Shock!

Tavaly a Sziget nem jött ki túl jól abból, hogy Rihanna volt a fesztivál húzóneve. És akkor még finoman fogalmaztam, hiszen a barbadosi énekesnő fellépését még a legkevésbé kritikus hangok is csalódást keltőnek, illetve gyengécskének titulálták. Idén az első headliner, azaz a -1. nap nagy attrakciója ismét egy kvázi hasonló fellépő volt, a szintén a slágerlisták éléről érkezett Pink, aki azért ma már kisebb név, mint tavalyi kolléganője. Legalábbis gondoltam én, míg a vizes vébé kapcsán napvilágot nem látott infókból kiderült, hogy az eredetileg Alecia Beth Moore névre hallgató hölgy a Sziget történetének egyik legdrágább fellépője, azaz annak ellenére elsőligás popsztárnak számít ma is, hogy utoljára 2012-ben jelent meg lemeze, és a bulvárban sem cikkeznek róla annyit, mint a legaktuálisabb celebritásokról.

Hiába telt el tehát öt néhány maxiként megjelent dalt leszámítva új anyag nélkül, még mindig komoly igény van Pinkre, a Hajógyári szigetet ugyanis szó szerint csurig töltötték a rajongók, mire a kiírt menetrendnek megfelelően, pontban 21:30-kor elkezdődött a koncert a Get The Party Starteddal. Sőt, tekintve, hogy másfél óra várakozás után alig húsz perccel a buli előtt sikerült beérnem a fesztiválra (szakmai jegy – soha többet!), ekkor pedig még legalább két-háromezer ember nyomorgott odakint karszalagjára várva, szóval olyanok is szép számmal voltak, akik tuti lemaradtak minimum a koncert feléről.

A tömeg viszont így is hatalmas volt, ami már-már az élvezhetőség rovására ment, főleg úgy, hogy a színpad jobb szélétől még jócskán kifelé szorulva ugyan mindent láttam, a hangerő viszont itt már Óbuda tarlósi idejét idézően alacsony volt, főleg az akusztikus blokk alatt. Merthogy a koncert közepénél Pink simán kiült húsz percre a kifutó végébe, hogy az egy szál akusztikus gitárral felszerelt Justin Derricóval kettesben szórakoztassák a publikumot. Számomra ez volt a koncert legjobb része, a többség azonban egyértelműen unta kicsit. Ők ugyanis színpadi show-ért, komoly látványért és az olyan bulihimnuszokért jöttek ide, mint a Trouble, a U + Ur Hand vagy a Just Like Fire. Ezekből pedig volt is bőven, összességében azonban úgy tűnt, Pink szíve szerint hagyná a körítést a francba, és ha rajta múlna, leginkább csak egy külsőségektől mentes, teljesen hétköznapi koncertet adna. Ezt jelezte, hogy a koreográfiából alig, mindössze néhány lépés erejéig vette ki a részét, a táncosaival együtt ugrabugrálás helyett pedig inkább bandázott és bulizott egyébiránt kiváló zenekarának tagjaival. Meg a közönséggel, akikkel hasonló méretű koncertekhez és ilyen kaliberű előadókhoz képest rengeteget kommunikált és cukiskodott, beleértve a tömegből kapott mobillal való szelfizést, a koncert közbeni dedikálásokat és az egyik rajongó által átnyújtott virágcsokor kapcsán való hosszas lelkendezést is. Ezek a momentumok viszont kissé furcsán jöttek le egy ekkora színpadon, egy szűkös fesztiválprogram keretében, még akkor is, ha hatásukra valóban mindenki azonnal hazavitte volna a koncert döntő részét királygáboros mackónadrágban lehozó énekesnőt.

Számomra pedig pont ez a cukiság, meg a mai napi meglévő rockos beállítottság az a plusz, ami miatt a Missundaztood óta csípem Pinket. És ugyan az utolsó lemezeken valóban teljesen háttérbe szorultak a rockosabb dolgai, kikacsintásként azért most is bekeverték a Funhouse-ba a No Doubt Just A Girljét, szemfülesek pedig egy eldugott AC/DC-riffet is felfedezhettek ez egyik nóta elején. Az akusztikus blokkot leszámítva azonban a legbulisabb Pink-partislágerek voltak terítéken, így hiába vártam az olyan kissé melankolikus, szomorkás, mélyebb dalokat, mint a Family Portrait, a Dear Mr. President vagy a My Vietnam, sőt, még a Don't Let Me Get Me is kimaradt, ami több mint fura. Ez azonban láthatóan senkit sem zavart, akkora ovációt pedig valószínűleg egyik említett nótával sem lehetett volna bezsebelni, mint amit Pink a záró So What közbeni repkedéséért kapott.

Ugyan a rettenetes tömeg miatt messze nem ez volt életem koncertje, Pink ismét maradéktalanul meggyőzött, csakúgy, mint jó tíz évvel ezelőtt, 2006-ban, a Felvonulási téren. Remélem, látom még őt élőben, mondjuk az októberben érkező Beautiful Trauma turnéján, amelyről az elsőként bemutatott What About Us premierje pont a magyar buli másnapján volt. És ugyan egy párezres koncert lenne tőle az igazi, de ha az Arénában kell találkoznunk, akkor sem leszek boldogtalan. Csak ne legyünk ilyen iszonyatosan sokan.

Fotó: Mohai Balázs (MTI)