Shock!

Szinte napra pontosan tíz évvel ezelőtt láttam utoljára élőben az István, a királyt. Akkor az ősgárda szereplői közül Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Nagy Feró is ott volt a színpadon, ahogy Szörényi Levente is, az előadás pedig hatalmas élményt jelentett számomra. A beszámolóban anno le is írtam, nem látom értelmét egy olyan Istvánnak, amelyben az eredeti hangok közül senki sem vesz részt. Ma, egy évtizeddel később pedig ideje revideálnom ezt az álláspontot. Mivel a fentebb említett triászból a legfiatalabb Varga Miklós is a 70-hez közelít, Feró meg a napokban töltötte a 80-at, nyilván senki nem lepődött meg azon a szereposztás láttán, hogy helyükre is új hangok érkeztek. Ahogy viszont tíz éve, úgy most, a Székely Kriszta rendezésében megszületett produkcióhoz is igyekeztek olyan hangokat castingolni, akik a legközelebb hozhatják a hallgatót az eredeti élményhez, illetve a klasszikus lemezanyaghoz.

A közéletben is aktív rendezőnő munkáját az utóbbi tíz évben többek között Színikritikusok díjával és Vastaps díjjal is elismerték, illetve kisjátékfilmek is dicsérik a keze munkáját. Jelen esetben elmondható, hogy az István, a királyhoz összességében konzervatívnak tekinthető módon nyúlt. Bár a díszlet, a koreográfia és a fellépőruhák alapos ráncfelvarráson estek át, számomra az egész estében egyértelműen ott volt a klasszikus, első előadások megközelítésmódja és szellemisége is.

Ha nem láttad még a mostani nagyprodukciót, a breaktánc- vagy épp capoeira-közeli mozdulatokat is bevető tánckar elsőre akár furán is hangozhat, de mégis, a néptáncos elemeket is magában rejtő koreográfia abszolút illett a darabhoz. Ahogy az ország kettéosztottságát remekül szemléltető, nem agyoncicomázott, mégis kifejezetten látványos díszlet is. Mindezt pedig sikerült még egy szinttel megfejelni, amikor Torda mellett az Áldoztunk fogadjátok alatt maga a Földanya, illetve gólyalábas busók is megjelentek a színpadon. Számomra ez volt az előadás csúcspontja, még akkor is, ha Deák Bill Gyulával szemben mindenki vereségre van ítélve. Viszont, ha félretesszük az eredeti változat évtizedek alatt az ország DNS-ébe épült hangjaival való kényszerű összehasonlítást, akkor Székely Kriszta társulata csont nélkül átugrotta a lécet. Dolhai Attila például fizimiskáját és énekhangját tekintve is tökéletes Koppány, ahogy Orosz Ákos is kiválóan alakította Asztrik főpap szerepét. Őket simán oda merném tenni Vikidál Gyula és Victor Máté mellé, a női szereplők közül pedig számomra egyértelműen a Rékát alakító Gubik Petra vitte a prímet. Kifejezetten jók voltak még a köpönyegforgatók, Solt, Bese és Sur (emlékezzünk is itt meg egy pillanatra a nemrégiben elhunyt Balázs Péterről), ahogy Kerényi Miklós Máté roppant energikus Laborca is, meg György-Rózsa Sándor Tordaként.

Amiért pedig extra kalapemelés jár, hogy a filmes verzióhoz közeli énekkarakterek mellett arra is figyeltek, hogy a szereplők prozódiája is a lemezverzión hallhatóhoz lehető legközelebbi legyen. Ebből a szempontból az Istvánt alakító Kocsis Dénes volt csak kivétel, és ő volt az egyetlen olyan is, akinek énekteljesítménye sem minden esetben nyerte el a tetszésemet. Összességében azért rendben volt az alakítása, bár kétségtelen, hogy a darab végén, az immáron győztes István összeomlása abszolút szájbarágósra és túltoltra sikerült. Ez viszont vélhetően inkább a rendező, semmint Dénes szemére vethető.

Nem mondom, hogy százszázalékban tökéletes az István, a király Székely Kriszta-féle, 2026-os verziója, de hogy ennél közelebb ma nem nagyon lehet kerülni az eredeti felállás nyújtotta élményhez, az szinte biztos. A rendezőnő friss szemlélettel, de kellő tisztelettel és ízléssel nyúlt az eredeti műhöz, a végeredmény pedig olyan lett, amit azok is abszolút élvezni tudnak, akik először látják a darabot, de azoknak is hatalmas élményt nyújthat, akik hozzám hasonlóan kívülről fújják az egészet.

Az első, teltházas előadásról kiszorultak február-márciusban Pécsett, Debrecenben, Szegeden és Győrött még pótolhatják a mulasztást.

Fotó: Art Production