Shock!

The Blood Of Our Enemies névre hallgat a Manowar évindító Európa-turnéja, amellyel a legendás banda 1984-ben megjelent harmadik, illetve negyedik nagylemezeit, a Hail To Englandet és a Sign Of The Hammert ünnepli. Bizony, akkoriban még annyira pörgött a gépezet, hogy egy év alatt két, azóta klasszikussá érett korong is napvilágot látott tőlük. Magyar dátum természetesen most sincs (tekintve a produkció grandiózusságát, a hazai felvevőpiac szűkösségét, meg az itteni adórendszert, vélhetőleg nem is lesz), így azon manowarrioroknak, akik élőben akarták megtapasztalni, mire képesek a metálistenek földi helytartói 70 körül, Pozsonyba kellett zarándokolniuk. A koncert helyszíne a hatezer férőhelyes NTC Arena volt, ami civilben teniszcsarnokként funkcionál, péntek este viszont a hithű heavy metal zászlóhordozói töltötték csurig.

Mikor megérkeztem, hirtelen nem is ugrott be, miért voltam én itt már egyszer, aztán csak megvilágosodtam, hogy a Helloween legelső összeborulós turnéját csíptem el ugyanitt, még 2017-ben. Az, hogy ez a múltidéző Manowar-show 2025-ben képes telepakolni egy ilyen helyet, fényesen bizonyítja, hogy tényleg Joey DeMaióéké az egyik leglojálisabb tábor a színtéren, akik annak ellenére kitartanak a banda mellett, hogy a Manowar bő tíz éve nem nagyon csinált semmit.

A diszkográfia első négy-hat-nyolc korongja (kinek-kinek ízlése szerint) viszont kétségtelenül van annyira erős, hogy abból vidáman megél a zenekar, és láthatóan kiválóan is érzik magukat közben. Úgy látszik, 70 éves korára Joey úgy döntött, visszavesz kicsit a kőkemény imidzsből, aminek köszönhetően sokkal kevesebb volt a heroikus pózba merevedés, és több a laza összekacsintás, összemosolygás, mint korábban bármikor. A régi, jól ismert intró („Ladies and gentlemen, from the United States Of America, all hail Manowar!″) után tonnányi piró és rakéta kíséretében, az elsőlemezes Manowar dallal szó szerint berobbanó bandáról egy pillanat alatt lejött, hogy marha jól elvannak együtt.

Ez volt az első alkalom, hogy a 2022-ben összeállt új felállást láttam, és minden elvárásomat felülmúlták. Michael Angelo Batio munkásságát szándékosan kerültem az elmúlt évtizedekben: valahogy kifejezetten taszított az X alakú gitárral pózoló figura, és látatlanban is leírtam annyival, hogy tudása biztos kimerül a lélektelen hanghalmozásban. Ehhez képest Michael messze nem egydimenziós gitáros, hiszen nemcsak a tekerős, shredder szólókat tolta remekül, de az olyan epikus, teljesen más megközelítésű gitározást igénylő darabok is ízlésesen és szépen csúsztak ki az ujjai alól, mint az ős-doom Mountains. Szóval a néha kifejezetten fura, kitekert pengetőtartással játszó fazon néhány szám alatt belopta magát a szívembe, ahogy a kvázi ismeretlen dobos, Dave Chedrick is. Utóbbi egyértelműen a Scott Colombus-iskolát képviseli, azaz játékában nincs semmi cicoma, viszont olyan őserővel, atomfeszesen ütötte a cuccot, ami tökéletesen passzolt a korai Manowar barbár világához. És ott volt persze a két főhős, a banda atyja, megálmodója és teljhatalmú főnöke, Joey, a heavy metal egyik legsajátosabb egyénisége, meg Eric Adams, aki 72 évesen is úgy énekel, mint senki más. Az egy dolog, hogy hihetetlen fizikummal bír még ma is, de a hangja se kopott fikarcnyit sem, azaz a hetedik iksz fölött, egy kétórás buli végén is simán, lemezminőségben rekeszti el a Black Wind, Fire And Steel legnehezebb verzéjét is. Persze koncert közben, az instrumentális részek alatt folyamatosan mászkált a színpad mögé némi erőgyűjtésre, de ez talán megbocsátható, főleg úgy, hogy tényleg mindent szinte lemezminőségben énekelt ki.

Az utóbbi időben a Manowar az ókori görög kultúra felé fordult, hiszen 2022-ben Highlights From The Revenge Of Odysseus címmel adtak ki egy EP-t (elvileg lesz majd lemez is), a mostani színpadkép pedig ehhez illeszkedően egy timpanonnal ékesített görög templomot idézett, a csapat tagjai meg korabeli vértezethez hasonló fellépőruhákat húztak magukra. Ettől függetlenül persze kabalafigurájuk, Faceless Warrior is folyamatosan jelen volt a háttérben, a dalok alatt pedig pornósztárba oltott rabszolganők, szexi succubusok és viharistennők borultak felváltva a lába elé, ahogy az el is várható. A körítés is abszolút hagyományőrző és önazonos volt tehát, és tulajdonképpen mindez elmondható a koncert hangzásáról is. Azt nem tudom, hogy direkt alakult-e így, de tény, hogy úgy szólt a koncert, ahogy a régi Manowar-lemezek is, azaz nyersen, koszosan és sokszor kifejezetten aránytalanul. Néha annyira gerjedt a basszusgitár, hogy szó szerint beleremegett az ember gyomra, puffogott a dob, a szólókat leszámítva pedig Joey és Michael hangszere egyfajta homogén masszát alkotott. Azaz nagyjából olyan volt minden, mint mondjuk a Battle Hymnsen, de számomra ez pont így kerek. Főleg, hogy Eric énekét mindezek fölött, végig remekül lehetett hallani.

Totál old school volt tehát minden, ahogy természetesen a setlist is. Bár a turné hivatalosan a harmadik és a negyedik nagylemezt állítja középpontba, szerencsére rajtuk túlmutatva, egy igen alapos, rajongókényeztető merítést kaptunk a diszkográfia későbbi anyagairól is. Nem tolták el egyben sem a Hail To Englandet, sem a Sign Of The Hammert, de a két nagylemez tizenöt dalából nyolc így is terítéken volt, köztük olyan különlegességekkel, mint az All Men Play On Ten, az Each Dawn I Die vagy a Mountains, amik közül többet ezen a turnén játszanak először, bő másfél évtized óta. A koncertet nyitó, debütlemezes Manowart leszámítva viszont a maradék játékidőt a két szülinapos utáni éra dolgai töltötték ki, a legnagyobb slágerekre – Fighting The World, Brothers Of Metal Pt. 1., Kings Of Metal satöbbi – koncentrálva persze, amik közé tök jól beépült az összességében már nem túl acélos Gods Of Warról a King Of Kings meg a Sons Of Odin is. Az újabb lemezek közül azonban így is a Warriors Of The World vitte a prímet, amiről a rendes játékidőben a House of Death és a Fight Until We Die is előkerült. A ráadást aztán Joey meglepően rövid, és leginkább a turnéstáb két szlovák tagjának méltatásában kimerülő beszéde nyitotta (hol vannak már a régi szép idők a foggal széttépett sörös dobozokkal?!), majd érkezett a koncert leghatalmasabb népünnepélyét elhozó Warriors Of The World United – Hail And Kill duó, a két órát alulról nyaldosó bulit pedig a Black Wind, Fire And Steel zárta, természetesen a basszushúrok rituális letépetésével.

Nemcsak a kiváló program miatt volt remek ez a Manowar koncert, hanem azért is, mert a hőskorban tényleg néha túltolt sallangokból is visszavettek, így azok a show-elemek (például Joey és Michael közös szólója vagy a már említett szpícs) sem fulladtak unalomba, amik kapcsán korábban azért leginkább csak sóhajtottam. És ahogy már fentebb említettem, a csapat is lelazult kissé, amibe az is belefért, hogy a végén Eric bebakizzon egy Szlovéniát a mikrofonba. Mivel azonban korábban a Hail To England címadója végig Hail Slovenskóként hangzott el, a háttérben pedig szlovák zászlók lobogtak, sőt, Joey beszéde alatt pozsonyi látképek futottak a háttérben, vélhetően még a helyiek sem haragudtak meg nagyon emiatt. A végén aztán megérkezett még a főhősöktől ez elmaradhatatlan „We will return!" ígéret is, aminek ugyan 70, illetve 72 évesen nem tudom, mennyi a realitásalapja, de én azt mondom, úgy legyen!

Fotó: Ferko Moško