Shock!

április 19.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Lynch Mob: Lynch Mob

0119lm1Bármennyire is szerettünk volna megemlékezni a kettes Lynch Mob-album negyedszázados évfordulójáról, valahogy lecsúsztunk róla 2017-ben, viszont a The End Machine projekt márciusban érkező lemeze kapcsán újra lett relevanciája visszatekinteni George Lynch hányattatott sorsú bandájának második nekifutására. Noha a cím nélküli 1992-es anyag egy nagy korszak alkonyán született, amikor a rockzene térképének átrajzolásával végérvényesen partvonalon kívülre kerültek és kivéreztettek a hajmetal-éra korábbi prominensei, ezen a lemezen ebből még semmit nem lehetett érezni. A kettes Lynch Mob ugyanúgy a blues alapú amerikai rockzene tökéletes megtestesülése, mint két évvel korábbi elődje.

megjelenés:
1992. április 28.

kiadó:
Elektra

producer: Keith Olsen

zenészek:
Robert Mason - ének
George Lynch - gitár
Anthony Esposito - basszusgitár
Mick Brown - dobok

játékidő: 57:12

1. Jungle Of Love
2. Tangled In The Web
3. No Good
4. Dream Until Tomorrow
5. Cold Is The Heart
6. Tie Your Mother Down
7. Heaven Is Waiting
8. I Want It
9. When Darkness Calls
10. The Secret

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

A Lynch Mob gyakorlatilag a Dokken romjain formálódott kerek egésszé a '80-as évek végén. Miután 1989 márciusában Don Dokken bejelentette, hogy a jövőt a csapat hangszeresei nélkül képzeli el, George Lynch mindent elkövetett annak érdekében, hogy ők hárman együtt folytassák. Tervét azonban Jeff Pilson keresztülhúzta, aki úgy gondolta, ideje lenne kilépnie a nagyok árnyékából, és ha már szürke eminenciásként annyi mindent hozzátett a Dokken sikereihez, érdemes lenne frontember/zenekarvezetőként is szerencsét próbálnia (sok huzavonát követően egy War & Peace nevű csapattal adott ki lemezt, ahol a későbbi Fight/Steel Panther-húrbűvész Russ „Satchel" Parrish gitározott, Tommy Henriksen – Alice Cooper Band – bőgőzött, és az Enuff Z'Nuff-os Ricky Parent dobolt). Wild Mick Brown persze hű maradt George-hoz, hiszen már a Dokken előtt is együtt nyomultak a The Boyzban és az Xciterben, viszont így is keríteniük kellett két új embert. A basszusgitárosi posztra olyan nevek is bejelentkeztek, mint a DIO és a Rainbow legendás négyhúrosa, Jimmy Bain, valamint a Racer X-es John Alderete. Az állást végül egy ismeretlen New York-i fiatal, bizonyos Anthony Esposito kapta. A mikrofonállványt ugyancsak egy zöldfülű, az Argentínában született Oni Logan nyerte meg, akit Marc Ferrari ex-Keel gitáros orra elől csent el George az utolsó pillanatban.

0119lm2A Lynch Mob debütalbuma Wicked Sensation címmel került a boltok polcaira 1990 második felében, ami stílusát tekintve jelentős iránykorrekciót mutatott Lynch múltbéli munkáihoz képest. Ugye abban az időben a hard rock világában boldog-boldogtalan a blues gyökerek felé kezdett tendálni, így semmi meglepő nem volt abban, hogy a Lynch Mob is felugrott a szerelvényre. Nyilván Lynch előremutató gitározása lévén megmaradt valamennyi kapcsolat a régi Dokken-munkák felé, a lemez azonban inkább a Free és a Bad Company, tehát a '70-es évek blues rockjának modern leképezését adta. A kortársak közül a zseniális Badlands állt legközelebb a Lynch Mob muzsikájához, a hasonlóságra pedig még rá is tettek egy lapáttal, hiszen Ray Gillen énekes hatása Logan stílusára több mint nyilvánvaló volt.

A Wicked Sensation albumról két single – a River Of Love és a címadó – is feljutott a Billboard Mainstream Rock listájára, az album pedig majd' fél évig benne volt a Top 200-ban, ám a szakmai elismerések dacára a korong eladásait ugyanúgy nem lehetett egy lapon említeni a Dokken milliós példányszámokban elkelt műveivel, ahogy Don Dokken Up From The Ashes albumának eredményeit sem. Egyszer régen George azt nyilatkozta, hogy félmillió ment el belőle, azonban erre vonatkozó certifikációt az RIAA adatbázisában nem találni, tehát legjobb esetben is négyszáz-valahányezer darab találhatott gazdára belőle. Mindenesetre az Elektra kiadó így is látott bennük fantáziát: előbb európai turnéra küldte a kvartettet az Empire albumot épp akkor bemutató Queensryche előzenekaraként, majd megelőlegezte a bizalmat a kettes anyaghoz is. Ennek azonban már énekes nélkül futottak neki, a forrófejű Logan ugyanis a túrát követően kikerült a csapatból. Habár az okot nem kötötték a nyilvánosság orrára, állítólag a fiatalember viselkedése hagyott kívánnivalót maga után, a legenda szerint még Geoff Tate-tel is összeakasztotta a bajszát a koncertkörút során.

Mindenesetre George nagyon hamar megtalálta Logan utódját a teljesen ismeretlen Robert Mason személyében, akivel jó lóra tett a gitáros, hiszen hasonló karakterű hanggal rendelkezett, mint elődje, ugyanakkor kicsit street rockosabb stílusú volt Oninál, és szerencsére nem vitte tovább amaz túlzó manírjait, modorosságát. Lynch nem csupán énekest, hanem szakmai stábot is cserélt a második nekifutás előtt: az első lemezen kiváló munkát végző Max Normant az a Keith Olsen váltotta, aki a Whitesnake-ből is rádiós és MTV-s sztárcsapatot kreált Amerikában. Igazság szerint sosem értettem, hogy George később miért varrta Olsen nyakába a lemez állítólagos kommerszebb jellegét, miközben a dalok ugyanabban a fülledt, sivatagi blues/sleaze rock hozzáállásban fogantak, mint a debüt nótái, ráadásul a producer jóval organikusabb, nyersebb hangzást biztosított nekik, mint Max Norman a Wicked Sensationnek. Ahogy pár sorral feljebb írtam, Norman munkájába sem lehetett anno belekötni, mert hallani az első lemezen a szaktudást és a dollárszázezrek csilingelését, de mint minden lemezen akkoriban, az első Lynch Mobon is rendesen túltolták a biciklit produkciós tekintetben. Olsen ezzel szemben földközelibbé, élőbbé, lüktetőbbé tette a banda soundját, ez már az első pillanatokban megmutatkozik.

0119lm5

Hatalmas groove-témával indul útjára a pulzáló tempójú Jungle Of Love, amiben az új fiú Mason torkaszakadtából üvölti a szexista szöveget. Hallhatóan nagyon meg akarták mutatni már ebben az első számban, hogy az új énekes micsoda hang birtokában van, szinte másról sem szól a dal, mint Mason képességeinek erőteljes demonstrálásáról, viszont így is baromi hatásos ez a fúvósok bevetésével új elemekkel gazdagított téma. Évekkel ezelőtt volt szerencsém Keith Olsennel beszélgetni úgy másfél órát egyvégtében, aki a következőket mondta Masonről: „Robertnek semmi tapasztalata nem volt a stúdiómunkát illetően, ezért hogy ne legyen baj, lehívtam a stúdióba egy barátomat, Glenn Hughest, hogy mutasson egy-két trükköt a srácnak, segítsen neki elkapni a fonalat. Pár napig énekeltek együtt, majd odajött hozzám Glenn, és azt mondta: Keith, az én feladatom itt véget ért. Ez a fiú pokoli jó, nem szorul rá a segítségemre." Hughes persze ettől függetlenül vokálozott a lemezen, ami hallatszott. A nagy Glenn épp akkoriban rehabilitálta magát, és előszeretettel vállalt el ilyesmi session-munkákat, énekelt többek között a Mötley Corabi-féle lemezén is.

Visszatérve a albumhoz, a másodikként érkező, kislemezen is kiadott Tangled In The Web a teljes dalcsokor egyik legérdekesebb darabja: Lynch hangulatos akkordjai vezetik fel a fúvósok által dominált verzéket, amikben Mason le sem tagadhatná, hogy Glenn Hughes útmutatásai jelentették a követendő példát. Az egészet az óriási refrén koronázza meg, no és George szólója. Ezzel a funkos dallal kicsit kimozdult a csapat a saját komfortzónájából, még a gitáros is másképp állt a feladathoz kicsit. Lynch: „Mindannyian éreztük, hogy a Tangled In The Web potenciális slágertéma, ezért Keith Olsen arra kért, hogy a szólójához némileg másképp álljak hozzá, ne legyen olyan, mint a többi. Azt javasolta, hogy próbáljam meg úgy feljátszani, ahogy azt Eric Clapton tenné. Ne a sebességen legyen a hangsúly, inkább Slowhand-módra, kevesebb hangból oldjam meg. Így is történt, az eredmény pedig Keith meglátását igazolta." A hármas No Good jelenti a másik végletet, ami a Lynch Mob egyik legszimplább nótája. Pofonegyszerű, AC/DC-hatású riffel kezdődik, és egész végig Angus-ék érzésvilágát közvetíti, csupán Lynch szólójánál kerül más dimenzióba.

0119lm4

George következő csúcspontja a Dream Until Tomorrow percei alatt érkezik el, ez egy dokkeni mércével mérhető líra, ám sok szempontból több is annál. Noha a fátyolos hangulat visszautal George korábbi zenekarára, a dal epikus méreteket öltő felépítése túlmutat a Dokken balladáin. Mason dallamformálása simán elvinné a hátán a dalt egy szál akusztikus gitárral is, az egésznek azonban a kifinomult hangszerelés adja a savát-borsát. A levezető kétperces instrumentális témázás a szitárral és a billentyűs hangszerekkel, illetve a csodálatos outro gitárszóló egész más szintre juttatja a zenét, egyúttal le is bontja a hajmetal műfajt körülvevő negatív sztereotípiák szögesdrót-kerítését. Ezt a hangszeres attitűdöt viszi tovább a Cold Is The Heart, ami szintén szokványosnak semmiképp sem nevezhető felépítésével csavarja ujja köré a hallgatót. Robert sejtelmes dallamai itt éppúgy gyilkolnak, mint a többi, direktebb tételben, George üveghangoktól csicsergő szólózása pedig a lemez újabb meghatározó pillanatait hozza el. A gitáros anno a következőket nyilatkozta e tételről: „A Cold Is The Heart egyértelműen a hangszeres dalunk a lemezen. Nagyon sok hozzánk hasonló stílusú zenekar próbál érvényesülni manapság, ezért fontos, hogy kihangsúlyozzuk a csapat ezen oldalát is." Sikerült, és nem csak itt.

A korong második felét a Tie Your Mother Down című Queen-klasszikus jópofa, ám kicsit felesleges feldolgozásával vezetik fel. Bármennyire is sikerült a saját képükre formálniuk, és bármennyire is benne van a feeling, ez azért inkább kislemez B-oldalra lett volna való, főleg annak ismeretében, hogy milyen exkluzív kincsek kerültek a CD japán kiadására. A kedélyeket a Heaven Is Waiting vérpezsdítő slágertémájával fűtik fel újra, George szexben tobzódó, seggrázós kezdőriffje rendesen megadja az alaphangulatot Mason nyegle dallamaihoz. Ha ez a dal nem 1992-ben, hanem mondjuk '89-ben jelenik meg, Olsen jó eséllyel eszelős MTV-sikerdalt faragott volna belőle. '92-ben, a kinyúlt kardigánok és a zsíros hajak korában azonban már esélytelen volt bármit is elérni egy ilyen, kimondva-kimondatlanul a széles csípőjű, darázsderekú, csöcsös kaliforniai szőkékre reflektáló dallal. Ez a nemes gondolatvilág mozgatja a Mason újabb nagy pillanatait elhozó I Want It tesztoszteron-túltengéses rockját is, amiben Lynch ágyékot támadó riffjei éppúgy főszerepet játszanak, mint a csajozós refrén. Az európai verziót két árnyaltabb szerzemény zárja. A fojtottan kezdő, majd kimért középtempóba váltó When Darkness Calls a lemez legkomolyabb tétele, ami jellegében ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a For A Million Years a Wicked Sensationön. Noha Robert itt is brillírozik, ez azért erősen egy gitárt középpontba állító dal, és mint ilyen, George valódi jutalomjátéka. Tanítani való, ahogy az indián mester a csendes verzékben micsoda érzékkel színez és tartja fenn a feszültséget, a tökéletesen felépített két és fél perces szóló pedig csont nélkül a lemez legihletettebb hangszeres momentuma. Az ezt követő The Secret sötét tónusú riffelése tipikus George-munka, és ide Mason is ehhez mérten kovácsolta a ködös, elnyújtott énekdallamokat a verzékben, majd a más vizekre evező refrénben egy olyan témát bontakoztat ki, ami örökre emlékezetes marad minden hívő számára.

0119lm6

Ahogy korábban említettem, a lemez japán verzióján további érdekességek szerepelnek. A szóban forgó két dal közül a Love Finds A Way egy dúsan vokálozott, napsütötte darab, ami jellegzetes dél-kaliforniai érzetet sugároz, ezzel szemben a Love In Your Eyes egy fajsúlyosabb szerzemény, melynek feszes riffjei egészen a Dokken-korszakig nyúlnak vissza. Érdekes a nóta dinamikája, ahogy a kemény kezdést a verzék staccato-kísérettel ellensúlyozzák, majd a refrén előtti akusztikus átkötés még tovább tompítja a dal eredendő élét, mindezt annak érdekében téve, hogy a kirobbanó kórus még nagyobbat szóljon. Kár, hogy a feldolgozás helyett nem ez került rá az album nemzetközi változatára, mindenképpen helye lett volna rajta.

Noha a lemezanyag természetessége arra enged következtetni, hogy a Los Angeles-i stúdiómunka flottul zajlott, ez nem mindig volt így. Keith Olsen így emlékszik erre: „Nem mondhatom, hogy a felvételekre visszaemlékezvén csupa szép dolog jut eszembe. George akkoriban nem volt egyszerű eset. Abban az időben még rendesen ivott, ezért sosem tudhattam, hogy mit várhatok, mikor toppan be tisztán, és mikor jelenik meg a kellemetlenebb alteregója, Mr. Scary, ha érted, mire gondolok..." Nyilván ez csak amolyan adalék, nem a producer és a gitáros kapcsolatán múlott az anyag sikere. Az, hogy a munkáival úgy 130 millió lemezt eladó Keith Olsen sem volt képes sikerre vinni a Lynch Mobot, sokkal inkább az akkori zeneipari közeg ellenséges hozzáállásán múlott, semmint az anyag minőségén és befogadhatóságán. A jó öreg Keith abban az évben valószínűleg már egy Whitesnake-lemezt sem tudott volna platinastátuszig repíteni, mert minden a Nirvanáról és társairól szólt.

0119lm3Azért George-ék ezzel a koronggal is felkapaszkodtak a Billboard lista 56. helyére, kilenc hét után azonban eltűntek onnan. Egy amerikai turnéra azért még futotta a szintén hasonló cipőben járó Warrant és Firehouse társaságában, de aztán George hamar belátta, hogy nincs értelme tovább nyűglődni. Még abban az évben nekiállt első szólólemeze megírásának, a '93-ban megjelent, kitűnő – és önálló értekezést érdemlő – Sacred Groove-nak, majd jött a visszarendeződés a Dokkenben, az évezred végén pedig a máig végeláthatatlan tagcserékkel és döbbenetes pálfordulásokkal terhelt Lynch Mob-sztori is folytatódott. Mason legközelebb 2003-ban énekelt a bandában az önfeldolgozós Revolution lemezen, most pedig már jó néhány éve a Warrantben tolja hol nagyobb, hol kisebb sikerrel. (Hozzá kapcsolódó érdekesség, amit az Ozzy-táborból valószínűleg soha senki nem fog megerősíteni, hogy bérénekesként/szinkronhangként állítólag a függöny mögül Ozzyt segítette az 1995-96-os Ozzmosis turnén, amikor a dupla O a szokásosnál is ramatyabb állapotban volt...)

Valószínűleg csak a különc gitáros tudhatja, hogy a márciusban érkező, szép reményekkel kecsegtető The End Machine albuma miért nem tud Lynch Mob címke alatt megjelenni, ha már George eredeti '89-es koncepciója a Dokken-hangszeresekről plusz egy jó énekesről végre megvalósult eme keretek között (a pár évvel ezelőtti T&N projektet ne számítsuk). Azt azért nem gondolom, hogy a kettes Lynch Mobot le fogják főzni ezzel az anyaggal, az első ízelítő alapján arra viszont jó esély mutatkozik, hogy méltó legyen a huszonhét évvel ezelőtti vérbeli klasszikushoz.

 

Hozzászólások 

 
#5 Verebélyi Gábor 2019-01-21 11:45
Ez kb. olyan kategória nálam, mint heavy/power metalban az Armored Saint, a Carl Albert-féle Vicious Rumors, és a Dark Saga/Something korszakos Iced Earth. Azóta sem készültek ilyen kaliberű lemezek, amiket pedig azóta ezen a néven illetnek... Hadd ne minősítsem...
Idézet
 
 
#4 Verebélyi Gábor 2019-01-21 11:34
Felénk ez is totális alapmű az egyes Wicked Sensation-nal, valamint a Smoke and Mirrors-szal egyetemben. Az a helyzet, hogy ezt az előremutató, igényes, mégis kellően dögös, húzós dallamos cuccot nem túl sokan tudták ilyen színvonalon művelni. A második Skid Row, a Slave To The Grind még ilyen adrenalintól duzzadó dalcsokor, egy megismételhetet len klasszikus. És nyilván a Queensryche Empire-je, bár az ma is mindent beragyog a Mindcrime-mal és a Promised Landdel egyetemben. Egy időben szisztematikusa n kerestem a hasonló zenéket, több-kevesebb sikerrel,,,
Idézet
 
 
#3 the_bluevoodoo 2019-01-20 16:45
Egyet kell értsek az előttem szólókkal, sajnos ez a lemez toronymagasan elmarad az elsőtől, ha Lynch Mobot hallgatok, akkor az tuti a Wicked Sensation. Ugyanakkor a The End Machine nagyon jónak ígérkezik a klasszikus Dokken zenészekkel + Masonnel, aki egyébként a T&N lemezen is kegyetlenül odatette magát az It's Not Love-ban.
Idézet
 
 
#2 GTJV82 2019-01-20 12:49
Egyetértek, nálam is a "semmi extra" kategória. Óriási zenészek, átlagos dalokkal. Rutinmunka. 7/10.
Idézet
 
 
#1 kamikaze 2019-01-19 19:20
Nem leszek ezzel népszerű (mondjuk nem is célom), de ez a lemez a Wicked Sensation lába nyomába nem ér. És, hogy még fokozzam: szerintem nem is klasszikus. Ami jó benne, az az átlagon felüli hangszeres játék, és az ismertetőben többnyire negatív előjellel említett Oni Logan-féle dallamok (helyenkénti) utánérzése. A dalok szinte mindegyike tök átlagos (kiv. Queen), csak az említett pozitívumok ,,mentik meg" az egészet a középszerbe fulladástól. Szóval - még a grunge éra hajnalán - sem egy nagy csoda, hogy nem lettek sikeresek ezzel a lemezzel. A vájtfülűeken kívül ezt nem véletlenül nem ismerik, csak a fanatikusok. A debüt sokkal nagyobbat szólt, arról kellett volna (előbb) ismertető (hiába rótták fel neki annak idején a Zep-hatásokat), de azon vannak dalok!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.