Koncertfelhozatal szempontjából az év legmetálabb hetén kiváló kikapcsolódásnak tűnt a trip-hop-pápa Tricky régóta esedékes hazai koncertje. Ez idáig rendben is van, az a kérdés viszont már csak az Akvárium felé közeledve ütött fejbe, hogy valójában mire is számíthatok én ettől a fellépéstől? Egyéb elfoglaltságok miatt ezúttal az előzetes felkészülés is elmaradt a Tricky-közeli aktualitásokról, de még ehhez képest sem voltam olyan totálisan vakon egyetlen koncert kapcsán sem, mint éppen itt. A jamaikai/guyanai/angol felmenőkkel bíró Adrian Nicholas Matthews Thaws számomra még mindig vakuemlék a ′90-es évekből, ma pedig már a hatvanadik életéve felé közelít, ami önmagában felvet néhány kérdést. Szerintem egyikünk sem tudja egészen pontosan, hogy minek köszönhetően élte túl ez a zenefanatikus bristoli utcagyerek az elmúlt harminc évet, illetve, hogy művészi szempontból van-e hősünknek egyáltalán jelene egy ilyen markáns múlt árnyékában.
Az már elég korán nyilvánvalóvá vált, hogy a fellépés iránti érdeklődés kimondottan heves, az első körben helyszínként bejelentett A38 terme villámgyorsan meg is telt, végül pedig az Akvárium NagyHallja is éppen csak elegendő talpalávalónak bizonyult. Nem volt teltházközeli a helyzet, tehát még kényelmesen elfértünk odabent, de egyértelműen hallható volt, hogy a környékbeli országokból is sokan érkeztek célzottan ide, és gyorsan afféle világtalálkozó hangulatúvá vált az este. Kezdetben úgy tűnt, hogy a kellemesen hömpölygő érzelemhullámot maga a főhős sem akarja különösebben felkavarni, mert bár a kiírt kezdés tájékán egyből hatan is a színpadon termettek, nagyjából úgy éreztem magam, mint aki véletlenül a délutáni zenekari beállásra csöppent be. Nem sok hasonló élményben volt részem, amikor egy előadó ennyire nem akar koncertszituációt teremteni, egyszerűen lekapcsolták a lámpákat, némi kékség maradt csak, a sötétben Tricky és bandája pedig hozzálátott a feldolgozásunkhoz.
Szélsőséges volt az este abból a szempontból is, hogy a műsor alapvetően két lábon állt, amelyek közül az egyik a teljes egészében majd csak a jövő hónapban napvilágot látó új lemez (Different When It's Silent) dalait jelentette. Ez még úgy is meglepő húzás, hogy a felvezető single-öket menet közben fel lehetett csipegetni, tehát teljesen új dolgokat nem nagyon hallottunk. Az a bizonyos másik láb pedig hát teljesen logikus módon a tavaly harminc éves szülinapját ünneplő Maxinquaye album volt, ami a Tricky névről reflexszerűen ma is az emberek eszébe jut. A fullos zenekari felállás (amennyiben annak tekintjük, hogy a három énekes mellett egy-egy billentyűs, dobos és gitáros arc is felvonult) egyébként nem húzott egészen új gúnyát a jellegzetes hangzásvilágú Tricky-univerzumra, a zenészek roppant koncertrációval tették a dolgukat, és a megszólalásukban sem akarták mindenáron egy élőben játszó banda benyomását kelteni. És igen, így is szólhat nagyon súlyosan a cucc.
A főhős pedig nem bizonygatta, hogy mekkora énekes és/vagy frontember, utóbbihoz eleve nem volt elég fény rajta, a védjegyének számító trikótépkedéssel és némi mormogással múlatta az időt, a főszerepben egymást váltó énekesekre bízva azt, amit csak lehetett, ő maga csak ritkán emelkedett szólásra. A jelent a rendezői jobbon álló Marta Złakowska képviselte, akivel hősünk már elég hosszú ideje készít dalokat, miután egy totális véletlennek köszönhetően egymásra akadtak. Marta az új lemezen is főszereplő lesz, teljesen megérdemelten. Amikor azonban a végletesen minimalista, már-már punkos szösszenetek közül felbukkant végre az Aftermath, a Black Steel vagy az Overcome, nem maradt kétség, hogy mi izgatja fel igazán a közönséget. Ha lehet ilyen mértékű visszafogottság árnyékában extatikus pillanatokról beszélni, hát ezek voltak azok. A legvégére megvillantották a Ventet is a méltatlanul félretett Pre-Millennium Tension albumról, és itt azért már némi stroboszkóp is belefért. Aztán úgy hatvan perc után a zenekar egyetlen szó nélkül levonult a színpadról (vagyis ahogy jöttek, úgy távoztak), és vége volt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy évek múlva is beszélni fogunk erről az estéről, amelynek főszereplői egy füstös pinceklubban ennél lényegesen áthatóbb élmény átadására lehettek volna képesek, de szájszélhúzogatásra se igazán találok okot. Húszéves önmagam megköszönte a lehetőséget, a hangulati hullám pedig szétterült az éjszakában.
