Shock!

Igen komoly tempót diktál a Lord Of The Lost: a 2023-as dupla feldolgozáslemez, a Weapons Of Mass Seduction után 2025-ben egy trilógiába vágták a fejszéjüket. Az Opvs Noir első két része tavaly meg is jelent, a befejező korong pedig néhány napon belül várható. És mindehhez még turnéznak is. A magyar közönséget pedig kifejezetten szeretik, hiszen kétévenkénti rendszerességgel járnak vissza a kisebbik Barba Negra sátorba. 2028-ban viszont már lehet, hogy nagyobb helyre kell majd szervezni a bulit, Chris Harms és zenekara ugyanis ezúttal teljesen telepakolta a helyet, a koncert napján ki kellett tenni a megtelt táblát.

A menün első fogásként a Septima szerepelt, egy fiatal, friss, ropogós, hazai zenekar. Olyannyira szó szerint kell ezt érteni, hogy legelső, No Rebirth címet kapott nagylemezük csak pár nappal a buli előtt került fel a Spotira. A négyes egyébként zeneileg az őket követő Ad Infinitumhoz közeli vizeken evez annyiban, hogy női frontemberes bandáról van szó, és náluk is akadnak szimfonikus és modern, meg táncolható elemek is bőven a lehangolt, súlyos gitárokra épülő zenében. A muzsika egyébként meglepően kiforrott, a dalok jók, és a csapat színpadi megjelenése is abszolút rendben volt a hófehér hangszerekkel és a fekete-fehérbe öltözött tagsággal.

Bár a Septima csak 2024-ben indult, énekesnőjük, Ritzel Anita ismerős lehet már innen-onnan, például a Dharma soraiból is. És ugyan az őket követő Ad Infinitumhoz képest némi színpadi bizonytalanság még érezhető a zenekaron, produkciójuk kifejezetten meggyőzőre sikerült. Jól is szóltak, egyedül koncertjük vége felé volt csak egy sajnálatos baki, ugyanis a She Cut Me Openben színpadra hívott Dömök Laura mikrofonja teljesen néma maradt. Végül a csajok az eszköz egymásnak adogatásával oldották meg a problémát, így aztán a dal lemezverziójában is szereplő Laura is hallható volt, legalább néha. A No Rebirth LP mellett a Second Skinhez készült remek, A szolgálólány meséjének képi világát idéző video is elérhető a Septimától; azt is csak ajánlani tudom.

Az Ad Infinitum annak a Melissa Bonynak a zenekara, aki leginkább a Kamelot és az Amaranthe koncertjein szerzett ismertséget háttérvokalistaként. Szerencsére az énekesnő hamar megunta a másodhegedűs szerepét, és 2018-ban saját formációjának megalapításával előrelépett a reflektorfénybe. Abszolút jól is tette, hiszen képességei alapján messze többre hivatott annál, hogy mások mögött álldogáljon. Amellett, hogy remek hanggal áldatott meg, Melissa kiváló frontember is, aki az első perctől kezdve vonzotta a tekintetet és uralta a színpadot. Mellette a hangszeresek, Korbinian Benedict bőgős és a fej nélküli hangszeren játszó gitáros, Adrian Thessenvitz is nagyon odatették magukat, így színpadi intenzitásban elég komoly volt a kontraszt a Septimához képest.

Ahogy fentebb említettem, a zenei közeg viszont elég hasonló, csak az Ad Infinitum boszorkánykonyhájában fortyogó üst valamivel több diszkót és sokkal több nyers vokált tartalmaz. Bár nem vagyok oda azért, hogy az Arch Enemy sikerei óta szinte minden énekesnő kényszert érez az üvöltözésre, azt el kell ismernem, hogy Melissa ezt is remekül csinálja. Összesen nagyjából 40 perc jutott nekik, koncertjük pedig úgy is lekötött, hogy egyébként sosem hallgatom a lemezeiket. Az a látható életigenlés és öröm viszont, ahogy a tagok élték a koncertet, egyértelműen magával ragadó volt, és tulajdonképpen azt is alá kell írnom, hogy az Ad Infinitum abszolút jól űzi az ipart saját műfajában.

A Lord Of The Lost megadja a módját ennek a turnénak. Gondolom, valahogy úgy voltak vele a fiúk, hogy ha már tripla anyagot jelentetnek meg, akkor a koncertek dallistája is legyen hasonlóan grandiózus. Ennek eredménye pedig egy több mint húsz tételből álló, a két órát alulról súroló szett lett. Ráadásul a zenekari termékek sokszínűségére, igényességére és fenntarthatóságára mindig is komoly hangsúlyt fektető brigád erre a turnéra megint felfrissítette a palettát: kedves gesztus volt, hogy kifejezetten a hazai rajongóknak, magyar címeres pólót is nyomattak, a merchpult sztárja azonban a signature axolotl plüss volt. AxoLOTL, ééérted?!

Egészségügyi problémai miatt sajnos a csapat basszusgitárosa, Klaas Helmecke nem tud részt venni a turnén, így a bőgőt felvételről játszották be, de mivel a bandában van két billentyű, másfél dobcucc, illetve minimum két, de néha egyszerre három gitár is, a srácok pedig kifejezetten erős, sokat mozgó koncertbanda, színpadi intenzitást tekintve nem volt érzékelhető, hogy ezúttal egy fővel kevesebben vannak. Ugyan az Opvs Noir második része a frissebb, a programban az első rész kapta a nagyobb hangsúlyt, meg a kanyarban lévő hármas, amiről az I Hate People már most egyértelmű közönségkedvenc. Mivel  csaknem két teljes órát töltöttek a színpadon, ráadásul ebben semmiféle időhúzás, üresjárat vagy feleslegesen elnyújtott, túlpofázott konferansz sem volt, úgy tudtak alapos merítést adni az Opv Noir trilógiából, hogy mellette maradt még több mint tíz dal – azaz szinte egy teljes szett –, amit a régebbi lemezekről szemezgethettek össze.

Alapos merítést kaptunk tehát a korábbi cuccokról is, a végig magas hőfokon égő publikum pedig mindezt a zenekar nevének spontán skandálásával, több alkalommal is meghálálta. Cserébe a fogadtatással láthatóan nagyon elégedett Chris meg bedobált a közönségbe pár plüsst és pólót. Win-win. Vicces jelenet volt aztán, amikor a frontember elárulta, hogy ma már a színpadon is inkább csak forró teát iszik, mire a rajongók egy emberként kezdték el üvölteni, hogy „pálinka, pálinka!" A zenekarnak láthatóan egy ideig fogalma nem volt, hogy mi a francot kiabálnak nekik, de aztán csak leesett a tantusz, hogy valamiféle snapszról van szó. Szimpatikus húzás volt tőlük később az is, hogy a koncert csaknem legvégén, saját eurovíziós számuk, a Blood & Glitter után előkapták annak a Käärijänak számát, a Cha Cha Chát is, aki anno 2023-ban riválisukként indult, és végül másodikként végzett. Chris pedig természetesen finnül énekelte el dalt. A színpadról le-, majd oda ismét felvonulást – jó szokásukhoz híven – ezúttal is kihagyták, de pár köszönő szó után azért volt ráadás, és mire a Light Can Only Shine In Darkness is lement, már tényleg csak néhány perc választott el minket a kétórás játékidőtől.

A Lord Of The Lost keményen dolgozó és végtelenül szimpatikus zenekar, a rajongók felé mutatott hatalmas alázattal és baromi erős színpadi jelenléttel. Jó látni, hogy egyre jobban fut a szekerük.

Fotó: Barba Negra