Shock!

július 23.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nemesis, Unicum State’s - Budapest, 2004. február 27.

Nos, igen, amikor 2003 februárjában a Terra Incognita lemezbemutatóról indultunk haza ugyanerről a helyszínről, a monumentális koncert hatásaként jelentkezett eufórikus hangulatban, eszünkbe sem jutott volna, hogy egy évvel később milyen szomorú apropó kapcsán veszünk részt egy még monumentálisabb Nemesis-szeánszon.
időpont:
2004. február 27.
helyszín:
Budapest, Wigwam
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
Mert ugye fantasztikus volt ez a koncert is, de bár ne lett volna az! Úgy értem, bár ne lett volna miért megrendezni… Igazából nem kívánom semmilyen szinten kommentálni Thorday Ákos halálát, hiszen közhelyes nekrológ-szövegnél többet úgysem tudnék írni. Legyen inkább szó a zenéről, amely által szelleme tovább él, és amellyel egykori társai emlékeztek rá.

Amikor az Unicum State’s megjelent a hazai kemény zenék palettáján, a prog metal műfaj éppen csak bontogatta szárnyait itthon, és az albumuk diszkrét sikereket is aratott a vájt fülű, nyitottabb rockerek körében. Valójában azonban a banda jócskán megelőzte a korát. Legalábbis abban az értelemben, hogy az a generáció, amely ma már kultikusan imádja a Különleges állapotok lemezt, illetve ennek a koncertnek a hatására szerzi be azt (ezen sorok írója is az utóbbi kategóriába tartozik); akkoriban, 1994-95-ben éppen hogy csak megismerte a Dream Theatert, és örült, hogy csekély zsebpénzéből az üres kazettákra valót össze tudta spórolni, hogy átmásoltassa az idősebbek által hivatkozási alapul szolgáló anyagokat. Nem létezett tehát felnőtt, értő prog metal tábor, az a maroknyi, de stabil underground mag, amely mondjuk pont a Nemesis táborát alkotja; így, az ún. “szakmai” és a fentebb említett diszkrét (nem véletlenül használtuk ezt a kifejezést) sikerek ellenére a 90-es évek igényesség-ellenes zenei közegében az Unicum valóban “unikum” muzsikája bukásra ítéltetett. Utána már felnőtt a prog zenét értékelő korosztály és a 90-es évtized végén már termett babér a stílusnak. Így született meg végülis a Nemesis (én legalábbis így láttam a folyamatot), és aratott sikereket prog körökben. Továbbra is undergound szinten, de azért már nem annyira diszkréten. Sokszor láttam magam is a bandát és mindig rendkívül meggyőzőek voltak. Nem szereztem ugyan be az első két lemezt, mert akkoriban már a gimis évekhez képest valamivel több pénzemet külföldi bandák albumainak beszerzésére fordítottam, de a dalok abszolút megmaradtak bennem. Aztán egy kínosan alacsony látogatottságú (a főbanda P. Mobil kb. 50 embernek nyomta) Pecsás Acélkarácsony fesztiválon láttam Kiss Zolit a Classica élén (a Nemesis is fellépett egyébként ott), a többi már, ahogy mondani szokás, történelem. Tudjuk, hogy a radikálisan átalakult felállású Nemesis már Zolival az élen kezdett külföldre (is) kacsingatni, Ákosról pedig ezután már nem nagyon érkezett semmilyen hír. A felületes szemlélő azt gondolta volna, visszavonult a civil életbe, de hát sajnos épp, hogy nem az életbe vonult vissza…

Tulajdonképpen három részre oszlott a műsor: az első blokkban a mai felállású Nemesis zenélt egy embereset, természetesen kizárólag az első két lemezről válogatva. Ennek kapcsán sok okosat nemigen lehet elmondani, amit ne írtak volna meg már ezerszer a rocksajtóban vagy akár itt a Shock!-ban: remek dalok, felsőfokú hangszeres tudás, tiszteletreméltó zenei alázat a hangszerkezelésben, lelkes frontemberi munka, orbitális torok (stb.). Ennyi. Hátul állva kicsit döcögős volt ugyan a hangzás (persze, még így is bőven élvezhető – hálistennek a Wigwamban még rossz hangzású bulin nem voltam), de előre sétálva és arcba kapva a riffeket alaposan megdörrent a cucc. Ezt követően lépett színpadra az Unicum hangszeres szekciója Kiss Zolival a mikrofonnál, és olyan prog rock orgiát nyomtak, hogy csak lestünk, mint a moziban! Progresszív metalról beszéltem ugyan a bevezetőben, de ez a terminus inkább általánosan értendő a színtérre, ugyanis ami unikumot aznap kitöltöttek nekünk, műfajilag nem az volt, hanem – a zenészek pre-Dream Theateres hatásainak megfelelően – sokkal inkább színtiszta prog rock, úgy, ahogy csak a 70-es évek legnagyobb bandáitól várta volna az ember.

Mivel a nagy elődök közül a Yest ismerem leginkább, nyilvánvaló, hogy őket hallottam viszont egyes gitártémákban, dallamokban, dalszerkezetekben; de ennek egyszerűen nincs jelentősége, hiszen ezer szín, millió érzés, számtalan hangulat (voltak azért jó kis riffek is!) váltakozott az agyament ritmusok közben, és mindez mégis kerek egésszé állt össze. Össze tudott állni, mert a muzsika minden komplexitásával együtt is követhető volt, köszönhetően az emlékezetes énektémáknak is, amelyek Zoli klasszikus heavy metalos hangjával is nagyon királyak voltak. Nem mondom, hogy egy laikus fül számára is rögtön akkora élményt jelentene, mint az én szűz, de (már bocsánat a nagyképűségért) értő vitorláimnak jelentett, de tényleg olyan szép melódiákat tartalmaztak a jó prog hagyományokhoz híven maratoni hosszúságú dalok, hogy nyitott zenehallgatók számára is biztosan akadna kapaszkodó Unicumék zenéjében. Persze, ha így is van, késő bánat, hiszen az Unicum State’s zenekar már rég nem létezik és most már valószínűleg nem is fog; de talán pont az a legnagyszerűbb ebben a muzsikában, hogy 10 év után is rá lehet kattanni. Ezt hívják kultnak! Mivel a csapat egyetlen lemeze igen nehezen hozzáférhető (ez is a kult státusz velejárója), érdemes lenne újra kiadni, sőt, ezen koncert felvételét is hozzáférhetővé tenni valamikor…

A harmadik részben visszatért a Nemesis a régi ritmusszekcióval (a bőgős Pici volt ugye az összekötő kapocs régmúlt és múlt között), muzsikáltak még egy sort, persze a mai gárda végül visszavette a stafétát. Gyakorlatilag minden elhangzott, aminek ezen az estén el kellett hangoznia, még lemezen meg nem jelent nótára is futotta a lendületből (bár Kiss Gábor kolléga helyszíni tájékoztatása szerint a Karma egy progmetal fesztiválos válogatáskazettán már rajta volt – CD-re vele, de azonnal!), sőt, a QR Missionje is belefért a programba meg a Vérző hold is, egyedüli Terra Incognita lemezes nótaként. Nettó két és fél óra fölé csúszott a műsoridő, mégis, mintha alig 40 percet játszottak volna a srácok.

Sosem könnyű feladat ilyen emlékkoncert-jellegű eseményekről írni, de én azt hiszem, ennek elsősorban az az oka, hogy aki erre vállalkozik, előzetesen mindig kicsit túlreagálja a dolgot: nagyon nagyokat, okosakat akarunk ilyenkor írni, pedig az emberi érzések alapvetően egyszerűek. Végső soron nem szomorkodni gyűlt össze ezen az estén a hazai prog tábor, hanem meghitt hangulatban emlékezni egy kivételes tehetségű előadóra/zenésztársra/barátra és megünnepelni munkásságát. Megkockáztathatnám azt a merész kijelentést, hogy esetleg egy legenda születésének voltunk szem- és fültanúi, de tényleg hagyjuk inkább ezt a közhelyes patetikát, megyek és elkérem a haveromtól az Unicum State’s lemezt, aztán fülest fel és elmerülök a ZENÉBEN. Akkor pedig a muzsika szárnyán bárhova el lehet jutni: ha úgy tetszik, vissza 94-be; de akár ezt az egyszeri és megismételhetetlen est is felidézhető lesz.

Thorday Ákos, nyugodj békében.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.