Shock!

november 26.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Progpower 2002 - Baarlo, 2002. október 5-6.

Idén hatalmas megtiszteltetésként a Stonehenge kötelékében felléptünk a fent említett fesztiválon, és ez egyebek között lehetőséget adott arra is, hogy pár igazán érdekes zenekart is megnézhessek élőben. Mit ne mondjak, ért pár meglepetés!
időpont:
2002. október 5-6.
helyszín:
Baarlo, Hollandia
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )

Nézzük sorban!

Szombaton, 5-én egy holland zenekar, az Antares nyitotta a fesztivált. A nézőtér szép egyenletesen telt megfelé, a csapat koncertjének második felét már egész szép számú ember figyelte a műsorukat. A hangosítás még nem állt 100%-osan a fiúk mellé, mindenesetre ők nagy elánnal, bár kissé megilletődve nyomták első lemezük (Choking The Stone) dalait. A zene valahol a Dream Theater/Symphony X vonalon mozgott, de egyelőre sajnos nem sikerült sok mindent megjegyeznem - talán az igazán ütős dalok hiányoztak, vagy a kissé jellegtelen énekes nem tolmácsolta őket megfelelően. Mindenesetre lehet, hogy nemsokára nagyot villantanak, a tudásban nem volt hiány.

Másodikként a norvég Divided Multitude lépett színpadra. A zene némileg direktebb volt mint az Antares esetében, de - talán ezért is - már sokkal egységesebb hangzást sikerült produkálni. A mikrofonállványra "döntött" énekesből hatalmas, rekedtes hangorkán távozott a nézők hallójárataiba, a hangszeresek pedig tisztességesen végigdöngölték a szűk háromnegyed órát. A koncert után pedig nekiálltak bebizonyítani, hogy igenis a norvég rocker tovább bírja az italt mint a magyar. És tényleg...  A lényeg az, hogy korrekt zenét játszó, közvetlen, jó fej emberkéket ismertünk meg bennük.

Harmadikként lépett színpadra egy bizonyos Stonehenge nevű magyar zenészegylet. Nos, próbálok objektív maradni, de így is csak azt tudom mondani: kurva jól éreztük magunkat, és egy igazi, pörgős Stonehenge bulit zúdítottunk az egybegyűltek nyakába a lemezes dalokkal és két új nótával (Eternal, Fallen Angel). A közönségről csak annyit, hogy mikor felkonferáltam egy "indián mitológián alapuló dalt", máris kiabálták: "Wendigo!!!!" - többen énekelték a refréneket, néhányan még a versszakokat is... Nocsak, miből lesz a cserebogár!
Ezután kis szünet következett, míg az időközben telt házassá növekedett embermassza a pincében elterülő - mellesleg gyönyörű - kocsmában enyhíthette szomjúságát, miközben egy holland Iron Maiden tribute banda, az Up The Irons nyomta, nem is rosszul, a klasszikus "Májden" dalokat.

A következő attrakció a Dead Soul Tribe volt, tehát a Devon Graves-szé átvedlett ex-Psychotic Waltz frontember új formációja. Sajnos nem láttam a hazai Summer Rocks-os fellépésüket, de állítólag azon több gikszer is előfordult. Ez a koncert mindenesetre tetszett, az első lemezes dalok ugyanúgy, mint a pár Waltz-os visszatekintés. Devon hangja természetesen topon volt, és a megszokott higanymozgással gitározott, fuvolázott és énekelt. A zenekar tagjai is lassan kezdenek összeszokni, így hát a kezdeti félelmeim alaptalannak bizonyultak.

A kanadai Heaven's Cry nagyon kellemes meglepetés volt: basszusgitárosuk és gitárosuk felváltva énekelt, mindkettő hangja 100%-os volt, és persze a zene is rendben volt: a gyökerek valahol a King Crimson, a Psychotic Waltz és a jazz környékén lehettek... Szintén érdekes színfolt volt a spanyolgitáron játszó arculat is, aki nem csak az akusztikus, de a zúzda részekben is rafinált futamokkal színesítette a dalokat.
Első és második lemezükről egyaránt szemezgettek, és bár elsőre nem jegyeztem meg átütő részeket, a Heaven's Cry lényege szerintem nem is ebben van - ez inkább egy furcsa hangulat-zene, mindenesetre nálam nagyot alakítottak.

A nap headlinere a Threshold volt, akik érdekes kettősséget hagytak maguk után - egyrészről hihetetlenül profi előadásuk, a kegyetlen hangszeres munka érdemel említést (még azt a feka dobost, atttya-úúúúr-isssstennn), másik oldalról viszont kissé érzelemmentesnek, "öregesnek" tűnt az összkép. Egy biztos: tökéletes, profi másfél - két órát csiszoltak a füleinkbe.
Vasárnap, 6-án sajnos lecsúsztunk az első zenekarokról, mivel Eindhoven közlekedési rendszerét teszteltük (magyarul elakadtunk egy véget nem érő dugóban, miközben Berci rendíthetetlenül videózott, szinte a mikrobusz tetején egyensúlyozva).

Az első általunk megtekintett aznapi társulat a holland Sun Caged volt, egy kegyetlen mókás kinézetű gitárossal, aki mellesleg kisujjból rázta ki Petrucci teljes életművét, egy istencsászár bőgőssel aki egy speciális, hét (!) húros basszusgitáron alkotott csodákat, és egy kissé szürke énekessel. Igazából ők voltak a fesztiválon a "legdreamesebbek", valahol az egyes lemez és az Images közötti dallamvilágot fogták meg. Ha nem számítjuk ezt a hasonlatosságot, kellemes koncert volt, pár hallgatás után a dalok is kezdenek megjegyezhetővé válni.

Na, ami itt jött, az maga volt a tömény ambivalencia: Az A.C.T. nevezetű svéd formáció mind látványban, mind zeneileg különlegeset alkotott. Az alapvetően progresszív zenét meg-megszakították különös zenei fordulatok (népzene ugyanúgy, mint ABBA-szerű vokálok, vagy Queen-es opera), változatossá és egyedivé téve ezzel a produkciót. Maguk a zenészek is "arcok" voltak - konszolidált billentyűs-énekes barna zakóban, szemüveges punk bőgős, népies kalapban ugrabugráló, örökmozgó énekes - és az első megmosolygások után a közönség is rájött, profi hangszeres munkát, ötletesen megírt dalokat hallhat.

Az Ashes To Ashes kissé kilógott a "prog mezőnyből", igazából egy black-doom alapokon nyugvó zenét zúztak az arcunkba. Meg nem nevezett nézők egyenesen büntető brigádnak nevezték őket, pedig ha túllépünk a stílus különbözőségén, egész hangulatos a zene, amit ezek a norvég fiúk (+ 1 lány) művelnek. Az énekes, bár nem bír óriási hangterjedelemmel, de energikusan adta elő egyetlen lemezük dalait, a zenészek pedig biztos alapokkal támogatták meg. Az egyetlen furcsa momentum a nemrég bevett billentyűs-vokalista lány szereplése volt, ugyanis egy idő után észrevehetővé vált, hogy bizony szekvenszerről érkeznek az atmoszférikus billentyűfolyamok, és a női vokál sincs mindig szinkronban a hölgy szájmozgásával... Sebaj, remélhetőleg ez még csak a túlságosan friss felállás miatt volt így - kövezzetek meg, nekem akkor is tetszett!

A második nap főbandája a holland After Forever volt, akiken ismét megpadlóztam - sosem szerettem igazán az operás énekkel megtámogatott prog/power zenéket, valamiért nem fog meg ez a Nightwish-féle vonal, de ez a csapat nagyon eltalált. A zene hasonló az említett finn Tarjaárusokéhoz, de energikusabb, pörgősebb, ütősebb, ráadásul az énekes lány, Floor Jansen sem az a hűvös operista: a majd' két méteres "istennő" zúzott, headbangelt, és mellesleg hihetetlenül jól énekelt. Saját dalaik mellett egy kegyetlenül energikus Maiden átdolgozást (The Evil That Man Do) is eldaráltak, és a buli slusszpoénjaként egy "véletlenül a közönség felé nyújtott mikrofonba" maga Sir Russell Allen (Symphony X) énekelt vokált.

Szóval, ennyi volt a fesztivál - legalábbis a zenei része. Mert persze volt ott még minden, poénok, ivászat, de komoly beszélgetések és zenekarok közötti barátkozás is rendesen. Ez egyébként is jellemző volt a fesztiválra: a zenészek végignézték kollégáik koncertjeit, sehol nem láttuk "nagy arcok" jeleit, mindenki közvetlen volt és barátságos. A közönség pedig az igazi prog fanatikusok gyülekezete, voltak itt a helyieken kívül lengyelek, svédek, norvégok, franciák, angolok, németek, de még a tengeren túlról is érkeztek.
Tehát, soha rosszabbat! Jövőre, akár nézőként is, de nagyon érdemes ellátogatni!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.