy extravagáns, újító elképzeléseit már rég nem ebben a formációban éli ki. Ami a magam részéről nem is baj, a Lynch Mob írjon csak fasza, tökös, blues alapú hard rock zenét, meg remek dalokat, fogós énektémákkal és király szólókkal. A Dancing With The Devil pedig hozza is ezt. Persze el lehet lenni nélküle, és hiába nyilatkozta azt a főnök a megjelenése előtt, hogy amit eddig csinált, az tulajdonképpen mind csak ennek a lemeznek ágyazott meg, ez nyilván nem igaz. A nagy szavak indokolatlanok, viszont ha szereted George földhözragadtabb megközelítésű dalait, akkor abszolút komálni fogod a Dancing With The Devilt is.
Engem az első három dallal meg is vettek, hiszen mind a címadó, mind pedig az azt követő Pictures Of The Dead és Saints And Sinners karakteres, azonnal fülbe ülő, rögtön együtt énekelhető slágerek. Persze megértem, hogy sokaknak ez a banda nem az igazi Oni Logan nélkül, de ha sikerült ezt az érzés elnyomnod magadban, akkor egyet fogsz érteni velem abban, hogy a 2022-ben csatlakozott frontember, Gabriel Colón kifejezetten jól énekel, ráadásul dallamai is ragadósak, emlékezetesek. Hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, ma már nem ő áll a mikrofon mögött, legalábbis mostanában Andrew Freemannel turnéznak. Ugye, hogy nem egyszerű követni?
A dalcsokor eleje tehát méregerős, és ugyan később vannak valamivel szürkébb szerzemények is, összességében komoly hullámvölgyektől mentes a tizenegy tételt felvonultató cucc. A második felében tök jó például a szellős, kicsit a Badlandsre emlékeztető Love In Denial, meg a szépen építkező, sokszínű Machine Bone és a napfényes Follow Me Down is. A Tony Martin-féle Black Sabbathot eszembe juttató, lassan hömpölygő Sea Of Stones ugyan elsőre kicsit idegenül hat a többi tétel között, de tulajdonképpen tök jó ez is, és hoz egy kis változatosságot a Lynch-sztenderdek közé ékelve.
Összességében abszolút szerethető tehát a Dancing With The Devil, de nyilván maga George sem gondolja komolyan, hogy ez lenne a pályája csúcsa. Ja, és a roppant igénytelen borítóért, illetve a totál infószegény, még a zenekari felállást sem tartalmazó bookletért eléggé haragszom.
