Shock!

A Neurosis a világvége aláfestő zenéjét játssza. Lélekkínzó hangkavalkádjuk hallgatása közben az általunk ismert Univerzum legszélén állva találom magam, amint katatón állapotban bámulok bele a saját magába összeomló tűzgolyóvá váló Napunk belsejébe. Érzem az égett hús szagát, amint a mellettem álló arca lángra kap, és tehetetlenül várom, hogy a mindent felemésztő tűz rám is átterjedjen, felégetve egész világunkat. Míg végül nem marad meg egyetlen életforma sem, Keith Richards kivételével. Na, de hagyjuk ezt a baromságot! Mert oké, hogy ez az „apokaliptikus világégést megéneklő próféták" képe már elválaszthatatlanul ránőtt a Neurosis tagságára, de ez még akkor is „csak" egy zenekar, aminek a koncertjét megpróbálhatjuk patetikus túlzások nélkül is megítélni.

A Yobot viszont már semmiképpen sem szerettük volna lekésni, mivel egyrészt igencsak kedvencek, másrészt pedig a tavaly novemberi, már-már spirituális élménynek is beillő koncert óta pontosan tudtuk, hogy élőben mennyire hibátlan tud lenni a Mike Scheidt vezette trió. Csalódnunk most sem kellett, még ha a banda egészen érdekes módon is töltötte ki a rendelkezésére álló szűk órát. Konkrétan négy számot kaptunk tőlük összesen (!), amiből hármat anno a Dürerben is eljátszottak, és ezek közül ismét a nyitó Ball Of Molten Lead ütötte a legnagyobbat, bár persze nem volt hiba a The Lie That Is Sinben, meg a Burning The Altarban sem. A három zenész pedig ugyanolyan magába forduló átszellemültséggel tolta elénk a magányról, kirekesztettségről és bűntudatról valló témákat, mint legutóbb, és ez az egész a szépségében is fájdalmas, fájdalmában is szépséges Marrow-ban ért a csúcsra. Nem igazán hittem volna, hogy ezt a szokásuk szerint hangulati- és tempóváltásokkal tarkított, majd' húszperces dalmonstrumot valaha is hallani fogom élőben, de az élet rám cáfolt.

A Yob egyszerűen remek volt ezúttal is, még ha nem is üthetett már akkorát, mint legelső találkozásunkkor, akkor például Aaron Rieseberg basszusgitárja is sokkal teltebben szólt, de a most is igencsak egyedi testtartásban (a közönségre nézve merőlegesen állva, Aaron felé fordulva) játszó Mike nem véletlenül köszöngette olyan sokáig az igencsak szép ovációt. (Pláne, hogy a Nagyterem már ekkor is háromnegyedéig megtelt.)

Aztán kábé egy időben azzal, hogy néhány kilométerre innen Iggy Pop épp dühödten vágta földhöz a mikrofonját, amiért nem énekelhet tovább, eljött a pillanat, amire lényegében húsz éve várt a hazai rajongótábor: újra magyar színpadon pusztított a Neurosis! És nem, én nem voltam ott '99-ben az Almássy téren, mint oly sokan (mondják magukról), így aztán nincsen viszonyítási alapom sem, de a poént akkor is le kívánom lőni jó előre: jó volt a Neurosis, de az igazi katarzis bizony elmaradt. Az, amikor még a levegőt is máshogy veszed, nehogy lemaradj valamiről koncert közben, az, amit akkor éreztem, amikor a Faith No More-t, a Toolt vagy a Sleepet láttam, azaz csupa olyan bandát, amelyet akár jelentőségében, akár öntörvényűségében sem degradáló egy Neurosishoz mérni. Sok összetevő miatt alakult így mindez, amelyek egy részéről senki sem tehet (legkevésbé a zenekar), de a tény attól még tény marad.

Először is: Scott Kellyék nem valók az Akváriumba. Oké, tudom persze, hogy kényszer szülte megoldás volt, felfokozott érdeklődés, alkalmasabb helyszín egyszerűen nem volt elérhető, de akkor is, a klub csilivili modernségű atmoszférájában rendkívül nehéz a kellő neurózisba kerülni. Pláne, ha olyan szintű teltház van, mint itt, amikor is a hozzám hasonlóan mindennapjait inkább a földfelszínhez közelebb élő, ráadásul a terem hátuljában lehorgonyzó ember olykor kénytelen volt lábujjhegyre állni, ha látni is akarta a két szakállas főhőst. Akik amúgy természetesen rendkívül meggyőzően játszottak, váltott énekük pedig tökéletesen összeszokott precíziós gépezet benyomását keltette. A szokásos hülyegyerek-frizurát ezúttal rövidebbre cserélő (a türkizes hajszín azért maradt) Dave Edwardson már nem ragadtatja bömbölésekre magát a basszusozás mellett, de azért robusztus alakja így is kellően vonzza a tekintetet, mégis, a leginkább attraktív a Crass-pólóban feszítő Noah Landis billentyűs/sampleres/mindenes volt, aki ha olyanja volt, ököllel is csépelte a keze ügyébe kerülő hangszereit. (A Sleepben is küzdő Jason Roederből azonban legnagyobb igyekezetem dacára sem láttam semmit.)

2012, azaz Josh Graham kiválása óta ugye vetítés már sajnos nincsen, és ez eléggé fájó pont is volt, pláne, ha belegondoltam, hogy mekkorát is dobott a vizuális körítés a nemrég megcsodált Ministryn, pláne kicsivel korábban a frenetikus Tool-előadáson. Itt inkább a tompa fények/fojtó sötétség kombójára volt felhúzva a tagolás, és nem mondom, ez is hatásos volt, de akkor már jobban tetszettek a dalokat átkötő morajlások-zúgások. Pláne az, hogy az egész koncert az egyik legkedveltebb Neurosis-lemezem, az A Sun That Never Sets címadójával nyitott, amit a monumentális My Heart For Deliverance követett. Annak viszont már nem tudtam önfeledten tapsikolni, hogy a legutóbbi Fires Within Fires lemezt – amit enyhén szólva sem tartok a csapat csúcsalkotásának – a rajta lévő öt tételből három is képviselte, mert oké, hogy a Reach-et nagyszerű dalnak tartom (a Bending Light / A Shadow Memory párost mondjuk annyira azért nem), de őszintén szólva, ennél lehetett volna változatosabban is válogatni az életműből. Mert így bizony megesett az a csúfság, hogy a zenekar az első öt lemezéről (!!!) például egyáltalán nem játszott, és bizony fel nem foghatom, hogy egy Through Silver In Bloodot hogyan lehet teljes mértékben kihagyni.

Még szerencse, hogy az amúgy teljesen jó hangosítást kifogó koncert végén még megkaptuk a '90-es évek termését egyedüliként képviselő (!), gyilkos End Of The Harvestet, hogy a tíztételes programot a Stones From The Sky zúzása zárja le végérvényesen. Ismétlem: jó volt, szép volt, de mégsem éreztem, hogy erre, ebben a formában csak és kizárólag a Neurosis lenne képes. Sőt, nagy levegőt veszek, és leírom a mondatot, amiért még biztosan kapni fogok: számomra kettejük közül a Yob volt a yobb.

Fotó: Bands Through The Lens