Shock!

Kissé meglepődtem, hogy jó tíz éve már, hogy először és sajnos – Kiss kolléga minap megjelent kvázi beharangozó cikkét leszámítva – utoljára írtunk az immár negyvenöt éves magyar progrock-legendáról. Na, nem mintha rá lennének szorulva a Shock! plusz támogatására, mert a közel öt évtized nyilván kitermelte a ma már ki tudja, hány generációs, lojális tábort, de hát egy ennyire erősen Ayreon-beállítottságú szerkesztőségnek azért mégiscsak illenék többet foglalkozni a bandával. Továbbra is fixa ideám ugyanis – és ebben a koncert ismét megerősített –, hogy azért itt a tojás volt előbb, mint a tyúk: nem létezik, hogy a tinédzser Arjen Lucassenhez ne jutott volna el egy példány a maga idejében külföldön is terjesztett Marsbéli Krónikákból.

Persze nyilván már akkor sem volt semmi új a nap alatt: teljesen egyértelmű az is, hogy a Jethro Tull és Jean-Michel Jarre is egyszerre inspirálta a magyar srácokat, nem beszélve az Omega űrkorszakáról (a nem zenei hatásokba meg inkább bele se menjünk, mert még Galaktika-Kultúrshock-cikk lesz a vége, bár én ehhez kevés vagyok). Lényeg a lényeg: teljesen egyedi zenét hozott akkor létre az eleinte kissé átjáróháznak tűnő, de aztán hamar stabilizálódó felállású, a később távozó, vissza-visszatérő tagok és a folyamatosan nyitva hagyott ajtó révén inkább szép nagy családdá bővülő formáció. Négy és fél évtized nagy idő egy rockzenekar életében, érdemes is megünnepelni, az sem meglepő, hogy hamar teltházas lett az esemény, amelyet aztán a dátum közeledtével kibővítettek egy második nappal is. A szerencsésebb és/vagy legfanatikusabb rajongók tehát gyakorlatilag a teljes hétvégét kedvencükkel tölthették.

Visszaolvasva a saját 2015-ös irományomat, minden emlék visszatért, és nem véletlen, hogy miért is tetszett sokkal jobban ez a buli (a vasárnapira sikerült bejutnom), mint az akkori, bár természetesen az is remek volt. Először is, a helyszín sokkal kellemesebb, kényelmesebb, tehát a körülmények sokkal jobbak voltak – bár tegyük hozzá, a büfé kétnapos perece és pogácsája nehezen kimagyarázható, éhesen tehát, ha lehet, senki se érkezzen várkertes koncertre. Ezt leszámítva nekem bejött a hely így elsőre, legalábbis a viccesen „második szektornak" nevezett részen: valójában ugyanis nincsenek szektorok, csak széksorok, amit így szabdalnak több részre. A hátsó lelátós rész ugyanakkor kissé túl messzinek tűnt a színpadtól, de abban azért nem kételkedem, hogy a teljes háttérfalat elfoglaló vetítés onnan is látható volt – a zenészek talán kevésbé. Hangzásilag is bizonyára jó volt ott hátul is – úgy tűnik, a koncertterem akusztikai adottságai ideálisak, gyönyörűen szólt ugyanis a sűrűn meghangszerelt Solaris-féle progrock.

Mondjuk ezt el is várja az ember egy ilyen kaliberű előadótól, persze biztos sok kihívás van abban, hogy időnként két-három gitáros és basszer játszik egyszerre, két dobcuccot kell belőni, vannak fúvósok, rengeteg billentyű meg még egy tízfős kórus is a három szólóénekes (Ullmann Zsuzsa, Gerdesits Ferenc, Demeter György) mellett. A monstre programot két részre osztották, és színházas-komolyzenés körítés járt hozzá: az előadás kezdetére és a telefonok kikapcsolására Szabó Sipos Barnabás bársonyos orgánuma hívta fel a figyelmet, a zenekart pedig Tereh István örökös tag-menedzser konferálta fel. Amióta legutóbb láttam a Solarist, megjelent a Marsbéli Krónikák harmadik része is (2024-ben), amely kiválóan sikerült, izgalmas és rengeteg újdonsággal is szolgált, mondhatni, a zenekar abszolút haladt a korral. Így tehát – gördülékenyen menedzselt folyamatos színpadi jövés-menés és hangszercsere közepette – gyakorlatilag mindhárom részt megkaptuk arcba. Tényleg csak pillanatokra akasztotta meg a műsort a viszonylag sok ki-be járkálás, simán bevállaltak viszont ordas bakikat, és ha úgy alakult, újrakezdték az adott tételt. A második koncerten ez kétszer is előfordult, de a lehető leglazábban kezelték, a szintipark mögött a konferálást 99 százalékát magára vállaló Erdész Róbert még egy Peter Gabriel-koncertes emléket is felelevenített, ahol szintén ilyenek történtek. Hát, végül is ettől élő az élő...

És igen, pont ez az igazán zseniális a mai, összes még élő tagot felvonultató Solarisban, hogy ezt a nagyon komplexen összerakott zenét ilyen lazán és görcsmentesen tudják előadni. Alapból nem fér a fejembe, hogy ennyi elfoglalt zenész hogy tud rendszeresen próbálni, de lehet, hogy nekik annyira már nem is kell, mindenkinek egyszerre legalábbis nem feltétlenül. A kórust leszámítva, ha jól számolom, tizennégyen fordultak meg a színpadon, a lemezeken közreműködő solaristák, régi tagok és session-családtagok mellett jó volt látni-hallani a klasszikus East dobosát, Király Istvánt is. Ami a látás egyéb vonatkozásait, a vizualitást illeti, megosztó dolog manapság az AI, de ugyebár a trilógia harmadik része eleve erről szól, a gyakorlatilag non-stop vetítésnek tehát helye volt, aztán ízlés dolga, hogy tetszett-e mindegyik. Én csak a vége felé csömörlöttem meg kissé, nem bántam volna néhány valós felvételt tartalmazó kockát se.

Mindez persze nem vonta el az ember figyelmét a mesteri zenélésről: hiába progrock, hiába monumentalitás, a Solarisban mindig megvolt a közérthetőség, emészthetőség, itt soha egyik hangszeres sem borul meg, mindig törekedtek a dalközpontúságra, és ennek sikere egy alapvetően instrumentális zenében utazó bandánál különösen nagy dolog. És bár az ötvenedik évfordulón feltehetőleg még nem lesz kolóniánk a Marson, egy Emlékmás-kikacsintás reméljük, bekerül majd az esetleges negyedik részbe!

Fotó: Rácz Tünde