Shock!

március 26.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Letz Zep - Budapest, 2010. szeptember 24.

Nyilván nem kevés marketingértéke van Robert Plant mondatának („Beléptem és magamat láttam.”), ami eredetiben a plakáton is szerepelt, valamint az se semmi, hogy maga a Zep tagság hívta meg a csapatot egy válogatáslemez-megjelenési partira játszani – ezek nyilván mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Letz Zep Anglia legnépszerűbb Led Zeppelin tribute zenekarává váljon.

időpont:
2010. szeptember 24.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
De a marketing egyrészt önmagában nem elég, másrészt pedig ahhoz hogy ilyen elismeréseket valaki egyáltalán begyűjtsön, le kell tenni valamit az asztalra. Nem volt tehát kérdés, hogy a produkció színvonala megfelelő lesz, de akárhogy is, mégiscsak egy tribute zenekarért kértek olyan jegyárat, ami megközelítette a nagy sztárokéit, és a Sportaréna sem tűnt nagyon jó ötletnek mint helyszín.

Nem feltétlenül a nézőszám tekintetében, hanem egyszerűen tribute bandákat az ember általában kis klubokban, bensőséges hangulatban néz meg. Ilyenkor a közönség és a zenekar tagjai között valamiféle cinkos összekacsintós kémia kering a levegőben a rajongás tárgya miatt – a különbség mindössze annyi, hogy a színpadon állók egy picit túlzásba vitték ugyanazt a fanatizmust. Végül azonban nem volt gázos a történet, mert a szervezők és/vagy az arénások ügyesen elsumákolták a helyszín valódi méreteit egy kis lefüggönyözéssel, és a színpad elé széksorok helyezésével. Mégis, ha egy klubba vagy akár a Pecsába szervezik a rendezvényt, jobban érvényesült volna a Letz Zep koncepciója. Nem is beszélve arról, hogy talán a jegyárak is lejjebb kúszhattak volna.

Persze gond nem volt így sem, mert attól a pillanattól, hogy a Rock’N’Rollal a húrok közé csapott a banda, kezdetét vette az időutazás: mind a külsőségeket (dobszerkóval, mindennel együtt!), mind az előadásmódot, mind ez utóbbi minőségét tekintve egyaránt tökéletes volt az illúzió. Túl sok Zep tribute zenekart nem ismerek, mert valahogy az utóbbi években „kiszerettem” a tisztelgő műfajból, de ellentétben a hobbiból (hozzáteszem, szintén magas színvonalon) zenél(get)ő hazai Lead Zeppelinnel és a néhai Zepsessionnel szemben a briteken látszik, hogy véresen komolyan gondolják a dolgot. Minden részlet stimmel, a koreográfia pontosan kidolgozott, a tagok nem csak zenélnek, de lényegében színészi alakítást is nyújtanak, különös tekintettel Billy Kulke énekesre, aki kiköpött Robert Plant úgy hang, mint megjelenés tekintetében. Három társa (Andy Gray gitáros, Steven Turner basszer / billentyűs, Simon Jeffrey dobos) szintén lehetne az eredeti tagok alteregója, és játékukba sem köthetett bele még a legkorlátoltabb ős-zepes sem – persze nemigen hiszem, hogy bárki azért jött volna el ide, hogy bármibe belekössön. Már csak azért sem okoztak gondot a széksorok, mert a publikum nagy része lényegében színházba jött – az átlagéletkort elnézve a jelenlevők közül sokan a Song Remains The Same-et is a Corvin moziban látták először a maga idejében.

Ami a szubjektív benyomásokat illeti, a magam részéről (dacára fáradtságomnak) az első taktusoktól kezdve nagyon élveztem a műsort, szórakoztatott, kikapcsolt, elringatott, elvarázsolt – mint ahogy a Led Zep zenéje általában. Valóban, mintha csak valamelyik koncert DVD-t néztem volna otthon, és ennél nagyobb elismerést ilyen típusú zenekarnak nem nagyon adományozhatunk. Az egyetlen negatívum a kissé varázsát vesztett, egyetlen szintetizátorral erőtlenül megszólaló Kashmir volt, ehhez a dalhoz sajnos nem elég a lecsupaszított koncerthangszerelés – vagy az is lehet, hogy túlságosan megmaradt bennem az eredeti, ill. a Page-Plant Unledded verzió. Ezt leszámítva hibátlan volt a műsor – kedvenceket persze bárki hiányolhat (nekem a Babe, I’m Gonna Leave You és a Good Times Bad Times esett volna nagyon jól, na meg a Gallows Pole), de mivel így is megvolt a két óra, azt hiszem, egy szavunk sem lehet. Fantasztikusan szólt a srácok keze alatt a No Quarter, a Dazed And Confused, a Stairway és a Moby Dickben még az eredeti Bonham-dobszóló is elhangzott.

A ráadásnál (Heartbreaker, Immigrant Song) pedig saját korábbi önmagához képest a közönség is „megőrült” – bár a koncert közben a biztonságiak mindenkire külön rászóltak, aki felállt, a végén már hagyták szabadon „őrjöngeni” a „tömeget”. Hozzáteszem, nem ártott volna ha az elején is ennyire lelkesek a nézők, elég kínos volt ugyanis a Black Dog közönségénekeltetése – pedig ott csak egy ah-ah viszontválaszt kellett volna adni „Robert Plantnek”. Ami pedig kimondottan érdekes: konferanszaiban Billy többször is emlegette a Wigwam klubot, ahova koncert után készültek menni. Említett helyen aznap a Cry Free játszott – vajon sima nézőként volt kíváncsi a csapat a „konkurenciára” vagy valamiféle tribute-megbeszélést is tartottak aznap este?

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.