Shock!

június 22.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Marilyn Manson: Eat Me, Drink Me

marilynmanson_1Ha valakinél, Marilyn Mansonnál aztán tényleg sosem lehet tudni, de a jelek egyöntetűen afelé mutatnak, hogy egy sokadik sokéves kihagyást követően a hajdani Antikrisztusnak újból mozgolódni támadt kedve. Partnere ezúttal a Nuclear Blast lesz, hogy pontosan miben is, az minden bizonnyal hamarosan kiderül, és mi szokás szerint drukkolunk, reménykedünk. Szorítunk, hogy „a földkerekség utolsó rocksztárja" újra igazán el tudja kapni a fonalat, mint legutóbb... melyik lemezével is? Mikor is volt az? Szerintünk 2007-ben.

„Szeretnék köszönetet mondani azoknak a hűséges keveseknek, akik a szakadék túlsó szélén várták, hogy elkészítsem ezt a lemezt. Anyám és apám, a legjobb barátaim, Tony, Bobby és mindenki más, aki megbocsátott a vétkeimért. Ezt a lemezt azoknak ajánlom, akik mellettem álltak. És mindenekelőtt Evannek" – így hangzik az Eat Me, Drink Me bookletjében elhelyezett köszönetnyilvánítás Manson részéről. Azért kezdem ezzel, mert ezeknél a soroknál plasztikusabban talán semmi sem mutatja, hogy mekkora bajba is került az Antikrisztus Szupersztár, mindössze néhány évvel a melldöngetős, a Manson-cirkusz újabb egész pályás letámadását reprezentáló The Golden Age of Grotesque után. Bármilyen meglepő, de az Eat Me, Drink Me egy megtört ember alkotása, akinek ezúttal nem volt más választása, mint hogy a lehető legszemélyesebb dalokat írja meg frissen felbomlott házasságáról és az új szerelemről. This is the new shit.

megjelenés:
2007. június 5.

kiadó:
Interscope

producer: Marilyn Manson & Tim Skold

zenészek:
Marilyn Manson - ének, ütőhangszerek
Tim Skold - gitár, basszusgitár, billentyűk, programozás, effektek

játékidő:
52:12

1. If I Was Your Vampire
2. Putting Holes In Happiness
3. The Red Carpet Grave
4. They Said That Hell's Not Hot
5. Just A Car Crash Away
6. Heart-Shaped Glasses (When The Heart Guides The Hand)
7. Evidence
8. Are You The Rabbit?
9. Mutilation Is The Most Sincere Form Of Flattery
10. You And Me And The Devil Makes 3
11. Eat Me, Drink Me

Szerinted hány pont?
( 30 Szavazat )

Evan Rachel Wood színésznő/énekes nem volt még húszéves, amikor szárnyra keltek az első hírek arról, hogy egy párt alkotnak Mansonnal, aki pedig akkoriban még házasságban élt Dita Von Teese táncos/modellel, bár az utóbbi kapcsolat már határozottan a végét járta. Mindenesetre Woodnak láthatóan nem esett nehezére tolerálnia mindazt, amit Von Teese már képtelen volt, ezzel aztán egy újabb „se veled, se nélküled″ jellegű románc vette kezdetét. Az Eat Me, Drink Me elkészítése során Wood volt Manson múzsája, a teljes albumot áthatja a jelenléte, ő a lány a szív alakú napszemüvegben, és hogy kétség se legyen efelől, szerepelt is a Heart-Shaped Glasses (When The Heart Guides The Hand) videoklipjében. A lemez kiadását követően évben aztán már a szakításukkal voltak tele a pletykalapok, majd a The High End Of Low végső formába öntésének környékén újra együtt mutatkoztak. Újabb szakítás, majd kibékülés, aztán eljegyzés következett, hogy végül a Born Villain felvételei közben végleg (?) elköszönjenek. A legutóbbi közös hír velük kapcsolatban az volt, amikor 2021 februárjában Instagram-oldalán Wood abúzussal vádolta meg Mansont. Nem szép sztori, és az Eat Me, Drink Me-n a főhős mintha előre látta volna végzetét.

„Ez a lemez döntő jelentőségű az életemben. Úgy gondolom, megmutatja az emberi oldalam, egy sebezhető oldalam, ami Lewis Carrollhoz kapcsolódik. [...] Olyan, mint Krisztus mitológiájának keverése a vámpírok mitológiájával" – így foglalta össze Manson a zenekar éppen aktuális üzenetét. De miről is beszélek? Zenekar? Nos, az Antikrisztus Szupersztárral együtt az is kimúlt, a Golden Age...-en még főszereplőként parádézó John 5 már 2004-ben dobbantott, az előző lemezen szerzőtársként bemutatkozott Tim Skold ellenben maradt, és az Eat Me, Drink Me-t Manson és Skold lényegében kettesben készítették el, nyugdíjba küldve egyszersmind a klasszikus zenekari felállást. A Thim Sköld néven született svéd multihangszeres még a '80-as évek elején alapította meg Kingpin nevű glam metal bandáját, amelyből aztán a Shotgun Messiah lett. Utóbbi néven eljutott egészen az indusztriális világ felségvizeire, hogy aztán az 1993-as Violent New Breed kiadását követően, tulajdonképpen a csúcson elbúcsúztassa azt, és a szólópálya felé forduljon. A Violent New Breed-éra egyik legnagyobb rajongója pedig egy bizonyos Marilyn Manson volt...

marilynmanson_2Az Eat Me, Drink Me-t még 2005-ben kezdte el rögzíteni Manson és Skold egy bérelt hollywoodi lakásban, de aztán sok minden bizonyult előbbre valónak Manson számára a lemezkészítésnél, és végszóra, határidők szorításában, egy tőle merőben szokatlan módszerrel véglegesítették az albumot. De előtte ott volt még a Phantasmagoria nevű filmje, amely szintén az Alice Csodaországban szerzőjeként megismert, különc Lewis Carroll világán alapult, és amelynek Manson főszereplője, forgatókönyvírója és rendezője is volt. Bár a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon bejelentették az érkezését, és a trailer is elkészült hozzá, magát a filmet soha nem mutatták be, és a fiókban végezte. Hátravolt még aztán a válással kapcsolatos ügyes-bajos dolgok intézése és egy művészeti galéria megnyitása is, és csak mindezek után következhettek az Eat Me, Drink Me tényleges felvételei. Skold ekkorra már egy rakás témát felsorakoztatott, amelyekhez Manson a stúdióban írta meg a dalszöveget és az énekdallamot, és jellemzően még aznap fel is vették az éppen aktuális dalt. Ennek ellenére az album egyáltalán nem mondható összecsapottnak, netán koncepciótlannak, a fentiek direkt következménye talán leginkább az ének/gitár-dominanciában képeződik le, amellyel egyidejűleg a basszus és a billentyűk kissé háttérbe szorultak.

Az énekes is úgy emlegette az albumot, mint ami nagyon gitár-orientált és nagyon dallamos, valamint különféle, nem szokványos ütőhangszereket vonultat fel. Tagadhatatlanul tele van romantikus felhangokkal „a beteljesületlen vágyról, hogy egy másik időben vagy helyen legyél, ahol úgy érzed, jobban beilleszkednél". Sőt, ennél is tovább ment: „Ez az a lemez, amiért egész életemben dolgoztam. Mindig át kell alakulni, vagy akad valami, amit művészként nem lehet folytatni, és ez a lemez volt számomra a legnagyobb átalakulás. Hallgatva jobban érthető, mint leírva... Nem arról van szó, hogy sírok, vagy dalokat írok a bajaimról, de úgy gondolom, hogy ez a lemez valószínűleg több embert fog megszólítani különböző módokon, mert teljességgel emberi. Ha lemezkritikát kellene írnom, mondjuk van benne kannibalizmus, elemésztés, rögeszmés viselkedés, erőszakos szex, romantikus nézőpont is, de egyfajta derűs lendülettel... Az album címét egy német férfi, Bernd Jürgen Brandes több évvel ezelőtti története ihlette. aki feladott egy hirdetést, hogy azt szeretné, ha elfogyasztanák, és jelentkezett is egy ember, Armin Meiwes, hogy megenné. Bár nem tudok mit kezdeni a kettejük kapcsolatával, a történetet romantikus módon nagyon vonzónak találtam."

marilynmanson_3

Manson tehát nagyon is tudatosan váltott, és bár a személyes jellegű, lélekcsupaszító dalok szokatlannak számítottak tőle, viszonylag gyorsan alkalmazkodott ehhez a megközelítéshez. Ezen a lemezen nagyon szeretett volna igazán énekelni, méghozzá lemeztelenített, érzelmes módon, ráadásul a korszakos manipulátor hírében álló zenész azt is érezhette, hogy a korábbi utakat nem járhatja tovább. A népszerűségi/kreatív csúcspontot jelentő Mechanical Animals óta mondjuk szerintem nem volt olyan mértékű a lejtmenet, mint azt sokan láttatni szerették volna, de a vérfrissítés semmiképpen sem árthatott. Nyilván le lehetett volna kevésbé drasztikusan is vezényelni ezt a váltást, hogy a tábort ne csapja ennyire pofon a dolog, de a változás igénye felülírta a józan megfontolásokat. Az Eat Me, Drink Me mindenképpen nagyon más volt, mint amit Mansontól korábban megszoktunk, ám a gótikus romantika takarója alatt a mondanivaló nem vesztett súlyosságából. Ez még akkor is igaz, ha egyes tételek esetében (halld: You And Me And The Devil Makes 3, They Said That Hell's Not Hot) mintha saját korábbi önmagának paródiáját alkotta volna meg a banda. A megszólalás viszont nagyon is transzparens, és az affektáló, modoros kinyilatkoztatásokból való visszavétel is jót tett szerintem.

Témákból és dalötletekből nem volt hiány, a hírek szerint legalább két olyan dal volt, ami teljes egészében elkészült, de végül nem került fel a lemezre, amely az alapverzióban tizenegy dalt tartalmazott, majd a különböző régiókra szabott kiadásokon ezt egészítették ki mindenféle remixekkel. Manson: „Úgy érzem, mintha három albumnyi anyag lenne, de nem akartam hosszú lemezt csinálni, mindent belezsúfolni, a figyelem meg elveszne... Szeretnék visszatérni az old-school albumokhoz, amelyek nyolc vagy kilenc dalt tartalmaztak, és mind nagyon fontosak voltak. Arról nem beszélve, hogy korábban készítettem olyan lemezeket, amelyeken voltak töltelékek is." Nos, ezúttal kíméletlenül lecsontozták a dalokat, mindegyik tétel nagyon erős hangulattal bír, és fogósság terén sem maradnak el a már emlegetett Mechanical Animals csúcsmodelljeitől. Egyszerűen csak más lett a megközelítés, és ezt bizony időbe telik megszokni, de ha ez egyszer megtörtént, a nóták meglepően könnyen bekúsznak a bőröd alá. Az énekes elmondása szerint a dalok többségét a stúdió padlóján fekve énekelte fel a kezében tartott mikrofonba, ami remekül jellemzi a megváltozott hozzáállást.

marilynmanson_4

Az If I Was Your Vampire adja meg az alaphangot, Manson szerint egyenesen ez „az album központi tétele, Karácsony napján felébredtem, és megírtam, egyfajta halálvágy-fantázia, egy gótikus himnusz." A bánatos, maszatos gitárok gyorsan tisztába teszik, hogy Skold ezúttal sem írta meg a Violent New Breed folytatását, sokkal inkább adaptálódott Manson megkínzott állapotához, a riffjei azonban nagyon is jók és hangulatosak. A dalszöveg kapcsán az énekest az 1983-as, Catherine Deneuve és David Bowie főszereplésével készült vámpírmozi, Az éhség ihlette meg. Eredetileg a Putting Holes In Happiness lett volna a felvezető single az albumhoz, de végül (némi kiadói nyomásra is) a Heart-Shaped Glasses beelőzte, tulajdonképpen érthető módon. A Putting Holes...-nak természetesen nincs szégyenkeznivalója, számomra mindig is ez a tétel rúgja be az ajtót igazán, lévén azonnal a fülbe ül, a dalszöveg a legjobb mansoni hagyományokhoz hűen zseniális, és teljesen váratlanul a kedvenc Skold-szólómat hozza. A legendárium szerint a dal 2007. január 5-én, az énekes 38. születésnapján íródott, nem mellesleg azon a napon, amikor hivatalosan is elvált Dita Von Teese-től. A kapcsolódó klipet egy neves francia rendező, Phillipe Grandieux jegyzi, úgyhogy laza másfél évtized késéssel most meg is néztem.

Ettől kezdve a lemezt nagyon könnyen meglovagolható lendület viszi tovább, a The Red Carpet Grave-et akár klasszikus Mansonnak is titulálhatnánk, amely jó kis punkos témákba és sivító gitárszólókba torkollik. Még John Milton megidézése is belefér („Paradise isn't lost, it was hiding all along"). A They Said That Hell's Not Hot hozza az album ars poeticáját („I kill myself in small amounts, in each relationship... it's not about love"), és mire eljutunk a Just A Car Crash Awayig, látszólag Manson is a földre kerül, bár persze ő ezt is másként látja: „A szerelmet a tűzhöz hasonlítom, ahogy mindent felemészt, mindent megsebez, és mindent megváltoztat. Egyesek, akiknek lejátszottam, sírtak, de szerintem nem szomorú a dal, inkább borzasztóan romantikusnak tartom, a Bram Stoker-féle megközelítésben." Utóbbi nótát egyébként Jennifer Syme autóbalesete ihlette, aki éppen visszafelé tartott Manson házibulijába, miután egyszer már távozott onnan, de sajnos soha nem érkezett már vissza. Egyébként pedig ez a majdnem-ballada volt az első dal, amely az Eat Me, Drink Me-hez megszületett, ami szintén magáért beszél. Manson pedig itt már tényleg meztelenül áll előttünk, teljes kitárulkozásban.

marilynmanson_5

A lemez kellős közepébe ékelve érkezik az album emblematikus tétele, a Heart-Shaped Glasses (When The Heart Guides The Hand), egyértelműen a legnagyobb (rádiós) slágerpotenciállal bíró szerzemény, amellyel kapcsolatban valahogy mindig azt éreztem, hogy mégsem hoztak ki belőle mindent. Némi vita után, de teljesen magától értetődő módon ez lett az első kislemez és klipnóta a kiadvány felvezetéséhez. A klipjének létezik egy tévés formátumra vágott és egy cenzúrázatlan, hosszabb változata is, főszerepben Evan Rachel Wooddal és Mansonnal, az 1962-es Kubrick-film, a Lolita hatásaiban fürdőzve. Az alapanyagul szolgáló, azonos című Vladimir Nabokov-könyv amúgy is a legegyértelműbben megfogható irodalmi hatások egyike itt, amelynek a főszereplő páros mindkét tagja nagy rajongója. A klipet maga Manson rendezte, amelyhez James Cameron 3D kameráját kérte kölcsön, ebből eredtek később azok a pletykák, miszerint Cameron ült a rendezői székben, holott szó sem volt erről. A főriff talán túlságosan is emlékeztet az Ashes To Ashes című Bowie-dalra a Scary Monstersről, utóbbi lemezt ráadásul Manson kifejezetten gyakran emlegette ihletforrásként. True gothic disco, érdemes meghallgatni a különböző kiadásokon elérhető remixeket is!

Az Evidence zongorával és törzsi dobokkal támad, majd gyorsan a lemez egyik legsötétebb tételévé válik, amit egy újabb remek Skold-szóló csak tovább hangsúlyoz. Érdekesség, hogy létezik a dalnak egy instrumentális, a lemezre került változatnál egy perccel hosszabb verziója, amely a promóciós kiadványon szerepelt – és nagyszerű. Az Are You The Rabbit?-et ellenben az Ördög is koncertszínpadokra teremtette, ellenállhatatlan ritmusú Manson-bomba, azon kevés szerzemények egyike itt, amely a Golden Age... album világát idézi. Egy zseniális typónak köszönhetően a banda weboldalára kezdetben Are You The Rabbi? címmel került fel, de gyorsan javították. Manson alábbi gondolatai visszhangzanak a hangfalakban: „[A dalokat] egyértelműen csábító szándékkal írtuk... Nem szeretném, hogy az emberek azt gondolják, hogy a lemez a személyes életem egyfajta kiárusítása. Ugyanakkor azt is pontosan reprezentálja, hogy ki vagyok és mit érzek. Ez az album baromi komoly, kiszámíthatatlan és nyers, abban az értelemben, hogy tudom, hogy elbaszódtam, és tényleg nem szégyellem. A korábbi lemezeim mindegyike is egy-egy központi gondolaton alapult, ezen a lemezen pedig a központi gondolat a fájdalmam és az a képessége, hogy szégyentelenül ismételni tudja önmagát."

marilynmanson_6Szerencsére a lemez záró negyede sem lóg ki lefelé a színvonalat tekintve, a főhős hallhatóan tényleg ügyelt rá, hogy pontosan addig tartson az album, ameddig a mondanivaló. A Mutilation Is The Most Sincere Form Of Flattery hozza a kedvenc refrénemet, a dal pedig úgy általában a kópiabandákat kárhoztatja, szenzációsan vitriolos módon. A You And Me And The Devil Makes 3 vérfagyasztó fekete humorban erős, a címadó lecsengését követően pedig már indíthatjuk is újra a lemezt... vagy a Mechanical Animalst. Legyen végre megemlítve a keverésért felelős Sean Beavan neve, aki számtalan helyről lehet ismerős, többek között a Nine Inch Nails és a Slayer mellől is, ami pedig a Manson-kapcsolatot illeti, a Mechanical Animalsig állandó társa volt a zenekarnak a korai albumokon. Nyilván nem véletlen, hogy a mechanikus állatok világának újrafelfedezése idején ő is újra felbukkant. A Manson-Skold-Beavan trió kifogástalan soundot kevert ki az Eat Me, Drink Me-hez a stúdióban, mindig pontosan annyi és úgy szól, amennyire a hangulat megteremtéséhez szükség van. Sötét, mocskos, nyugtalanító az összhatás, ugyanakkor kellően átlátható akár ahhoz is, hogy a feketébb hangulatú popzene felől közelítők is felfigyeljenek rá, ami sosem volt hátrány Manson számára.

Az album fogadtatása összességében pozitívnak volt mondható a megjelenés környékén, a nagy léptékű váltás ellenére is. Nyolcadik helyen nyitott a Billboard 200-on, és sokaknál került bele a titkos favorit elnevezésű dobozba, még ha ezt esetleg titkolták is. Utálom az „utolsó jó lemez" jellegű kinyilatkoztatásokat, ezért csak jelzésértékkel állapítom meg, hogy az Eat Me, Drink Me-t mindössze két szűk évvel, tehát mondhatni ütemvesztés nélkül követő, de már Skold nélkül készült, már említett The High End Of Low idejére micsoda kreatív aláhullást mutatott be a főhős. Ezen még Twiggy Ramirez visszatérése sem tudott segíteni, és talán ma már kijelenthető, hogy ezzel érte el a sztori a mansoni mélypontot, innen lehetett szépen felfelé kapaszkodni, ahogy teszi azt hősünk azóta is... mondjuk úgy, több-kevesebb sikerrel. Az Eat Me, Drink Me viszont éppen azt példázza remekül, hogy a múltban képes volt megnyerhetetlennek hitt szituációkat is a maga javára fordítani. Miért is ne hinnénk hát benne, hogy még most is sikerülhet?

 

Hozzászólások 

 
#8 JamesKent 2024-05-23 20:15
Nehéz erre mit mondani mert nagyon speciális lemez. Ez körülbelül olyan Manson esetében mint Metallica esetén a fekete album. Nagyon sokan itt fogadták el Mansont olyanok is akik előtte rühellték. A megjelenés után gyerekként megvettem a CD-t. Beraktuk a kocsiba hallgatni és édesapám azt mondta, hogy ez nagyon minőségi és jó zene. Akkor ő már bőven 40 felett volt. Kiváló lemez ez csak nyitottság kell hozzá.
Idézet
 
 
#7 Imiface 2024-05-22 11:39
Én óriási Manson rajongó voltam a 90-es évek végétől kezdve, anno a Holy Wood lemez miatt naponta jártam a helyi lemezboltba, hogy mikor érkezik már végre meg. :D

De valahogy pont azzal a lemezzel veszítette el az ihletet Manson, az egy erőltetett visszakanyarodá s volt az Antichrist Superstar világához, és az utána következő lemezek a Grotesque kivételével nem voltak képesek nekem azt a szintet hozni kohézióban, koncepcióban, drámaiságban, hangulatban, mint az első 3 lemez.

Ez igaz az EMDM-re is, bár talán a hangulat rendben is van... Lehetett volna ez egy jó pop-rock lemez amúgy, és üthetett volna nagyot a lecsupaszított koncepció, de én pont azokat az emlékezetes dalokat nem találtam rajta, amiket a cikkíró említ. Ha az összes dal hozta volna a They say that Hell's not hot vagy a Heart shaped glasses szintjét slágerességben, akkor instant klasszikus album. De így csak az első lemez a sok érdektelen, laposkás Manson lemezek között (amiket itt-ott van egy emlékezetes tétel), amivel elindult főhősünk a lejtőn.

De azért most meghallgatom megint, hátha az idő jót tett neki. :)
Idézet
 
 
#6 Andor 2024-05-20 19:38
Nem vagyok nagy MM fan de a mechanikus állatok nagyon sokat ment és megy is, abszolút minőségi muzsika, no meg a koncert lemezük, az valami nagyon állat. A Lunchbox -ban mekkora dzsemmelés van már. A Holy Wood már nálam kopp volt pedig itt figyel a polcon a cd de nem nagyom vettem le mostanában és ott meg is álltunk. Ezt most meghallgatózom, köszi az írást.
Ejj de jó lett volna élőben elkapni kb a koncert album táján, vagyis a csúcson, ezt sajnálom.
Idézet
 
 
#5 cápaidomár 2024-05-20 15:19
A Mechanical Animalsra (szerintem a csapat csúcsalkotása) inkább számítottam volna, de jó, hogy van Manson, ez a lényeg! Nehezen ért be nálam az EMDM, de ma már egyértelműen állítom, hogy egy kiváló, a csúcskorszakhoz egészen közel kerülő lemezről van szó. Atom jól szól. Ugyanakkor nekem érzelmileg túl sok, épp ezért csak a megfelelő hangulatban kerül elő, de ma biztosan lepörög. A cikk szokás szerint ott van a stégen!
Idézet
 
 
#4 Eugen 2024-05-20 10:35
Merül a Menzon.
Idézet
 
 
#3 Dead again 2024-05-20 10:00
Meglepő választásnak tartom a KlasszikuShock! rovatba ezt a lemezt. Nálam biztos, hogy nem klasszikus, de, nem is rossz album. A két kedvencem a They said that hell's not hot és a Heart-shaped glasses (when the heart guides the hand), ezek ragadtak meg a legjobban az évek során erről a lemezről.
Idézet
 
 
#2 Slayer203 2024-05-20 09:54
Mennyire utáltam ezt a lemezt megjelenéskor, pláne egy Golden Age meg egy Holy Wood után és aztán mennyire megszerettem pár évvel később. Nyilván kell hozzá egy nagy adag nyitottság (eleve Manson-hoz, minden album más) de ha mást nem legalább a címadót érdemes meghallgatni, totális nihilizmust áraszt. Ha már utolsó "jó" Manson, az szerintem a Pale Emperor volt, tele jól megírt dalokkal és persze hogy megint más lett mint az előző.
Idézet
 
 
#1 pumpika666 2024-05-20 08:11
velem van a baj, tudom, de nálam az Antichrist Superstar-ig volt, Manson, utána már csak Marilyn...a Volt fesztiválos bulit is kis túlzással végigaludtam anno kétezerakárhány ban
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.