Shock!

február 23.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Paradise Lost, Lucifer - Budapest, 2015. október 26.

paradise_lost_k2015_01Közhelyszámba megy a megállapítás, amely szerint a Paradise Lost nem tartozik a világ legjobb koncertzenekarai közé, és soha nem is tartozott. Nekem személy szerint meggyőződésem, hogy a csapat annak idején, a '90-es évek második felében többek között – a One Second és Host lemezek által hordozott túl radikális váltások mellett – éppen hullámzó élő teljesítménye miatt nem is tudott tartósan megkapaszkodni a műfaj élmezőnyében, holott a dalaik alapján simán ott lett volna a helyük. Mindez azonban persze nem azt jelenti, hogy nem tudnak jó koncerteket adni, ha éppen összeáll náluk a kép, és a Dürer Kertben adott hétfő esti fellépésük éppen erre szolgáltatott most kiváló példát. (D.Á.)

Repestem az örömtől, amikor kiderült, hogy a Johanna Sadonis és a köré verbuvált Lucifer lesz a Paradise Lost körútjának vendége (az angliai menethez a Tribulation is csatlakozott). A The Oath első kislemeze, a 2013-as Night Child/Black Rainbow zseniális volt, nagyon vártam a beígért albumot, amely tavaly meg is érkezett, de rögtön utána elvált Johanna Sadonis énekesnő és a svéd gitáros lány, Linnéa Olsson útjai. Utóbbi a Beastmilkből átalakult Grave Pleasureshöz csatlakozott, akik idén már nálunk is felléptek, miközben Sadonis kisasszony Gaz Jennings úrral, a Cathedral gitárosával szövetkezett, és összehozták a Lucifert, amelynek első lemeze idén jelent meg több kislemezt követően. Nekem egy fokkal jobban tetszett a The Oath muzsikája, de még így is nagyon vártam a fellépésüket, és fél nyolckor ki is penderültek a színpadra.

időpont:
2015. október 26.
helyszín:
Budapest, Dürer Kert
Neked hogy tetszett?
( 16 Szavazat )

Johanna tényleg nagyon előnyös fizikai tulajdonságokkal rendelkezik, szögezzük le az elején – de a lényeg azért a zenén van. Az pedig rendkívül masszív, majdnem durva, sűrű szövésű alapokra (Alasdair Mitchell basszer és a The Oathban is már társ Andrew Prestridge dobos) épül, amikre Gaz hozza a zakatoló, Black Sabbath-ízű riffeket, vagy éppen a dallamokat. Igen erőteljesen, hangosan szólaltak meg, az elején kicsit visszhangosan is, de pár szám után vagy hozzáidomultam, vagy állítottak a hangzáson. Johanna hangja és melódiái könnyen felismerhetőek, még ha a Blues Pills-es Elin és az avatariumos Jennie-Ann messze jobb orgánummal is bír. Hajlításaiban néha még Anneke korábbi munkái is visszaköszönnek, ami persze véletlennek is betudható: Johannánál teljesen hiányzik az „éteri" jelleg, nála karcosabb és sötétebb a tónus, de ekként is magával ragadó. A dalaik ugyan egyívásúak (azt azért nem mondanám, hogy egy kaptafára készülnek), könnyen beazonosíthatóak, ami akár előny is lehet. A kislemezes Anubisszal nyitottak, majd az Abracadabrával folytatták, no meg a Sabbathtal. Negyvenperces szettjük kifejezetten erős volt, nagy kedvvel hallgattam élőben az otthon tucatszor lefülelt számokat. A '70-es évek bő ujjú ruhájába öltözött Johanna előadásmódja is jellegzetes, igaz, talán kevésbé változatos, most még nagyon leragad a mikrofonnál, és csípőtekergetése, kézmozdulatai is behatároltak, de bármikor is jönnek újra, ott leszek. Mindössze hétszámos műsorukat a Morning Starral és az Izraellel zárták, a szellősen telt nagyterem közönsége pedig nagy tapssal jutalmazta őket. (R.I.P.)

paradise_lost_k2015_02Elég sokszor láttam már élőben a Paradise Lostot, és általában az a tapasztalatom velük kapcsolatban, hogy a meggyőző koncertekhez vezető ajtó kulcsa elsősorban Nick Holmes kezében van náluk. Ha a híresen hangulatember énekesnek éppen jó napja van, a zenekar minden különösebb probléma nélkül ragadja magával a közönséget, amennyiben viszont Nick bal lábbal kel fel, és éppen szarik bele az egészbe, hozzáállása a többiekre is átragad. Utóbbira a '99-es szigetes bulijuk a legjobb példa, amit már bizonyára említettem korábban is ezeken a hasábokon, és nem véletlenül kanyarodom hozzá vissza mindig: ha egyetlen koncertet mondhatnék példaként arra, hogyan nem szabad kiállni a színpadra, hát jó eséllyel az a totálisan enervált, szétesett, mindenféle hangulattól és energiától mentes hakni lenne az. Most viszont Nick még annak ellenére is feltűnően elemében volt, hogy az énekkontroll a nyitó No Hope In Sighttól fogva rendetlenkedett, és a problémák végig meg is maradtak: noha egyszer-kétszer látszott, hogy Holmest bosszantja a dolog, dühöngés helyett inkább jól ismert, ízig-vérig angolos cinikus humorával kezelte a helyzetet. Sőt, amikor éppen nem ugrott be neki a soron következő dal címe, még röhögcsélt is, ami azért tényleg ritkán fordul elő vele, szóval nekem nincs kétségem afelől, hogy ő is jól érezte magát. Emellett pedig kifejezetten jól is hozta a témákat, legyen szó hörgősebb, rekesztősebb darabról vagy melodikusabb szerzeményről.

A Paradise Lost persze ezzel együtt sem egy Death Angel módjára ezerfelé rohangászó, vibráló, színpadszántó banda, amely szétrobban az adrenalintól, de a zenéjük igazából nem is kívánja meg az efféle előadásmódot. A derékban kettészakadva riffelő Aaron Aedyt leszámítva most sem nagyon csinált senki semmit a deszkákon, az előadásmód szokásosan statikus jelleget öltött, viszont kifejezetten jó dinamikájú műsort állítottak össze, így mégis hasított előre az egész lankadatlanul. Feltűnő volt, milyen nagy arányban képviseltetik magukat a programban a kiválóan sikerült új album, a The Plague Within dalai: egyenesen hét (!) számot nyomtak el a lemezről, ráadásul kettőt a ráadásban, ami mindenképpen azt mutatja, hogy a banda hisz az anyagban. És ami a legszebb: nem úgy vettem észre, hogy bárkinek is ellenére lett volna az olyan nagyszerű friss szerzemények felcsendülése, mint a Terminal, a Beneath Broken Earth vagy a Return To The Sun, még úgy sem, hogy olyan dalok maradtak ki miattuk a szettből, amelyekről tizeniksz éve sosem hittük volna, hogy valaha is lemehet nélkülük Paradise Lost-koncert. Nem volt Embers Fire, True Belief, The Last Time vagy Forever Failure sem, az Icont egyedül a kevésbé nyilvánvaló, ám kiváló Widow képviselte, a banda történetének legfontosabb produkcióját, minden idők egyik legjobb metallemezét, az idén húszéves Draconian Timest pedig csak az Enchantment. Mégis kerek volt minden, tényleg nem támadt hiányérzetem egy pillanatra sem, pláne, hogy még egy olyan abszolút nem várt kuriózum is befért a programba, mint a The Painless a Gothicról. De hallatlanul élveztem a Requiemet és a Praise Lamented Shade-et is az In Requiemről, vagy a Faith Divides Us - Death Unites Us címadóját. És egy ilyen régi banda esetében nagy szó ám, hogy simán megeszi a közönség, ha a tizenhat elhangzó számból tízet az utóbbi egy évtized lemezeiről válogatnak össze, hiszen másoknál bőven fordított szokott lenni az arány, és nem véletlenül...

paradise_lost_k2015_03

Az At The Gates miatt a turnéról elmaradó Adrian Erlandsson helyén ülő fiatal finn kölyök, Waltteri Väyrynen korrekt módon helyt állt hátul, de azért feltűnően archaikusabb, szögletesebb stílusban játszott, mint a svéd gőzgép, teljesítményét leginkább talán Adrian elődjéhez, Jeff Singerhez tudnám hasonlítani. Gond mindenesetre nem volt vele, de az biztos, hogy külön nem nagyon figyelt rá oda senki (mint ahogy a szokásosan észrevehetetlen Steve Edmondsonra sem), ellentétben a rasztás Gregor MacKintoshsal, aki ugyan sosem számított technikás vagy villantós gitárosnak, ám sokadszorra is tudatosult bennem, micsoda boszorkányos érzékkel illeszti egymáshoz mindig a legmegfelelőbb dallamokat, harmóniákat. Persze rá lehet mondani, hogy csak ügyesen vegyítette össze a Celtic Frosttól meg a Trouble-től tanultakat a Sisters Of Mercy fogásaival, és van is ebben némi igazság, de az ebből kikristályosodott végeredmény ma is olyan, ami csakis a Paradise Lostra jellemző ebben a formában, és ez a lényeg. Mára pedig tényleg eljutottunk odáig, hogy ebben a stílusban simán megfér egymás mellett a Beneath Broken Earth nyomorúságos death/doom kesergője, az As I Die éjsötét himnusza meg az Erased-, Say Just Words-típusú, nettó gót diszkómetal, amely utóbbiak élőben már-már tényleg arcbamászóan sistersesek, de hát senki sem tagadhatja le a hatásait. És eleve perfekt nóták, szóval kit érdekel, milyen minták alapján születtek, nem igaz?

A hangzást nem mondanám lemezminőségűnek, valami folyamatosan gerjedt-zúgott is a háttérben, ami szerencsére csak az egyes dalok között hallatszott, de összességében simán élvezhetőre sikeredett minden. A Dürert szépen megtöltő közönség remek hangulatot varázsolt a klubba, és mindenki elégedetten állapíthatta meg: a régi stíluskanyarok, megosztó kísérletek mára a múlt ködébe vesztek, a Paradise Lost 2015-ben minden tekintetben a helyén van. (D.Á.)

 

Hozzászólások 

 
+4 #9 Sass 2015-10-30 05:20
Idézet - spacer:
a paradise lost egy nagy fos tenger volt! a dew-scentedről meg igazán irhattatok volna pár sort!!

Mennyien voltatok dew-on, 20an? Na akkor megvan az ok.
Idézet
 
 
-20 #8 spacer 2015-10-29 20:47
a paradise lost egy nagy fos tenger volt! a dew-scentedről meg igazán irhattatok volna pár sort!!
Idézet
 
 
+9 #7 BSND 2015-10-29 13:13
Idézet - BBarrbar:
Idézet - Tibi:
Retkes faszomba van a Dew-Scented cikke? roluk miért nem irtatok? nevetséges amit müvelnek ezek a firkászok!

Lekestek megint !

Nem késték le, hanem helyette a backstage-ben szívták a kokót thaiföldi prostik seggéről Kátai Tamással meg Ákossal a pozitív kritikákért cserébe!
Idézet
 
 
+18 #6 bogar 2015-10-29 12:45
Idézet - Tibi:
Retkes faszomba van a Dew-Scented cikke? roluk miért nem irtatok? nevetséges amit müvelnek ezek a firkászok!


Szerintem ezért az előfizetési díjért ez pont arányos szolgáltatás. :-)
Idézet
 
 
+7 #5 BBarrbar 2015-10-29 12:39
Idézet - Tibi:
Retkes faszomba van a Dew-Scented cikke? roluk miért nem irtatok? nevetséges amit müvelnek ezek a firkászok!

Lekestek megint !
Idézet
 
 
-25 #4 Tibi 2015-10-29 11:11
Retkes faszomba van a Dew-Scented cikke? roluk miért nem irtatok? nevetséges amit müvelnek ezek a firkászok!
Idézet
 
 
+3 #3 Martin 2015-10-29 09:08
Ami a Paradise Lostot illeti, teljesen egyetértek a szerzővel. Viszont a Luciferes csajnak olyan rossz hangja van, hogy kérnem kellett egy Jamesont és kik kellett mennem a teremből, mert rosszul lettem. Nem tudom mit esztek azon a csajon. Lakótársamnak is kellemesebb hangja van, pedig jobb ha csendben marad.
Idézet
 
 
+4 #2 Chris92 2015-10-29 08:56
Tényleg elég sűrű volt a tömeg, ettől függetlenül nagyon fasza esete és koncert volt, a PL tökéletesen illő zene ehhez a hideg, őszi időhöz. :)
Idézet
 
 
+3 #1 BSND 2015-10-29 08:07
Én se a The Oath-tól, se a Lucifertől nem voltam elhalva a lemezek alapján (nem rossz, de ilyen énekesnős doomból vannak sokkal jobbak is), de élőben egész jó volt, kár lett volna kihagyni! A harmadik számtól egyébként tényleg feljavult a hangzás.

A Paradise Lost is fasza volt, nem nagyon van mit hozzáfűzni. A hangzás is jó volt szerintem. Viszont ennyi embert én még nem láttam a Dürerben, mondjuk én is hülye voltam, mert a koncert felénél kimentem sört venni, szóval onnantól kezdve hátulról kellett nézni, a Dürerben meg nem túl magas a színpad... Hát igen, amikor kevesen vannak egy koncerten az a baj, amikor meg sokan, akkor az! :D
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.