Steinar „Sverd" Johnsen felpörgeti a fordulatszámot: miközben a billentyűs aktuális társaival a hírek szerint javában írja és rögzíti a The Kovenant visszatérő lemezének dalait, az Arcturus comebackje pedig tényleg itt lehet már a kanyarban, és a végső simításokra vár, harmadik zenekara, a Mortem is új zenékkel jelentkezik. Bizonyára a lemezmegjelenések e sorrendje sem a véletlen szülötte, hiszen mind a The Kovenant, mind az Arcturus esetében hatalmas árnyékot vet a zenekarok öröksége, előbbi esetében megjósolni is nehéz, hogy mire jutnak majd a csapat meghatározó dalszerzője nélkül, utóbbinál pedig a tökéletesnél nyilván nem adhatják alább. Ezekhez képest a Mortem második albuma szinte tét nélkül, lényegesen kisebb mértékű elvárások mentén készülhetett el, és ezt (jó értelemben) hallani is vélem rajta. Ha létezik a death/black metalban örömzene, akkor a Mørketiden ilyesmit hallhatunk.
Már az előd, a csapat megalakulása után bő harminc évvel (!) kihozott debütáló LP, a Ravnsvart is nagyon jól sikerült, azóta pedig azon a sokkon is túltehettük magunkat, hogy a zenekar újra létezik. Sverdből azért a tábor mindenekelőtt egy új Arcturus-anyagot szeretne kierőszakolni, ami egyre csak várat magára, menet közben aztán újra képbe került nála a Kovenant (ahol korábban sosem volt meghatározó szerepe a dalszerzésben, eleve csak egyetlen lemezen, a Nexus Polarison játszott), szóval nem is annyira magától értetődő a válasz arra a kérdésre, hogy mi szükség van ilyen körülmények között a Mortemre? A válasz valahol az előző bekezdésben rejlik, illetve úgy tűnik, szépen megtalálták a közös hangot a szinte a semmiből visszatérő Marius Vold énekessel, akit a Thorns/Stigma Diabolicum-demók és a legkorábbi Arcturus-felvételek elkészülte óta nem lehetett máshol hallani. Hozzájuk csatlakozott a hősidők Mortem-felállásából Hellhammer dobos (Mayhem), illetve Tor Stavenes bőgős (1349), akiket sűrű egyéb elfoglaltságaik miatt élőben kisegítő zenészek helyettesítenek.
Bár egy időben ugyanazok a zenészek alkották a két csapatot, az Arcturushoz képest a meghatározó különbséget az jelentette, hogy a Mortemben Sverd gitárosként szerepelt, de persze már a Ravnsvarton is hallhatók voltak billentyűsök, azok zömét pedig szintén ő játszotta fel. A Mørketiden még inkább előtérbe kerülnek a jellegzetes sverdes szintik, ezzel egyidejűleg pedig Jamie „Astennu" Stinsonra bízták, hogy a gitárok frontján is legyen előrelépés. Astennu szerepe ennyiben valószínűleg ki is merült, mivel időközben hozzáállásbeli problémák miatt (immár másodjára) kikerült a Kovenantból, így aligha akarja majd Sverd ide állandó tagként átvenni. Harmadik számú zenekar (?) státusza ellenére is megkapja tehát a Mortem a kellő figyelmet a főkolomposoktól, már első hallgatásra is feltűnő, hogy mennyire erős lett a Mørketid, amely az elődjéhez viszonyítva jóval ambiciózusabb anyag. A Ravnsvart egy roppant hangulatos, régisulis stílusgyakorlat volt, az új lemez ehhez képest merészebb célokat tűz ki maga elé.
A Dimmu Borgir neve már a múltkori kritikában is előkerült, a megközelítésbeli hasonlóság a billentyűk előtérbe vonulásával most még egyértelműbb, ahogy az is, hogy jelen időben a két brigád összevetésében hol van komolyabb kreatív potenciál. A Dimmu zeneileg szerintem legerősebb korszaka, a Puritanical Euphoric Misanthropia-éra (és környéke) köszön itt vissza több helyen is, természetesen olcsó utánérzések, újrahasznosítások nélkül, ehhez pedig a Ravnsvart száraz, kopogós megszólalásának átvétele már nem lett volna elegendő – a Mørketid teltebb, ha úgy tetszik, bombasztikusabb sounddal bír. Sverd mindig is híresen atipikus dolgokat volt képes a black metalba pakolni, ezek a megoldások itt is felvonulnak, és egyből meg is adják a zenének azt a karaktert, amit csakis ő képes hozzátenni. Hellhammer is megteszi ugyanezt, miközben ügyel arra, hogy még véletlenül se üsse/technikázza szét a muzsikát, a Mortemben erre nincs szükség. Ők ketten újra nagyon magas színvonalon zenélnek itt is, Marius minőségi, bár kissé egydimenziós bömbölése pedig a hab a tortán.
Ez itt alapvetően a ′90-es évek norvég black metaljának iskolája, a főszereplőknek ez minden bizonnyal meg is felel így – ha neked is, akkor jó helyen jársz, dőlj hátra, élvezd az utazást! Ami engem illet, nem tudok és nem is akarok objektív maradni, eleve a megidézett korszak is nagyon kellemes emlékeket idéz bennem, a kedvenc billentyűsöm és dobosom játékáért pedig képtelen lennék nem túláradóan lelkesedni. A Mørketid egyébként minden szép szóért helytáll, és bár a valóban fülbe ülő témák tekintetében nem teljesít kimagaslóan, puszta zenei értékeit tekintve ez mégiscsak egy kiemelkedő alkotás. A végszó nem lehet kérdéses: mihamarabb hazai Mortem- (majd Arcturus- és Kovenant-) koncerteket követelek!
