Shock!

A Creeper 2023-ban robbant nálam nagyot, amikor a Cry To Heavennel megírták az év leghatalmasabb rockslágerét, az első Sanguivore lemezt pedig nemcsak ez, hanem nagyon színes és meglepő hatások kavalkádja adta el. Pop/punk gyökereik mellé sok érdekesebb elem csatlakozott, és egyre inkább nekem való zenét kezdett játszani a southamptoni csapat. Már akkor is nagyon jó volt a dallamérzékük, a folytatásra pedig nagyon kíváncsi voltam. A Sanguivore II folytatja elődje irányvonalát, de kevésbé rockoperás, több hard rockos elemez vonultat fel, és a dalok színvonala is egységesebb. Ez főleg akkor nagy szó, ha a múltkorihoz hasonló kaliberű sláger nincs, de akad nagyjából egy sor trónkövetelő.

A kettes vérevő stílusosan Halloween napján jelent meg, október 31-én, nem nehéz kitalálni azt sem, hogy miért: a számok többsége megint ehhez a témához kapcsolódik. A lemezhez sztori is tartozik, innen a rockoperás jelleg is: a koncepció az 1980-as években játszódik, vámpír rockzenekar turnézik, és valaki a bőrükre pályázik. Ő a Mistress Of Death. Nem is kell ismerni a történetet, hogy magával ragadjon az album, akár különálló dalokként is. A dalszerzésbe az énekes William Gould és az alapító gitáros Ian Miles mellett a producer/hangmérnök Tom Dalgety (Killing Joke, Pixies, The Cult, Rammstein stb.) is belefolyt, illetve a dalok zömében vokálokott is, de billentyűsökön is van hozzáadott szerepe. Rengeteget számít egy ilyen külsős tag.

Relatív későn, két éve érkeztem az első Sanguivore-ral, a Meat Loaf-hatást is gótikus rockba keverő fura slágerzene végtelenül megfogott, még a punkos felhangokkal is meg tudtam barátkozni (a banda eredetileg pop/punk gyökerekkel rendelkezik, ugye). Így nagyon vártam a kettes Sanguivore-t is, amely minden várakozásomat felülmúlta. Az előző album kistesójára számítottam, hasonló stílusban. Arra semmiképpen nem, ahogy ez a lemez berúgta az ajtót. A zenekar szerint mocskosabb és szexibb anyagot akartak készíteni, Jim Steinman- és Judas Priest-hatásaikat is kidomborítva. Úgy érzem, maximálisan sikerült. Ez akkor is így van, ha most szerintem kevesebb a Meat Loaf-féle színház, és a Judas Priest fémes riffelése sem feltétlenül konkrét elem. Inkább a felfogás közelít efelé, amit nagyon üdvösnek tartok.

Érezhetően több lett a hard rock riff, és tovább érett a dallamérzék, megmaradt vagy talán fejlődött is a dallamtapadásokért felelős, slágergyanús fogalmazásmód is. Nem mellesleg a The 69 Eyes receptje is ilyesmi, és a Creeper is ugyanolyan jól működik, mint a finn gótrockerek hard rock beütésű slágergyűjteményei a hőskorból. Nem lehet fogást találni az albumon: minden szám rendkívül egyéni arccal rendelkezik a pofátlan slágeresség mellett, és azonnal ismerősen is hat, így gyors barátkozás ez. Óriási előny az is, hogy minden szám három-négy perc, mint valami sok évtizeddel ezelőtti slágergyűjtemény. Semmit sem bonyolítottak meg cicomáztak túl, csak jönnek az elsöprő, szikrázó dalok egymás után. Most nem próbálnak művészkedni (pedig az is jól állt nekik két éve, a kilencperces nyitó monstrummal), nincs akusztikus blokk sem, csak végletekig kiaknázott slágerszerzői véna.

A Sisters Of Mercyből ismert (és ott jobbára basszusgitározó) Patricia Morrison narrációja vezeti fel a lemezt, amely szerint most egy rock'n'roll rémálom válik majd valóra, közeleg a jó és gonosz harca – tök hatásos cucc ez, nagyszerűen megteremti a feszültséget. „Rock music is a horny vampire and tonight is feasting upon you" – ennél retróbbat kívánni sem lehet, színtiszta '80-as évek. Ám arra a slágerparádéra még e hangulatfokozó sem készíti fel az embert, amelyet ezek után a hallgatóra zúdítanak. A címadóval kezdetét veszi a vámpíros parádé: hard rockosabban zakatolnak a gitárok, mint az elődjén, harapósabb gótikus rock ez, nagyjából az említett The 69 Eyes legjobbjainak (Wasting The Dawn, Blessed Be, Paris Kills) stílusában, nagy erővel dörren meg. A szintis fődallam hódító erővel költözik be az ember hallójárataiba és utólag emlékeibe is. Ezekért a címadó mindjárt az egyik legnagyobb sláger is, de még van itt egy sor hasonló kaliberű, és talán még jobb szerzemény is. Innentől ugyanis egészen elképesztő slágerek sora következik.

A Blood Magick (It's A Ritual) akkora kitörölhetetlen dallamtapadós téma, hogy rá lehet könyökölni, nagyszerűen használják ki Hannah Greenwood billentyűs és a meghívott Chantal Lewis-Brown női énekét is benne, hihetetlen slágerérzékről tanúskodik az ilyesmi. Will Gould énekes orgánuma nem olyan különleges, de tök jó dallamokat hoz ő is. A pofonegyszerű szövegek is erősítik a slágerpotenciált, és a Headstonesszal meg a Prey For The Nighttal folytatódik a sor: ez itt három nyári single egymás után, a promóciós munka is szépen felvezette a lemez (egy-egy single június-augusztus-szeptember rendszerben), ráadásul mind-mind ugyanaz az őrületes rock'n'roll, fergetegesen előadva. És az a meglepő, hogy van élet a slágereken túl is, sőt. Az említetteken túl szó szerint minden számot fel lehetne sorolni a rövid átkötőn kívül. A Daydreaming In The Dark is fergeteges AOR szintiket rejt (vagy Billy Idol ez inkább?), amelyeket kiválóan házasítanak a gótikus felhangokkal. Ez is eléggé The 69 Eyes-féle recept, és baromira működik. Másik legnagyobb kedvencem, a Parasite, akkora retrószintire épül, hogy mindjárt 1981-et mutat tőle a naptár. Természetesen lerágott csontnak is hathat a női „Be my parasite" vokálra érkező férfi „Suck, suck, suck", nem hiszem, hogy nagyon kellene magyarázni itt a kétértelmű utalásokat. Persze, vámpírokról van itt szó, mégis ki gondolt másra? Pontosan olyan, szégyentelenül perzselő rockzene ez, amilyenből manapság annyira pangás van. Hogy vizuálisan is reflektáljak valami közismertre, ugyanolyan sikeres retrókísérlet ez, mint filmsorozatokban a közelmúltban befejezett Stranger Things.

A Razor Wire-ben a szintis Hannah kap egyedüli főszerepet, ez a lassabb AOR/gótikus/ABBA-kombó részben miatta is leveszi az embert a lábáról. Megérkezik a szaxofon is, hogy feltegye a koronát erre a nem egyértelmű mesterműre. Ha nem tudtam volna, hogy ez nem az új The Night Flight Orchestra-sláger, az is lehetett volna, de lényeges adalék, hogy mintha a Messa írta volna nekik. Mesterien ötvözik ezeket a hatásokat, és úgy járkálnak a világok között, mint a gyerekek a már említett Stranger Thingsben. A Black House Sisters Of Mercy-sebb tétel, mintha a három Sisters-albumról származó részekből illesztették volna össze: van itt rockos, táncolós tempó (Vision Thing), amely a First And Last And Always komor melankóliájával és a Floodlands nagyívű dallamaival találkozik. A féktelen slágerparádé a lassabb, de szintén csilingelő szintikkel dúsított Pavor Nocturnusszal ér véget. Itt szándékosan visszavesznek a tempóból meg a partihangulatból is, mivel egészen másmilyen, komolyabb hangvétélű szám ez hard rockos gitárszólóval, a megvariált örökérvényű jelmondat is nagyon tetszik benne: „sex and drugs and heads that roll."

Csak annyit tudok mondani, hogy aki szereti a pörgős és slágeres rockzenét, és az sem zavarja, ha nyakig merülünk az évtizedekkel ezelőtti nosztalgiában, annak ezt a lemezt hallania kell. Nagyon nagy előny, hogy az albummal akár nálam évtizedekkel fiatalabb korosztályt is be lehet vonzani, szóval belépőbandának is ideális a Creeper. Bizony, még mindig az angolok fújják a passzátszelet gótikus rockban!