Shock!

Mortiis visszatért! – kiáltanak majd fel most sokan, pedig hát Håvard Ellefsen nem ment sehova, folyamatosan jelen volt az undergroundban. A notoddeni ork nyughatatlan lélek, aki ütemvesztés nélkül születik újjá egy-egy inkarnációjában, az utóbbi években pedig a régi gúnyái újrafelfedezésével volt elfoglalva. Ez valahol logikusnak is tűnt, nem csupán azért, mert időközben betöltötte az ötvenet, ez a szám pedig valahol mindenkiben felkorbácsolja a nosztalgiát, de nem is nagyon volt a 2010-es évek közepéig vitt vonalon hová építkezni. Håvard bő húsz éve a The Grudge albummal fedezte fel magában az industrial rockert, gyorsan meg is hirdette harmadik korszakának eljövetelét, ezzel párhuzamosan pedig az általa igazgatott zenekar is megkapta a Mortiis nevet. A Grudge-ot egyébként a maga bájos Manson/Ministry-áthallásaival együtt is szerettem, a megjelenést azonban egy viszonylag hosszúra nyújtott agónia követte, ami a The Great Deceivernél már olyan mértékű semmitmondásba csapott át, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül engedtem el hősünk kezét, és az utóbbi évtizedben nem is nagyon követtem zenei kalandozásait.

Amikor jött a hír, hogy egy hatalmas kanyarral visszatért az első, dungeon synthben fogant korszakához, arra persze felkaptam a fejem, és mivel koncertezni is elindult az újrahúzott korai anyagaival, meg is néztem, ahol alkalmam nyílt rá. Mégiscsak a műfaj alapkövének egyik letéteményeséről beszélünk, aki ráadásul az első generációs norvég black metalhoz is szoros kötődéssel bír. Illik elmondani, hogy Mortiis a korai Emperor basszusgitáros/szövegírója volt, sőt, ma is fellép olykor Ihsahnékkal, de már nagyon régen eltépte feketefém-gyökereit. Azóta is a saját útját járja, rengeteg mindenhez nyúlt, de black metallal pont nem foglalkozott a saját neve alatt. Afféle magányos harcosként láttatta magát az ambient/darkwave színtéren, aki szintetizátorai közé zárkózva alkotott zeneileg talán kevésbé nívós, de hangulatában kellően erős dolgokat saját nevén és különböző oldalági projektekben (Vond, Fata Morgana) is. A Mortiis névről azonban legtöbbünknek mégsem ezek az anyagok, hanem az első nagy váltást megelőlegező The Stargate, de leginkább az idén negyedszázados (!) jubileumát ünneplő The Smell Of Rain albumok jutnak eszébe.

Helyben vagyunk, és a magam részéről értem/osztom is a lelkesedést, hiszen a Ghosts Of Europával a jó Håvard ehhez a második korszakhoz nyúl vissza, és ez számomra már helyből izgalmasabb, mint bármi, amit az utóbbi sok-sok évben felőle hallottam. Pedig annak ellenére, hogy az eladási számokat tekintve kisebb áttörést hozott, a The Smell Of Rain hosszú időre parkolópályára került, a streaming platformokon sem volt elérhető, és újrakiadások sem készültek, miután az akkori kiadóval, az Earache-kel csúnyán elmérgesedett a viszony. Nagydobra ugyan nem verték a felek, de láthatóan született valamiféle megállapodás ezen a téren az utóbbi években, hiszen (ugyan egyelőre csak Amerikában) Mortiis újra e lemez anyagával koncertezik, a friss szerzeményekkel megspékelve a setlistet. A Ghosts Of Europa elkészítése nem volt könnyű szülés, az alapokat még Stephan Groth (Apoptygma Berzerk) társaságában fektették le, afféle tisztelgésként a korai német elektronikus muzsikák felé. Amikor aztán a közös projekt befuccsolt, Mortiis továbbgondolta ezeket a dalkezdeményeket, és innen számítva egy több mint ötéves felvételi/újrafelvételi/újrakeverési ciklus végére tesz pontot az anyag megjelenése.

Volt idő tehát minden apró részletet a helyére pakolni, a főhős is tisztában volt a visszatérés jelentőségével, és önmagában a közreműködők névsora tiszteletet parancsoló. A végső keverés Sean Beavan (Nine Inch Nails, Depeche Mode, Marilyn Manson, Guns N' Roses lemezek stb. producer/hangmérnöke) munkája, a The Smell Of Rain-nosztalgia jegyében visszatért Sarah Jezebel Deva énekesnő is, de még Christopher Amottot is sikerült behúzni egy gitárszóló erejéig, és a lista hosszan folytatódik. Ezzel együtt is Mortiis-szólóprodukcióról beszélünk azért, valamikori zenekarát már rég szélnek eresztette, nekem őszintén szólva nem is hiányzik innen egy állandó csapat, ez a sztori mindig is Håvard Ellefsen egyszemélyes kálváriája volt. A Ghosts Of Europán pedig visszatalált ahhoz a disztópiához, amelynek magányos kitaszítottja ő, akiben nincs már düh, és a melankóliában keres/talál vigaszt. Itt már a Grudge világa is csak úgy jelenik meg, ahogy az újkori Manson-albumokon felváltotta az arcba mászó indulatot az elfogadás és a lemondás. A zene pedig ehhez igazodva a (mondjuk) gótikus rock, a darkwave és (néhol) a poszt-punk vonalán mozog.

Ha tehát megérint a '80-as évekbeli Tangerine Dream, Kraftwerk, Dead Can Dance és Depeche Mode világa, ahol hangulatában még a The Cult is bekacsint az ablakon, megtalálod a számításodat a Ghosts Of Europával. Mortiis ma sem a világ legeredetibb zenéjét játssza, úttörő munkásságának évei rég elmúltak, de ha valamit, ezt a gótikus diszkót/búbánatrockot nagyon érzi, és jól is áll neki. Én pedig meg is veszem ezt tőle, és nagyon szeretnék újra egy hazai koncertet a The Smell Of Rain és az új album dalaival!