Shock!

július 10.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Opeth - Budapest, 2012. február 28.

Ellentétben több ismerősömmel (inkluzíve a szerkesztőség némely tagjával), akik az új Opeth lemez miatt eleve el sem jöttek a koncertre, vagy finoman szólva szkeptikusan és előítéletektől sem mentesen látogattak el az immár dohányfüst-mentes Wigwamba (pardon, Club 202-be), bennem semmilyen előzetes fenntartás nem volt a csapattal szemben. Töredelmesen bevallom, nekem bejön a Heritage, sokszori hallgatás után is azt gondolom, hogy ízig-vérig Opeth lemez, Mikael Åkerfeldt mesternek pedig nincs miért szégyenkeznie. Bármikor hajlandó vagyok elismerni, hogy komoly a váltás a korábbi klasszikusokhoz képest, és azt is elfogadom, ha valaki csak háttérzeneként képes olykor meghallgatni az albumot (vagy még úgy sem), de a gyakorta hallható hatalmas csalódottság, netán gyűlölködés enyhe túlzásnak tűnik. Ha ennyi kísérletezés, újítás – amit felőlem nyugodtan lehet váltásnak is nevezni – nem férne bele egy ilyen kaliberű zenekar (egyéniség) immár több mint húszéves életművébe, akkor a Queen vagy mondjuk a Fates Warning is feledésbe merülhetett volna egy bizonyos ponton, hogy csak két nagy kedvencemet említsem.

időpont:
2012. február 28.
helyszín:
Budapest, Club 202
Neked hogy tetszett?
( 19 Szavazat )

A Von Hertzen Brothersnek sajnos a legvégére értem oda, így róluk nem tudok bővebben beszámolni. Ami az Opethet illeti, természetesen tisztában voltam vele, hogy a setlist gerincét is az új anyag fogja adni, de kimondottan kíváncsi voltam, hogyan működnek az új dalok élőben. És bár való igaz, hogy néhol feleslegesen hosszúnak tűnnek egyes részek (legalábbis élőben mindenképpen), azért a koncertet nyitó Devil's Orchard hatalmasat szólt, az I Feel the Dark pedig mélységében és hangulatában simán odatehető a még mindig félelmetesen gyönyörű Face Of Melinda, a To Rid The Disease vagy a Credence mellé. Így egymás után végighallgatva is remek egységet alkottak. A hangzás a lemezhez hasonlóan arányos és tiszta volt, ezen a téren sem lehetett szerintem belekötni semmibe, ahogy Åkerfeldt énekteljesítményébe sem. Martin Axenrot témái pedig különösen így élőben és az új szerzemények kapcsán voltak igazán feltűnőek, finom díszítései önmagukban is nagy élményt jelentettek.

Ezzel együtt kénytelen vagyok elismerni, hogy bármennyire is kellemes érzés élőben is meghallgatni a Folklore-t, vagy a Dio emlékét idéző Slithert, még ezekhez képest is szinte katartikus élményt okozott, amikor felcsendültek a Heir Apparent első vészjósló taktusai. Kimondottan jó stratégiának bizonyult így felépíteni a koncertet: a gyakorlatilag teljesen megtelt Club 202 közönsége érezhetően nem bánta, hogy a program második fele már a súlyosabb nótákra koncentrált, és előkerültek az olyan klasszikusok, mint a Grand Conjuration vagy az örök kedvenc Drapery Falls. A „Good night my little teddybear" címen előadott ráadás „altatódal" (Deliverance) a zseniálisan idegtépő, hosszúra nyújtott, zakatoló lezárásával pedig végképp gondoskodott arról, hogy az új lemez kapcsán fanyalgó rajongók se mehessenek haza csalódottan.

A látványában egy az egyben a '70-es éveket idéző (bár Åkerfeldt kommentárjai szerint a '80-as évek seggkirakós cicanadrágjait istenítő) csapat szemmel láthatólag élvezte a bulit, amiben talán az egynapos budapesti pihenőnap (szállodában alvás, és az elmondottak szerint kivételesnek számító borotválkozás) is szerepet játszhatott. Åkerfeldt színpadi jelenléte pedig nehezen idézhető fel anélkül, hogy az embernek ne legyen egy permanens félmosoly a szája szélén. Azt hiszem, nem tudnék még egy olyan frontembert említeni, akinek északiasan visszafogott, egyszerre abszurd és ironikus humora, valamint lazasága ilyen zseniális kontrasztot képezne a zene által sugárzott mélységgel és súlyossággal. Megtudhattuk például, hogy bár a svéd királyi család odahaza senkit nem érdekel, ráadásul a királyné német, de Åkerfeldt barátunk örömmel megdugná...

Hogy ez pontosan hogy került szóba, már nem tudnám megmondani, de vitán felüli, hogy a progresszív death metal Hugh Laurie-ja hihetetlen érzékkel kommunikál a közönséggel és reagál spontán módon az értelmes és kevésbé értelmes bekiabálásokra, vagy éppen cikizi zenekarbeli és azon kívüli kollegáit. Így tudtuk meg például, hogy a 2005-ös Sziget bulin debütáló Axenrot, valamint a Talisman soraiban egykoron végtelenül ciki ruhákban feszítő Fredrik Åkesson egyaránt nagyon ért a nőkhöz. A főnök és Uruguay minden bizonnyal legnordikusabb bőgősének rövid párbeszédéből nem derült ki egyértelműen, hogy ízlett-e az előző esti gulyásleves és Gundel palacsinta, az viszont igen, hogy Joakim Svalberg a közhiedelemmel ellentétben már húsz éve a zenekar tagja. (Ehhez képest szinte mellékes információ, hogy a fazon kinézetét és kisugárzását tekintve tényleg bármelyik klasszikus '70-es évekbeli bandában simán elfért volna, vokáljai pedig gyönyörűen egészítették ki Åkerfeldt tisztán csengő és élőben is erőteljes harmóniáit.) És végül azt is megtudtuk, hogy Mikael azóta tud ennyit folyékonyan pofázni a színpadon, mióta az ominózus szigetes bulin kiderült, hogy az előzetesen összepróbált 45 perces programon felül még egyórányi játékidejük van.


Nem véletlen, hogy ennyit írok a főnök prózai teljesítményéről, mert valóban sokat szövegelt, ami egyesekből heves (negatív) reakciókat váltott ki, engem viszont kifejezetten szórakoztatott. Nem állítom, hogy nem hallgattam volna meg még egy Demon Of The Fallt vagy egy Moort, nem is beszélve az egyes netes források szerint néhány nappal korábban Moszkvában elhangzott Jorn Lande feldolgozásról (Burning Chains), amiről sejtelmem sincs, milyen lehetett. Összességében viszont azzal a jó érzéssel távoztam, hogy ebben az egyszerre zseniális és emberi fickóban műfajtól függetlenül még nagyon sok magas színvonalú lemez van, akár az Opeth-tel, akár más formációkban, vagy szólóban. Remélhetőleg mindezt nálunk is minél gyakrabban bemutatja majd.

Mikaellel készített interjúnkért kattints!

Fotók: Réti Zsolt

 

Hozzászólások 

 
+3 #2 Tomika 2012-03-05 13:28
Hatalmas buli volt!!!!!
A grand conjuration, úgy szakított.... jajjjj, de imádtam :)
Idézet
 
 
+2 #1 Laci 2012-03-05 12:20
Nehéz elmondani mennyire jó koncert volt. A körülöttem állók szemét nézve és a beszámolót olvasva úgy érzem, ezt sokan így gondolják - és ennek nagyon örülök. Ha ezt a bulit kiadnák DVD-n az biztos, hogy nem lenne szükség a léptető gombra. Az elejétől a végéig csodálatosan fel volt építve az egész, nem is tudnék kiemelni semmit.
Ember, zene, intellektus.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.