Shock!

Nem fogom az év legkiemelkedőbb eseményei közé sorolni Sting idei budapesti jelenését, bár ennek pontos magyarázatát még jelenleg is csak találgatom. Meglehet, rálelek idővel az egzakt okokra, vagy elkönyvelem annyival, hogy nem megfelelő hangulatban találtunk most egymásra az egyik legnagyobb, korszakos dalszerző zsenivel. Minden tényező ez ellen szólt pedig: egy nagyszerű koncepcióra felfűzött turné keretében, egészen egyedi módon összeválogatott zenésztársak társaságában, valódi bestof-programmal érkezett hozzánk Gordon Matthew Thomas Sumner aktuális, minimalista produkciója. Ha valami előzetesen maximálisan szerethetőnek mondható, ez az összeállítás egészen bizonyosan az.

A tavalyi év végén megjelent tizenkettedik Sting-szólólemez, a 57th & 9th apropóján zajló világkörüli turné legvégén járunk már, benne három alapos európai körrel, amiből akár arra is következtethetnénk, hogy az egész éves turnétól elcsigázott zenészek gyülekezete mindegy levezetésként nézett be végre a közép-európai régióba is, erről azonban szó sincs. Sting és társai ugyanazzal a könnyedséggel, lelazult vidámsággal vették birtokba a budapesti színpadot is, amellyel a már emlegetett lemezt is rögzítették annak idején. Megszabadulva az olykor bizony túlzásba vitt bombaszttól és túlgondolástól, arénaméretre transzponálva a klubkoncertek minimalista világát, csak mi, a dalok és a közönség. Nem is emlékszem olyasmire, hogy egy ilyen szintű előadó mostanában vette volna a bátorságot, hogy egy efféle programmal ekkora közönség elé kiálljon.

Merthogy az Arénában bizony vaskos teltház várta hősünket és azokat a Police- és szólódalokat, amelyek a jó Gordon hírnevét megalapozták. Az ehhez hasonló presztízsesemények kapcsán gyakran hangoztatott sirám a Tökéletesen Objektív Kritikus részéről, hogy a jelenlévők zöme talán nem is ismeri az új dalokat, de ha ismeri is, minden további nélkül meglenne csupán a bebetonozott kedvenceivel, na meg a főhős elegáns kis félmosolyával. Az alábbiakban viszont a Tökéletesen Szubjektív Kritikus sorai olvashatók, aki nem szégyelli bevallani, hogy pontosan utóbbi reményekkel érkezett ő is az előadásra, és ennek a meglehetősen plasztikus elvárásnak maga Sting is úriemberhez méltóan igyekezett megfelelni. Nem kevesebb mint kilenc Police-dal hangzott el a húsztételes szettben, miközben az egyébként meglepően jól sikerült 57th & 9th-et mindössze két nóta képviselte (a többit pedig mindenki rákészülés nélkül is előre el tudta volna sorolni).

Szorosan hozzátartozott az attrakcióhoz Sting legnagyobb fia, Joe Sumner is, aki a bemelegítő fellépő szerepét is megkapta, ennél azonban természetesen sokkal több hozzáadott értékkel bírt a jelenléte. Nehéz annak az énekesnek a sorsa, aki úgy néz ki, mint Sting, olyan a hangja, és ráadásul a családnevét is viseli hősünknek, ezért eleve minden tiszteletem az övé. Más kérdés, hogy saját jogán Joe az Ed Sheeran által a világhírnévig elvitt, újkori egyszálgitáros singer/songwriter vonalon próbál érvényesülni, amelynek meghatározó vonásaitól engem a hideg kiráz, ugyanakkor arra nincs is szó, hogy mennyire jól esett az ifjabbik Stinget is itt látni, és mennyire helye volt ezen a színpadon. Miután előadtak egy közös dalt a Híres Apukával (a Heading South On The Great North Roadot, hírmondóként a 57th & 9th-ról), megmutathatta kicsit a saját világát is, majd beállt szépen vokálozni, a hangszeresek mögé.

Elvileg lehetne tökéletesen mellékes is, hogy kik zenélnek Stinggel az aktuális turnén, azonban itt már csak a koncert minimalista jellege miatt is kiemelt szerep jutott minden színpadi szereplőnek. A családi összejövetel jelleget szépen erősítette, hogy a kísérőzenekar oszlopa, Dominic Miller is elhozta a saját fiát, Rufust, hogy a főhőst gitáron kísérjék. Ahogy várható volt, egy szavunk sem lehetett az általuk hozott hangszeres teljesítményre, ezen túl viszont nem gondolom, hogy bárkit is maradandó élményekkel gazdagított volna a jelenlétük. Annál inkább „jelen volt" a dobos Josh Freese, aki a Guns N' Rosestól a Nine Inch Nailsig számtalan helyen bizonyított már a durvább közegben is, és azt a fajta őserejű, sarkos dobolást műveli, amivel engem alapvetően bármikor le lehet venni a lábamról... talán csak ez alkalommal nem. Tudom, hogy Vinnie Colaiutát nem lehet mindig előrántani a cilinderből, de egészen biztos, hogy az ő jazzes, kifinomultabb hangszerkezelése inkább kidomborította volna az este intim jellegét, ellentétben Freese-zel, aki szép következetesen gyakorlatilag mindegyik dalt szétkalapálta.

Ha megemlítjük még a végig vigyorgó Percy Cardona vokalista/harmonikás/showelem nevét, meg is kapjuk a teljes zenekar névsorát, akik élén viszont ott áll egyszálpólós-szerényen a világ azon szupersztárjainak egyike, akiknek semmi szüksége arra, hogy bárki orra lá dörgölje saját státuszát, és akiről azt is biztosan állíthatjuk, hogy 66 évesen sem kell spórolnia a legnehezebb énektémákkal sem. Sting maradt az a törőlmetszett angol úriember, akinek megismertük, olyan személyes aurával, ami tényleg csak a kivételek sajátja. Arról nem is beszélve, hogy minden alkalommal élvezet őt basszusgitárral a nyakában figyelni, ahogy a Knopfler-módra ujjal pengetett hangszer életre kel a keze alatt, ha arra van szükség. Mégis, ha az ember látta ugyanitt nemrégiben Peter Gabrielt (márpedig látta), lehetetlen, hogy ne jusson eszébe, hogy utóbbi zenekara mennyivel jobban, teltebben szólalt meg egy hasonló leosztással már akkor, amikor a színpadi fényeket még be sem kapcsolták.

Lámpákból itt éppúgy a szükséges minimumot rakták a színpadra, mint zenészekből, de bármennyire is zökkenő nélkül, puhán gördült át rajtunk ez a másfél órányi zenekoncentrátum, mégis szinte végig hiányérzettel küszködtem. Nem tudom, hogy valami kis plusz mágia, valami váratlan kikacsintás hiányzott-e igazán, vagy csupán az elvárásaim voltak túlzottak, de a libabőr elmaradt. Egy elképesztő karrier legmarkánsabb pillanataiból szemezgető, bensőséges, jó hangulatú osztálytalálkozó volt ez Magyarország legnagyobb kamaraszínpadán, szép ajándék a roppant kitartó, nagyon lelkes itteni rajongóknak. Ha én ennél is többet várok, az már legyen az én bajom.