Shock!

június 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Queen + Paul Rodgers - Budapest, 2005. április 23.

Nos. Aki szerint a Queen csak egy apró porszem a már letűnt zenekarok porszívózsákjában, lapozzon is tovább. Ez egy ultra-elfogult közvetítés lesz (ami nem feltétlenül jelent minden esetben pozitív hangvételű áradozást), mivel a Queen életem meghatározó zenekara volt.

időpont:
2005. április 23.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 3 Szavazat )
Tulajdonképpen együtt születtünk, az első lemeztől valahogy mintha mellettem, velem lettek volna. Számomra nincs még egy Queenhez fogható zenekar vagy előadó. Ha esetleg nem ismered őket, vagy csak annyit tudsz róluk, hogy valami bajszos, AIDS-es fickó meg az iccö kájndof medzsik, akkor mindenképpen érdemes beleásnod magad a zenekar évtizedeken átívelő történelmébe, korszakalkotó, sőt, előremutató albumaikba. Meg kell hallgatnod, hogyan gyúrták tökéletes Queen hangzássá a glam rock, a pop, a metal (!), vagy akár a progresszív-pszichedelikus zenék minden színét. Az, ami a széles közönséghez eljut a zenekarból, természetesen tényleg a késői korszak popzenei jellegű pár slágerszáma, de a Queen... no, de érted már, ugye? A Queen minden. Nem csoda, hogy stílustól függetlenül hány és hány előadót, zenekart ihletett meg a munkásságuk, hogy csak a Shock! stílusában említsek párat: Extreme, Metallica, Bruce Dickinson, Tony Iommi, Jeff Scott Soto, Dream Theater... és még megannyian. No, de elég a fejtágításból. Aki még ezek után is mer, tartson velem.

Várakozás

A Magyar Queen Fan Club (http://queen.rkcs.hu) tagjai már a tűző napon aszalódtak, mikor odaértem a Nagy Pesti Buborékhoz. Érdemes is volt idejekorán ott lenni a bejáratnál, hiszen a kb. fél hétkor kinyitott kapukon rohanva kezdett beözönleni a nép, és csak a nagyon korán érkezőknek volt biztosított a jó “elhelyezkedés”, közel a színpadhoz. A küzdőtér első részének magját az igazi fanatikusok alkották, a helyezkedés után a lefüggönyözött színpad felől szóló háttérzenére mindenki Queen dalokat énekelt, néha áthullámzott a népen egy-egy spontán elindított, énekelt, tapsolt We Will Rock You, vagy Freddie legendás közönségénekeltetésének imitációja. Fél órás csúszás után csendült fel a posztumusz-album záró dalának (It’s A Beautiful Day Reprise) egy lábdobogásra, ütemes tapsra ingerlő remixe - tökéletes intro... lett volna. De itt is, mint a turné több állomásán is, ez után belökték az Eminem nevű fehérfeka szótördelő-köpködő hapcibenő egyik örökzöldjét, második intro gyanánt... Ezt azóta sem értem, bár többek szerint ezzel a zene szeretetéről szóló dallal próbálják meg az új generációnak érzékeltetni a Queen megmaradt tagjai, miért is folytatják így, megcsappanva. De végre lekeverődött a tuc tuc, és lehullottak a kéken megvilágított függönyök, hogy a bevezetőként használt Brian-Paul Rodgers szerzemény, a Reaching Out után berobbanjon a csapat a Queen jól bejáratott koncertkezdő dalával, ez volt a Tie Your Mother Down.

A Show...

”Good evening, Buda! Good evening, Pest! Good evening, Budapest!” - köszöntötte Brian a csurig telt stadiont, és máris játszottak tovább. Paul Rodgers, a Free-ből és Bad Company-ből importált énekes hála az égnek nem akart Freddie-t imitálni. Persze nem is ment volna neki, hangja ugyanis nem Mercury hajlékony, akrobatikus stílusára üt, hanem inkább egy feelinges, kicsit ugyan már kopott, de erős blues-rock orgánum. Slágergyűjteménnyel indítottak természetesen, a dinamikus nyitódal után a jól ismert I Want To Break Free, majd a nem kevésbé húzós, 1978-as Fat Bottomed Girls hasított (melynek elejére fricskaként Brian két régebbi dal nyitóriffjét is elrejtette).

Az első shock csitulásával már szemügyre lehetett venni a teljes zenekart. Roger Taylor, bár már sosem lesz az a vásott mosolyú angol kölyök, aki a hetvenes évek borítóiról vigyorgott, valahogy két órára elfeledte és elfeledtette, hogy lassan hatvan felé lépdel: erősen, frissen csépelte a dobcuccot, és harmincöt év alatt mit sem változott, ahogy a technika fejlődésére fittyet hányva (mit nekem fejmikrofon?) fejét kicsavarva énekelte a vokálokat a hátulról belógatott gémes mikrofonba. Brian May, a stílusteremtő “szimfonikus gitáros” viszont azt hiszem először húzta ki jellegzetes csavart “telefonzsinórját” a legendás Red Special gitárból, most egy URH-s rendszert kihasználva végigfutotta a teljes színpadot a dob mögötti emelvénytől a közönség közé hosszan benyúló kifutó legvégéig. Igaz, már az első dalban szakadt egy gitárhúr, de a rutinos vén róka másodpercek alatt a nyakába akasztott egy Red Special másolatot (nagyonnagyon limitált szériában, csavarról csavarra az eredetihez hűen készít ilyeneket egy cég - http://www.brianmayworld.com/redspecialarticle.htm), és már rohant is vissza a “hadszíntérre”.

A Queent tulajdonképpen Roger és Brian jelentette, a kísérőzenészek azonban sokat hozzátettek ahhoz, hogy szinte a lemezeket visszaidéző hangszerelésben hallhassuk a klasszikus dalokat. Jamie Moses másodgitáros Brian szólócsapatából volt ismerős, Spike Edney, a veterán billentyűs már a Queen utolsó korszakának turnébillentyűseként debütált, majd Brian és Roger szólópályafutásában is jelentős szerepe volt. A bőgős, Danny Miranda pedig az amerikai We Will Rock You musical egyik kísérőzenésze, pontosan, precízen alapozott a többiek alá.
Egy hangulatos Crazy Little Thing Called Love után aztán kiürült a színpad, és Roger sétált előre a dobok mögül, hogy Jamie és Danny akusztikus kíséretével elénekelje a szomorkásan szép, az AIDS-re figyelmeztető friss dalát (Say It’s Not True).

Ezután Brian jelent meg a kifutó végén, hogy egy szál akusztikus gitárral a tenyeréből etesse a megjelent sok-sok ezer embert. Először belekezdett pár strófa erejéig egy ’76-os ritkaságba (Long Away), majd elpárásította sokak szemét (az enyémet biztosan), mikor a ’86-os koncert csodáját, a Tavaszi Szél Vizet Áraszt kezdetű népdalt kezdte kísérni, míg a könnyekig hatódott közönség extázisban énekelt. A Love Of My Life-ot pedig értelemszerűen Freddie-nek ajánlotta, természetesen továbbra is akusztikusan és meghatóan. Utána a Hammer To Fall következett, az első versszak és refrén még akusztikusan, lassan, aztán hirtelen belevágva az eredeti, tökös rock-változatba, immár az újra előkerült Paullal folytatták.

Az első Paul szólódal (Feel Like Making Love) nem volt rossz, de... valljuk be, a közönség főleg nem ezért jött, bár kulturáltan végigtapsolták a dalt. Viszont Roger dob-kiállásából már lehetett sejteni, hogy újra ő lesz a főszereplő, fel is hangzott az I’m In Love With My Car, melyet szokásosan dob mögött énekelt végig furcsa és mégis imádnivaló hangján.

Brian vette át újra a terepet a Brighton Rock iskolateremtő delay-varázsló szólójával, majd a Last Horizon című szólódarabjával, mely alatt a hegynyi kivetítőn csodaszép képek váltották egymást, ez előtt állt Brian fehérrel megvilágítva... Katarzis már megint. De nem hagytak sokáig bőgés nélkül, hiszen Roger énekével következett a Freddie “hattyúdalának” is tartott These Are The Days Of Our Lives, melynek előadása közben a kivetítőn régi felvételek peregtek Freddie-ről és a bandáról, ahogy még első, 1974-es első japán turnéjuk alatt szórakoznak, nevetgélnek önfeledten és fiatalon. Szívszorító volt, na. A Radio Ga Ga furán indult, Roger ugyanis maradt elöl, frontemberként, míg a híres minimál-gépdob alapot szekvenszerről nyomták... el is szállt az egyik csatorna, monóban ment a háttér, de hála az égnek, Roger a dal második felét úgyis a dob mögött fejezte be.

Újra visszatért Paul, hogy egy saját dal után (bocsássatok meg, ha én közben csak Brian és Roger kezeit néztem, így a dal lényegében elment mellettem) a Kind Of Magic és az I Want It All című iskolapéldákat vezesse elő.
A fő-blokk utolsó dala a nem is tudom, hányadik shockhatás volt: A Bohemian Rhapsody Freddie énekével hangzott fel: a kivetítőn a ’86-os Wembley-beli koncerten volt látható a néhai énekes, hangja alá viszont itt, 2005-ben, élőben játszották a dalt a többiek. A középső opera rész alatt pedig felvételek váltották egymást Freddie-ről, és néha John Deaconról, a visszavonult basszusgitárosról is becsempésztek pár snittet, mintegy suttogásként: miért nem vagy itt, John? Aztán csend...

Setlist:

01 Reachin' Out (Brian és Paul Rodgers közös szerzeménye, ének: Paul)
02 Tie Your Mother Down (ének: Paul)
03 I Want To Break Free (ének: Paul)
04 Fat Bottomed Girls (ének: Paul)
05 Crazy Little Thing Called Love (ének: Paul)
06 Say It`s Not True (ének: Roger)
07 Long Away (Brian, akusztikus)
08 Tavaszi Szél Vizet Áraszt (Brian, akusztikus)
09 Love Of My life (Brian, akusztikus)
10 Hammer To Fall (ének: Brian, majd Paul)
11 Feel Like Making Love (ének: Paul)
12 dobszóló
13 I'm In Love With My Car (ének: Roger)
14 gitárszóló
15 Last Horizon
16 These Are The Days Of Our Lives (ének: Roger)
17 Radio Ga Ga (ének: Roger)
18 Can't Get Enough of Your Love (ének: Paul)
19 A Kind Of Magic (ének: Paul)
20 I Want It All (ének: Paul)
21 Bohemian Rhapsody (ének: Freddie bejátszás)
---
22 The Show Must Go On (ének: Paul)
23 All Right Now (ének: Paul)
24 We Will Rock You (ének: Paul)
25 We Are The Champions (ének: Paul)
26 God Save The Queen

A Show megy tovább

Természetesen ennyivel nem engedhettük el a csapatot. A The Show Must Go On alatt szinte felrobbant a csarnok, nem nagyon láttam olyan arcot, aki ne énekelte volna a felemelő kórust. Nem maradhatott ki a túlságosan is egyértelmű All Right Now, Paul Rodgers legismertebb nótája sem, hogy aztán a Queen koncertek hagyományos zárásaként a We Will Rock You és a We Are The Champions mutassa meg mindenkinek: most már mindjárt tényleg vége...
Az angol himnusz Brian-féle átdolgozása zárta a koncertet, a tagok meghajoltak, és aztán itt hagytak minket. A közönség tanácstalanul állt, sokáig senki nem mozdult. 19 évet vártak, és most...? Mennyit kell várni, míg újra eljönnek? Jönnek még? És tényleg átéltük mi ezt az egészet?...

Pár pici bosszantó dolog

Azért nem volt fenékig tejfel minden. Ha egy picit kívülről nézte valaki a koncertet, észrevehette a három LCD monitort, félig a színpadba süllyesztve, amiket Mr. Rodgers szinte soronként sasolt, pedig már jó ideje próbálják és turnéztatják ezt a koncertprogramot. Ez azért kicsit fájt... Aztán fura volt az is, hogy a koncert első fél órájában kifejezetten halk volt az összhatás, ez kábé a Brian-féle akusztikus blokk utánra állt helyre.

A Show elment...

De persze ez az utóbbi pár sor már csak a szőrszál hasogatása, számomra ugyanis már az is elég lett volna, ha Brian és Roger egy szál gitárral és egy tamburinnal ledarál öt percet és hazarepül... szóval, bizony, ez a koncert még mindig sok fiatalabb, aktuálisabb, elvben ütőképesebbnek kikiáltott társulat fellépéseit helyből elmosta, és bár lehet elégedetlenkedni azon, hogy miért pont Paul Rodgers, vagy ugyan miért nem játszották az X vagy az Y dalokat: a Queen még mindig uralkodik.

Nem tudom, mi lesz a turné - és a csapat - jövője, de csak remélni merem, hogy valamilyen formában továbbra is aktívan jelen lesz az életünkben a Queen, hogy egy új generáció is rácsodálkozhasson a világukra, megkeresse és meghallgassa szülei poros lemezeit és részesévé váljon a Királynő birodalmának.
Brian, Roger, és a többiek: Köszönjük.

Koncertfotók: Galló Péter

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.