Shock!

Na, hát itt aztán minden összejött! A valós időben érkezett tavasz egyszerre hozta meg a Tyketto új lemezét és a remek, korábban utópia-számba menő hírt, hogy még idén eljönnek hozzánk. Ez már önmagában igazi „made my day"-érzést biztosíthat bármely valamirevaló dallamrocker számára, de hogy akkora szánsájn-himnusszal induljon az anyag, mint a Higher Than High, arra azért nem számítottam. Dobintró után húzós málha, markáns szintiszőnyeg, valódi napfényes refrén és vokálok – mintha csak újra 1991-et írnánk.

Persze, a lemezcím alapján borítékolható volt a ránckisimító feeling, de valahogy mégis sikerült meglepniük. Igaz, volt jó tíz évük teleszívni magukat energiával, és bár az akkoriban a Frontiers Festen megtekintett banda felállása némileg módosult, Danny Vaughn úgy tűnik, tényleg az utolsó igazán laza csávók egyike a tisztességben (?) megőszült-megkopaszodott egykori hair metal színtér oszlopos tagjai között. A 2017-es buli alapján tényleg csak ajánlani tudom a részvételt az őszi budapesti koncerten, és már most baromi kíváncsi is vagyok, hogy mely dalokat fogják elővenni innen. Azt mondjuk kimondottan sajnálom, hogy éppen az ősdobos Michael Clayton volt az egyik, aki elhagyta a fedélzetet, ugyanakkor Johnny Dee sem kispályás, hiszen ő már a Waystedben is az énekessel játszott, később a Britny Fox sorait erősítette és egészen a legutóbbi időkig Doro anyu zenekarának a tagja volt.

Apropó, Waysted: annak is kerek negyven éve már, hogy Danny elkezdte pályafutását a UFO-basszer Pete Way bandájában (mostanában gyakran kiégek a szójátékos zenekarneveken), és ilyen minőségében fordult meg utoljára Magyarországon, amikor az Iron Maidennel turnéztak – mi tagadás, legendás esztendő volt az 1986-os. Soha jobb időzítést tehát, nemcsak az évforduló, de a kiváló új Tyketto-lemez is tökéletesen megágyaz a látogatásnak, pláne, hogy minderre a nem kevésbé kiváló Black Star Riders társaságában kerül majd sor!

Aki ismeri a korábbi műveket, tudja, hogy a klasszikus hajmetál-hangulatok mellett sajátos melankólia is jellemzi Vaughn zenéjét, ami ugyanúgy betudható összetéveszthetetlen hangjának, mint a gyakran és nem csak a lírai tételekben felbukkanó akusztikus gitárnak (szintén by Danny). Rejlik aztán a zenében egy nagy adag Amerika, ami persze genetikus – az említett, szenzációsan jó nyitónótában sem átallottak a gitárszóló helyére herflit tenni, bár persze a viszonylag új, három éve tag Harry Scott Elliott is megküldi hangszerét a vége felé. Alapvetően tehát nem változott semmi a Tyketto háza táján, és ezt az utóbbi két anyag újrahallgatása is alátámasztja – gyakorlatilag minden kortársuk között ők az egyik legönazonosabb zenekar. Igaz, Clayton távozása után joggal lehet Vaughn-szólóprodukciónak nevezni ezt a projektet, ugyanakkor a hangzás full Tyketto így is.

A zene persze mindig ugyanilyen változatos, rafináltan meghangszerelt és dalközpontú hard rock-AOR mix volt, mint amit most hallhatunk, és már elsőre avathattam kedvenceket a Higher mellett. A címadó például szintén nyál, nyár és napfény, de sokkal finomabb, líraibb formában, viszont a refrén itt is kitörölhetetlen, nem mellesleg katartikusan monumentális. Ezt a fajta monumentalitást hozzák később is, de a legnagyobbat a Roxette-től feldolgozott Harleys & Indians (Ride The Sky) megy, ami akkora Route 66 életérzés, mint ide Lacháza, ezt a szintén herflis, végén begyorsuló témát kimondottan szívesen hallanám élőben majd. Ilyen is rég volt már, de nagypénteken frankón beültem erre a légdobcucc mögé! És ha már herfli, anélkül is lehetséges megidézni a bluest, kis zongorával például, ahogy a Donnowhudiddisben teszi a csapat.

Nagyon szerethetőek továbbá az olyan momentumok is a Tykettónál, amikor a ′70-es évekre emlékeztető súlyt ötvözik a finom AOR-izmussal, ahogy ez mondjuk a Hit Me Where It Hurtsben történik – ez lehetne újkori Europe is, de hát (lásd fentebb) Vaughnék születtek Amerikába ugye... Szóval tele van csemegével az anyag, kapunk még monumentalitást (The Picture), felemelően hangulatos akusztikus himnuszt (Far And Away – itt még a hegedű sem túlzás talán), sőt, a legvégén némi ízléses pátoszt is, a The Brave-et ugyanis a közszolgák tiszteletére írta a frontember. Ez a három dal egymás után annyira hatásos dramaturgiával követi egymást, hogy már-már úgy érezhetjük, nem rocklemezt hallgattunk, hanem valami jól sikerült hollywoodi produkciót néztünk végig. Hatásvadászat? Mondhatjuk, de ahogy a filmeknél, itt sem róható fel a készítőknek – helye van, helyén kezelendő. A hatást pedig eléri.

Nem kérdés, hogy ez az új éra legjobb Tyketto-albuma.

A Tyketto október 8-án Budapesten, a Barba Negra Blue Stage-en koncertezik a Black Star Riders társaságában. Részletek itt.