Shock!

november 29.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Paradise Lost: In Requiem

Hiába hevert az előző évtized közepén egész Európa a Paradise Lost lába előtt, Nick Holmes-ék a sikerektől megrészegülve utóbb iskolapéldaszerűen mutatták be, hogyan nem szabad karriert építeni. Stílushatárokon átívelő kísérletezésnek, fejlődésnek álcázott esztelen változásukkal széles mosollyal metszették keresztbe a saját torkukat, majd gyakorlatilag a nulláról kellett megkísérelniük újrakezdeni mindent.

megjelenés:
2007
kiadó:
Century Media / EMI
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

Itthon is akadnak persze olyan Paradise Lost rajongók, akik életüket és vérüket adnák a csapatért, és még akár velük szemben is megvédenék egyes mellényúlásaikat, de én nem tartozom közéjük. Ha legalább jó dalokat írnak, azon akár még túl is tettem volna magam, hogy a '99-es Hosttal megpróbáltak totálisan átmenni Depeche Mode-ba, de valljuk be, az a lemez egy végletekig kiégett, mondanivaló nélküli zenekart mutatott, az akkori szigetes koncertjük pedig annyira gyalázatos volt, hogy azt hittem, tényleg örökre lezárult közöttünk minden. Hiába mutattak azóta folyamatosan felfelé ívelő tendenciát a friss albumokon, valahogy nem tudtam lelkesedni értük, és a két évvel ezelőtti Sportsziget fellépés jó tapasztalatai ellenére az In Requiemet sem siettem különösebben meghallgatni. Aztán amikor először beraktam, én magam lepődtem meg a legjobban.

Greg MacKintoshék a Host után fokozatosan tekerték megint egyre feljebb és feljebb az erősítőket, és a kör mostanra zárult be. Nincs szó arról, hogy egy totálisan múltidéző retro-doom/dark/gót metal anyaggal rukkoltak volna elő, de összhatásában kétségtelenül ez a legfémesebb Paradise Lost lemez 1995 óta. Pusztán a torzított gitároktól persze még semmi sem lesz jó, a helyzet azonban az, hogy mintha ők is sokkal biztosabb lábakkal állnának ezen a talajon, mint bárhol, amerre csak jártak az utóbbi években. és ennek nagyon tudok örülni. Nem akarok tartózkodni a nagy szavaktól, mert megérdemlik: az In Requiem első fele gyakorlatilag tökéletes.

A nyitó Never For The Damned meglepő módon nem az örök etalon Draconian Times korszakába, hanem egyenesen a klasszikus Icon lemezig repít vissza súlyosan robbanó doomos riffjeivel, és habár az előző két albumon is akadtak dalaik, amik felettébb tetszettek, egyből érezni, hogy ez itt valami más. Görcsölésnek, erőlködésnek nyoma sincs, még Nick is teljes természetességgel hozza 1993-as önmagát, Greg pedig olyan ízes szólót biggyeszt a nóta tengelyébe, hogy egyből hajlamos vagyok nekik elnézni egy csomó régi dolgot. Az Ash & Debris hasonló telitalálat, itt is kőkemény Icon feeling döngöl a földbe, a dal második felében elővillantott szimpla, de zseniálisan hangulatos gitármotívummal pedig végleg teljessé válik a kép, noha itt már felbukkannak a modernebb Paradise Lostot idéző elemek is. Ennek ellenére a zenekar jelenlegi törekvései elég egyértelműnek tűnnek, legalábbis erre utal, hogy a súlyosan málházó, tempós és remek The Enemy lett a klipnóta.

A Praise Lamented Shade inkább a One Second érát idézi, monumentálisan zengő, drámai refrénje óriási, a legnagyobb meglepetés azonban kétségtelenül a lemez legkeményebb, legsúlyosabb tétele, a Requiem, ami nemhogy az Iconra, de egyenesen a Shades Of God lemez hangulatára utal vissza egyes részleteiben. Nick emberemlékezet óta nem hozta magát ilyen szigorúan, mint itt, de egy rövid időre még egy kvázi Slayer riffet is elsütnek, igaz, sajnos csak egy kör erejéig. Bizonyára nem fejlődtem eleget fejben a '90-es évek első fele óta, de szerintem ez a vonal még ma is sokkal jobban áll a Paradise Lostnak, mint a töketlen művészkedősdi, az én szám legalábbis fülig ér, ha csak meghallom ezt a nótát. A nyugodtabb vizekre evező, de roppant hangulatos Unreachable és a doomos Prelude To Descent után sajnos kicsit lankad a színvonal, hiába ragad nyúlós rágóként a fülbe, valami miatt a 21. századi lemezeikre ütő Fallen Childrent nem érzem túlságosan izgalmasnak, és a Beneath Black Skies verzéi sem működnek annyira. A kifejtősebb Your Own Reality zárás szerencsére inkább azt az érzést erősíti az emberben, amit az anyag első fele.

Greg MacKintosh játékát muszáj egy kicsit méltatnom, a banda zenei agya ugyanis a fénykor óta nem pengetett ennyire ízlésesen megkovácsolt dallamokat. Greg sosem volt egy villantós gitáros, régen is a hangulatnak és a dallamoknak rendelt alá mindent, ami most is így van. Szólóit, díszítéseit mindenütt élvezet hallgatni. Azt ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy Jeff Singer dobossal nem vagyok túlságosan elégedett: talán furcsán hangzik, de az ő játéka is nagyban hozzájárul a klasszikus feelinghez, ugyanis a zenekar eredeti dobosa, a Draconian Times felvételei előtt elbúcsúztatott Matthew „Tudds" Archer ütött hasonlóan egydimenziósan.

Nem érzem úgy, hogy 2007-ben létezne bármiféle olyan objektív szempont, ami alapján 8 pontnál többet kellene adnom az In Requiemre, de 10 éve ez az első albumuk, amit simán szeretni tudok, és ahogy hallom és olvasgatom a reakciókat, úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a cipőben jár. Skizofrén, ha azt mondom, hogy ennek a lemeznek igazából 1999-ben kellett volna megjelennie? Ebben az esetben bizonyára nem itt tartana most a Paradise Lost...

 

Hozzászólások 

 
#1 GTJV82 2020-11-02 09:58
Nemrég vettem elő újra, és bizony, ez volt (talán) az első "igazi" PL album a One Second óta, ami teljesen meggyőző.
A riffek, a dallamok, a hangzás, minden a helyén, ez bizony szinte tökéletes.
10/10
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.