Shock!

június 25.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

DiszKgráfia: Gentle Giant

A Gentle Giant egy hazánkban kvázi ismeretlen, de egyébként kultikus státuszt elért brit progresszív rockzenekar volt a ′70-es években, amelyet a Shulman-testvérek (Phil, Derek és Ray) alapítottak Londonban. Dzsessz-, soul-, folk-, pop- és rockelemeket egyaránt tartalmazó zenéjükre erősen jellemzőek voltak az őrületesen összetett, nehezen befogadható hangszeres betétek és a bizarr alapokra felépített kompozíciók, amelyek a kereskedelmi sikertelenség ellenére meglehetősen kiemelték őket az akkoriban megszokott sémákban utazó alakulatok közül. DiszKgráfia sorozatunkban, mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkozik ezúttal kivételesen, szólóban Cseke Feri a zenekar lemezeiről. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

gentlegiant_zkr

  1. The Missing Piece (1977)
  2. The Power And The Glory (1974)
  3. Octopus (1972)
  4. Three Friends (1972)
  5. Interview (1976)
  6. Free Hand (1975)
  7. In A Glass House (1973)
  8. Giant For A Day (1978)
  9. Civilian (1980)
  10. Acquiring The Taste (1971)
  11. Gentle Giant (1970)

gentlegiant_cGentle Giant (1970)

Miután a Shulman testvérek feloszlatták a Simon Dupree And The Big Sound nevezetű soul/pop zenekarukat (amivel egyébként egy top 10-es slágert is sikerült leszállítaniuk), megalakították a Gentle Giants-et, amellyel direkt olyan jellegű zenét terveztek játszani, ami népszerűtlen, arra hivatkozva, hogy a siker soul-zenészként frusztrálja őket. Így a bemutatkozó anyag is tulajdonképpen egy improvizatív örömzene, saját szórakoztatásra, ami nagyjából nulla darab fogós momentumot tartalmaz, ámde még így is sok minden kiderül az ekkor még fiatal éveiket taposó srácokról. Például, hogy nagyon értenek a mesterségükhöz vagy, hogy Derek Shulmannak mennyire erős torka van, amikor néha-néha kiereszti a hangját. S persze ez még a ′70-es évek hajnala (vagy még inkább a ′60-as évek alkonya), amihez képest azért nagyon komoly zenélés történik itt, a kortárs, szintén előremutató és később sokkal nagyobb sikereket elért Yes zenekar nyomvonala mentén. Ettől függetlenül nem ezt a lemezt ajánlanám elsőre az ismerkedéshez, hiszen egyedül talán csak az Alucard című tételben hallható egy kis fogósság, de még ez is kevés ahhoz, hogy szélesebb körben is befogadható legyen a csapat muzsikája, bár például a korai King Crimson beteg és agyzsibbasztó kakofóniájához képest nagyságrendekkel összeszedettebb az összkép.

acquiring_cAcquiring The Taste (1971)

Ha az első anyag nehéz hallgatnivaló, akkor mit mondjunk a másodikról? Itt már nagyon mélyen elkezdtek elmerülni a kísérletezgetésekbe és a hangszerelésben is nagy változtatásokat eszközöltek, amitől annyira sűrű lett a muzsika, hogy komoly felkészültséggel érdemes csak nekigyürkőzni. Megjelent egy tucat hangszer: vonósok, fúvósok, fafúvósok, mandolin, csembaló meg amit még el lehet képzelni. A „probléma" persze még mindig ugyanaz a dalokkal, mint korábban: túlságosan öncélú, baromi nehezen befogadható tételek rohannak el elsőre a hallgató mellett, nem létező kapaszkodókkal, dzsesszes és világzenés motívumokkal, ami háttérzeneként talán jobban is működik, de azért összességében roppant művészi és monumentális a produkció. Érdekesség, hogy a csapat mindegyik tagja multi instrumentális zenész: Gary Green, Kerry Minnear és Martin Smith dobos (aki a lemez után lelépett) is eligazodott mindenféle hangszeren, illetve közülük öten is erősítették vokálokkal Derek Shulmant. Ezt a legfőképpen Ray Shulman és a billentyűs Minnear zenei kreativitásából született albumot is inkább csak a legelvetemültebb zeneőrülteknek ajánlom elsősorban, valamint komolyzenékre szakosodott hallgatóknak is egyaránt. Jómagam az utolsónak érkező Wreck című tételt tudom csak befogadni hosszútávon, hagyományosabb szerkezete miatt, s emiatt csakis a hangulatomtól függ, hogy mikor vagyok képes egyvégtében is végighallgatni ezt a rendkívül összetett művet.

Kedvenc dal: Wreck

threefriends_cThree Friends (1972)

Ahogy az előző lemezen a zongora is komoly hangsúlyt kapott, úgy itt már a jó öreg Hammond orgona és a vintage hangszínekben pompázó billentyűk a főszereplők. Végre száműzték a fúvósokat és a sűrű hangszerelést s egyre inkább az aktuális „mainstream" banda, a Deep Purple-féle hard rock irányába terelték a zenekar szekerét, immár egy új dobossal, Martin Mortimore-ral. Persze csak módjával, hiszen a slágerekre még mindig sehol nem lehetett ráakadni, de úgy nézett ki, hogy ezen a területen nem is nagyon akartak változtatni. Vannak viszont hangulatban roppant erős pillanatok, ami miatt mégis nagyon lehet szeretni őket. Ilyen például a Schooldays vagy az organikusan megszólaló és kalandozós hangszeres betétekkel telepakolt Peel The Paint, de a többi szerzeménnyel kapcsolatban is rengeteg óriási ötlet között lehet csemegézni. Igazi progresszív mestermunka a Three Friends, nem csoda, hogy a közönség is jóval többet felvásárolt belőle, mint az első kettőből és idővel meghatározó albummá vált a csapat életművében is, illetve ez volt az első mű, amivel bekerültek a Billboard Top 200-ba, igaz, a 197. helyre.

Kedvenc dalok: Peel The Paint, Schooldays, Working All Day, Mister Class And Quality

octopus_cOctopus (1972)

Azokat a zenekarokat, akik még a negyedik lemezük tájékán sem szolgálják ki a nagyközönség igényeit és ragaszkodnak saját kis bizarr zenei világukhoz, vagy nagyon meg kell becsülni, vagy el kell felejteni. A Gentle Giant az Octopusszal továbbra is ezen az ösvényen haladt és ezzel a hozzáállásukkal gyakorlatilag borítékolni lehetett náluk a kereskedelmi öngyilkosságot. Az itt hallható szerzemények minősége pedig messze nem indokolta azt, hogy meg kell feledkezni a bandáról, még akkor sem, ha ehhez a fajta muzsikához csak egy apró rétegnek volt antennája. Elég csak belefülelni a Knots topra kidolgozott éteri, madrigál-jellegű vokáljaiba vagy a korszakra még abszolút nem jellemző csúcskategóriás hangszerelésre. Ennyire forradalmian új és igényes megoldásokat szinte csak a már említett Yestől lehetett hallani a hetvenes évek hajnalán, de megkockáztatom, hogy talán még tőlük sem. A későbbi Kansas markáns stílusát előrevetítő The Boys In The Band sem piskóta, de az album csúcsdísze mindenképpen a játékos-vibráló hangszeres betétekkel elmorzsolt Cry For Everyone. A banda ekkor még a Black Sabbath előtt is fellépett, amit a frontember a legnevetségesebb zenekar-párosításnak nevezett a rockzene történetében, ugyanis óriási buktával nyitottak minden alkalommal a Sabbath közönsége előtt, ahol még egy füstbomba is felrepült egyszer a színpadra. Phil Shulman el is hagyta ezek után a csapatot, miközben egy új dobos is érkezett John Weathers személyében.

Kedvenc dalok: Cry For Everyone, The Advent Of Panurge, The Boys In The Band, Knots, River, Raconteur-Troubadour

glasshouse_cIn A Glass House (1973)

Hangzás és dalok tekintetében is némileg visszalépésnek tűnik ez az album, ami már a csapat harmadik konceptlemeze. A gitárokat is egy kissé mintha elvékonyították volna és visszakerültek a Jethro Tull-féle fuvolás megoldások is, amitől – sajnos vagy nem sajnos – elég sok proggie zenekar képtelen volt elszakadni abban az időben. A hangszeres játék viszont változatlanul színvonalas és érdekes színfolt az első dalban (The Runaway) hallható agybeteg marimba-betét is, ami a következő, An Inmates Lullabyban is nagy szerepet kap, és itt szintén hozzátenném azt is, hogy igencsak elfajzottnak kell lenni ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessük. Ezután már szinte felüdülés a lendületesebb Way Of Life, de a témahalmozós címadóba is sikerült annyiféle dolgot belesűríteniük, amennyi még mostanában is talán csak egy teljes Opeth-lemezen szerepel, s ebben a tételben valamiért a gitárok is erőre kaptak. Ha meghallgatod az újrakiadás bónusz felvételeit, illetve a manapság újra kiadott live-felvételeket az is egyből szembetűnik, hogy élőben is csont nélkül hozták a lemezeken hallható komplex témákat. Emellett az album borítója is figyelemfelkeltő volt a maga idejében a 3D-s kivitelezésével.

Kedvenc dalok: Way Of Life, In A Glass House

power_cThe Power And The Glory (1974)

Rögtön az első szerzeménnyel (Proclamation) magukhoz rántják a műfaj szerelmeseit, a zseniális hangszeres betétekkel és a misztikus vokálokkal, majd a következő, személyes óriási kedvenc So Sincere bizarr megoldásaival el is lökik maguktól még a legtürelmesebb zeneőrülteket is, ámde az énekdallamok alá odajátszott téma itt is elképesztő. Kár, hogy az Aspirationsben visszatérnek a „normális" kerékvágásba, azonban ezt csak egy pillanatig lehet élvezni, ugyanis a lemez javarészt ismételten olyan muzsikát tartalmaz, amiért megint csak a fejet lehet ide-oda kapkodni és a tíz ujjat nyalogatni. Jó példa erre a zenében „megfestett" Cogs In Cogs, ami tökéletesen reprezentálja a fogaskerekek egymásba illeszkedését. De ami a lényeg: ezek a dalok úgy lettek befogadhatóbbak, hogy megmaradt bennük az eszement komplexitás is. Ismerkedésnek ez az egyik olyan anyag, amit erősen tudnék ajánlani, mert megvan benne mindaz az esszencia, ami jellemző erre a zenekarra.

Kedvenc dalok: So Sincere, Proclamation, Cogs In Cogs, Playing The Game, The Face, The Power And The Glory, Valedictory

freehand_cFree Hand (1975)

Itt már hallatszik, hogy próbáltak egy kis lépést tenni a befogadhatóság irányába, de persze nem eleget ahhoz, hogy az elégséges legyen a nagyobb ismeretséghez is. Vannak dúdolható refrének, fogós motívumok, egyszerűbb zenei szerkezetek, de túlnyomórészt itt is a komplexitás és a sűrű, megfejthetetlen dolgok uralják a terepet. Az On Reflection ezer sávra rögzített, válaszolgatós vokáljaiból például az is leszűrhető, hogy a későbbi Spock's Beard honnan merített inspirációt, vagy az ekkor még szárnyaikat bontogató Freddie Mercuryék, akiknek szintén védjegyei voltak ezek a fajta vokális megoldások, csak azok ugye jobban összetalálkoztak a közönség igényeivel, s nem rántották bele a rajongóikat olyan mély vizekbe, mint mondjuk az itt hallható His Last Voyage. A siker tehát még változatlanul mérsékelt, ámde a szakma és a proggerek a tenyerükön hordozták őket. Az album Amerikában bekerült a Top 50-be, és utólag ez lett a csapat egyik legnépszerűbb kiadványa is.

Kedvenc dalok: On Reflection, Time To Kill, Just The Same, Free Hand, Mobile

interview_cInterview (1976)

A progresszív zenék rajongói itt még az eddigieknél is többet nyalakodhattak, hiszen tipikusan olyan dalok kerültek ide, amelyekben századszorra is fel lehet fedezni valami újdonságot. Az első három nóta például totálisan ilyen: annyi mindent csinálnak egyszerre, hogyha nyolc fülem lenne, sem tudnám követni, hogy mik történnek egy-egy nótán belül. Rejtély, hogy az emberi agy illetve lélek, mely területeiről születnek meg az olyan nem evilági zenei kinyilatkoztatások, mint amilyenek például a Design című tételben hallhatók... Amit itt elénk raknak, az mégis mi a jóisten? Kedvencem innen mégis inkább a hagyományosabb szerkezetű Timing, amelyben szinte semmi trükkös nem történik azon kívül, hogy csűrik-csavarják az alapokat, illetve a szintén zseni, pattogós-vibráló alapra felhúzott Another Show. Alkotóik szerint itt értek véget a befogadhatatlanul komplex témák a csapat zenéjében és lassan átvették a főszerepet a populárisabb megoldások, illetve a korábbiaknál sokkal sikeresebb turnékat is ekkor bonyolították le, többek között a Yes és a Jethro Tull társaságában.

Kedvenc dalok: Timing, Another Show, Interview, I Lost My Head, Design, Give It Back

missing_cThe Missing Piece (1977)

Ezen az albumon érvényesült először az a jelenség, ami számomra talán a legkedvesebb: az ördögi muzsikálás tökéletes összhangba került a fogós, ötletes melódiákkal. Ugyanakkor a kísérletező kedv sem veszett el, sőt, olyan műfajokba is belenyúltak, ami egyáltalán nem volt addig jellemző. Itt van például a Betcha Thought We Couldn't Do It, ami hard rock és punk alapokon nyugszik, Shulman pedig olyan energiákat mozgat meg a hangszálaiban, ami eddig sehol nem volt hallható. A bugizongorás Mountain Time is egy laza csuklógyakorlat nekik, de nagyon jól működik. Az akusztikus Memories Of Old Days pedig egy ballada, ami szintén nem volt jellemző korábban és itt meg is jegyezném, hogy mennyire pofátlanul átvették a kortárs Kansas stílusát és hangszerelését ebben a kompozícióban. A tengerentúliak persze nagyobb mesterei voltak a dallamoknak, de ha mondjuk az utolsónak érkező, őrületes, gurgulázó Hammond-témára komponált For Nobodyt Steve Walsh énekelné, akár még Kansas is lehetne, annyira megdöbbentő a hasonlat. A kiemelt kislemeznóták, annak ellenére, hogy zseniálisak, mégsem lettek sikeresek, pedig a maga nemében ez a lemez is óriási.

Kedvenc dalok: For Nobody, Betcha Tought We Couldn't Do It, Mountain Time, Memories Of Old Days, Two Weeks In Spain, + az összes többi

giantfor_cGiant For A Day! (1978)

Végül mégis beadták a derekukat, vagy csak elegük lett a bonyolult zenék írásából, de a Giant For A Day! szinte kivétel nélkül populáris soft rockot és aktuális trendekhez igazított dalokat tartalmaz. S nyilván az ő kvalitásaikkal ebben a stílusban sem véreztek el, a megérdemelt siker mégsem érkezett meg. Korábbi önmagukhoz képest szinte drasztikus a változás, sőt ebben a tekintetben az instrumentális Spooky Boogie egyenesen bagatellnek hat. A tőlük szokatlan négynegyedes ütemek között pedig néha azért előfordulnak egészen kellemes dolgok is, mégsem ez lesz az a lemez amire hivatkozni fogunk a Gentle Giant név kapcsán. Nem véletlen, hogy a banda is a karrierjük mélypontjaként tekint rá, pedig messze nem annyira rossz, mint amennyire negatívan ítélkeznek felette.

Kedvenc dalok: Rock Climber, Words From The Wise, It's Only Goodbye, Little Brown Bag, Giant For A Day

civilian_cCivilian (1980)

A történet és a csapásirány nagyjából ugyanaz volt, mint az előző korongon, azonban a szélesebb közönségrétegekhez való eljutás csak nem következett be. Bele is állt a földbe a csapat és a nyolcvanas években már nem folytatták tovább. A mérsékelten jó, sokkal inkább hard rockkal keveredett és populáris zenék felé kacsintgató Civilian lett a hattyúdaluk, amelyet immár Los Angelesben rögzítettek meglehetősen fanyar körülmények között. A dalok persze itt sem rosszak, némelyiknek egészen különleges hangulata van, legfőképpen az egyedi vokális megoldásaiknak köszönhetően.

Kedvenc dalok: All Through The Night, I Am A Camera, Convenience (Clean & Easy), Underground, Inside Out

A banda 1980-ban oszlott fel, amiről később különböző véleményeket alkottak: Derek Shulman szerint elvesztették a kreatív énjüket és kihunyt az alkotási vágy, Gary Green véleménye viszont eltérő volt. Szerinte a Shulman-fivérek egy slágerlemezt szerettek volna írni, mert megízlelték az utolsó évek mérsékelt sikereit és ezen a vonalon szerettek volna tovább haladni. Ez persze nem sikerült, azonban a testvérek közül Derek ezt követően mégis jelentős karriert futott be a zenebizniszben, hiszen eleinte ő lett a PolyGram, az A&R és a Mercury Records promóciós és művészeti fejlesztője, majd később az Atco Records és a Roadrunner elnöke. Jelenleg a 2Plus Music & Entertainment tulajdonosa. A korán visszavonult Phil tanárként élte az életét, majd ajándékboltot vezetett Gosportban. Ray pedig producerként dolgozott és számítógépes játékok zenéin dolgozott, s idén 2023. március 30-án távozott közülünk. A banda eredeti dobosa, Martin Smith pedig már 1997-ben elhunyt. A 2000-es évek végén többször is volt szó újraegyesülésről, de ezekből sajnos csak vendégzenészekkel közös, alkalmi formációkra tellett mindenki részéről, és hivatalosan tulajdonképpen soha nem állt össze az eredeti zenekar 1980 óta. Tizenegy lemezből álló örökségük viszont a mai napig felbecsülhetetlen értékű kincsesbánya a progresszív rock szerelmeseinek.

gentlegiant_zkr2

Top 20 kedvenc dal

  1. For Nobody
  2. So Sincere
  3. Proclamation
  4. Betcha Thought We Couldn't Do It
  5. A Cry For Everyone
  6. Playing The Game
  7. Two Weeks In Spain
  8. On Reflection
  9. Cogs In Cogs
  10. Mountain Time
  11. The Face
  12. Timing
  13. Time To Kill
  14. Another Show
  15. Memories Of Old Days
  16. The Advent Of Panurge
  17. The Boys In The Band
  18. Peel The Paint
  19. The Power And The Glory
  20. Wreck

 

Hozzászólások 

 
#11 Equinox 2023-09-24 14:39
Nagyon meglep, hogy a közönség által eléggé elítélt poposodás tűnik a pálya csúcsának. Szerintem Octopusnál izgalmasabbat nem csináltak, de az első 7 album (kb) meg a koncert is, mindenféle összejammelt számokkal nagyon magas színvonal. Nem is tudok pontos sorrendet felállítani egyelőre.
Idézet
 
 
#10 DanielJackson 2023-09-22 13:06
Tangerine Dream, Ash Ra Templel, Popol Vuh, Neil Young rockos dolgai, Focus, Magma, Gong, Peter Hammill, Änglagård - zene van bőven, amiről írni lehet, csak az idő nem végtelen. :(
Idézet
 
 
#9 Gyuszi 2023-09-21 14:07
No, az ő nevüket hallottam már, mint kultbanda, utánuk is nézek, érdekelnek a csavaros zenei megoldások. Kortárs és roppant érdekes muzsika, amit mostanában hallgatok, a japán Sokoninaru. Na azok (is) tudnak, állati izgalmas zene.
Idézet
 
 
#8 Cseke Feri 2023-09-21 07:45
Sziasztok és köszi mindenkinek. Rajta vagyok az ügyön, mindez csak idő kérdése.
Idézet
 
 
#7 Rcooley 2023-09-20 19:42
Szia Feri! Én is várom a 70- es évek eleji korszakalkotó prog rocj klasszikusairól a részletes ktitikákat! Főleg King Crimsonok legyenek már! Köszi!
Idézet
 
 
#6 Tulus 2023-09-20 14:49
Hát igen, az angolok nagyon otthon vannak mindenféle zenei stílusban, többek között a Prog Rock-ban is.....

emerson, Lake & Palmer, Atomic Rooster, Yes, King Crimson, Asia, Black Widow, Caravan, Colosseum, Jethro Tull, Procol Harum, Nirvana, Iron Maiden... stb.. mind-mind óriási zenét játszottak.
Idézet
 
 
#5 Bfzoli 2023-09-20 12:35
Ja még eszembe jutott a Genesis, Camel, és az olasz PFM (Premiata Forneria Marconi) is.
Idézet
 
 
#4 Bfzoli 2023-09-20 12:32
Abszolút meglepődtem e cikken, hiszen a Gentle Giant zenéje nagyon egyedi és tényleg türelem kell, hogy ismert legyen minden szelete. Gratula a cikk írójához.
Javaslataim: Van Der Graaf Generator, King Crimson (főleg a hetvenes és nyolcvanas évek lemezei), Kraan, Can, Soft Machine, Caravan, vagy a lengyel SBB.
Idézet
 
 
#3 Acélfotel 2023-09-20 11:40
Többször mondtam, hogy a 70-es évek prog rockja,
alulprezentált ezen az oldalon. Először meglepődtem,
hogy az egész stáb "beprogult", de látom csak Cseke úr
van a dologban. Neki viszont ezer hála és tisztelet!
Informatív, alapos írás! Köszönjük!
Idézet
 
 
#2 Robidog1984 2023-09-20 10:33
Pont a napokban hallgattam az Octopus-t.
Tök jó, hogy végre prog rock a Shockmagazin -on.
Jöhet akkor Genesis, Jethro Tull, Yes, ELP, Wishbone Ash, Pink Floyd, U.K., Eloy, vagy King Crimson és a többiek!
A hetvenes évek prog rock nagyágyúi alul vannak reprezentatálva az oldalon!
Szóval jöhetnek szépen sorban a "öreg bajszos bácsi" prog rock zenék szépen sorban
Idézet
 
 
#1 malarena 2023-09-20 06:34
Kedves recenzens, szép cikk. Ha esetleg nem láttad:
https://www.youtube.com/watch?v=VfTg6G1CTsg
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.