Shock!

Ahogy azt már mi is emlegettük, masszív turnécsomagok érnek el rendszeresen hozzánk, amikor több, önállóan is headliner státuszú banda műsorát hallgathatjuk meg egy estén, mellettük pedig feltörekvő bandák bizonyíthatnak. Ettől pedig olykor okkal lehet az az érzésünk, hogy végképp a múltban ragadtunk, és most már mindaddig ugyanazokat a zenekarokat kell megnéznünk évről évre, amíg ki nem hullik az említettek kezéből a hangszer, egyszerűen azért, mert ők piacképesek. Na, ez az este pont nem ilyen volt, ezúttal Európa északi feléből gyűlt össze egy bemelegítő csapat, egy sokszorosan újrakezdő csodagyerek-társulat és egy hatalmas ígéret a dallamos/progresszív death metal felségvizeiről. Elmentünk hát Budára, hogy ilyet is lássunk.

A holland Nephylim tipikusan az a zenekar, akiket különösebb szívfájdalom nélkül lehet hallgatni, de írni/beszélni róluk annál nehezebb. Természetesen ez nem azért van, mert annyira nehezen feldolgozható muzsikát tolna az este egyetlen arcfestős brigádja, éppen ellenkezőleg. A színpadon mindenesetre jól mozogtak, illetve hangosak és jól láthatóak voltak, majd azzal a lendülettel be is vetették magukat a merchpultba, ahol nem csupán eladták nekem az In Vain-lemezgyűjteményem hiányzó darabját, de (miután ezzel láthatóan képtelen voltam megbirkózni) ki is hámozták nekem a fóliából, hogy dedikáltathassam azt. Bár több ilyen jó ember lenne a nagyvilágban, mint a Nephylim zenekar tagjai! Egyebet nem tudok mondani, amikor ezeket a sorokat írom, alig húsz órával az események után, már most sem tudnék felidézni semmit a srácok zenéjéből.

Többször elmondtam korábban, hogy mekkora hatással volt rám annak idején az In Vain és az Ænigma albumuk, amelynek megjelenése környékén több alkalommal (2013-ban a Vreid vendégeiként, 2014-ben pedig a Niflheim Fesztiválturné részeként) is megfordultak nálunk a norvégok. Aztán a komplett világ is megfordult a csapattal, és most úgy tértek vissza hozzánk, hogy az akkor látott felállásból egyedül a főnök/fő dalszerző, Johnar Håland gitáros maradt a helyén. Náluk a tagság mindig is átjáróházként működött, amelynek oka leginkább az lehet, hogy ritkán aktivizálják magukat, amikor pedig a remekül sikerült és mindenfelé agyondicsért „új" lemezzel (Solemn) újra vágányra állni látszottak, pályafutásuk legkomolyabb csapását kellett elszenvedniük. A rákkal folytatott harcát tavaly elveszítő Sindre Nedland ugyanis – ahogy azt a Håland is elmondta a búcsúzáskor – az In Vain arca és lelke volt, aki nélkül én el sem tudtam volna képzelni a folytatást.

Szerencsére az érintettek másként gondolták, miután pedig menet közben a másik frontemberüktől, Andreas Frigstadtól is megváltak, a Våde soraiból igazoltak énekest és basszusgitárost, és megpróbálták így tovább vinni az In Vaint. A koncert alapján minden kérdést nyilván nem lehet megválaszolni, a legkomolyabb kihívással birkózó Kjetil Alver Lund szépen állta a sarat a mikrofon mögött, a zenekar jellegzetességének számító váltott vokálon főleg a saját zenekarát a jelek szerint újra felfedező Kjetil D. Pedersen gitárossal osztoztak igen meggyőzően, de nem volt ritka, amikor négyen is énekeltek. Valószínűleg senkit sem lepett meg, hogy a szettjük fókuszában az új album és az Ænigma volt, és mivel mindig is kedvelték a kifejtős dolgokat, túl sok dal nem is férhetett bele a nekik kiszabott egy órába. Amit viszont hoztak, az számomra maximális értékű volt, az Image Of Time / Against The Grain zárás egyenesen extatikus, ráadásul az egészet az első sorból volt módom végig nézni. A látottak alapján az In Vainben még mindig hatalmas dolgok szunnyadnak, szívből remélem, hogy most már lendületben is tudnak maradni, mert ez a brigád sokra hivatott.

A Iotunn öles léptekkel halad előre, és bár még mindig csak a második sorlemezüknél tartanak, sokan már most a színtér egyik legkomolyabb ígéreteként számolnak velük. A 2024-es Kinship album alapján nem túlzás egyébként akár máris beváltott ígéretről beszélni, az a lemez nagyjából úgy ragyogott ki az átlagos prog/death-felhozatalból, ahogy pár évvel korábban az Ænigma. Sajnos a maga idején mi is megfeledkeztünk róla, de sosem késő megismerkedni azzal az anyaggal, amely természetesen ennek a fellépésnek is a gerincét adta. Volna. Mert sajnos a keverőpult környékén kisebb tragédiába fojtották a dánok műsorát, akik az előzenekarokhoz képest teljesen saját alapról szóltak – pontosabban nem szóltak. Az első dal úgy ment le, hogy az éneken és a HD-n kívül gyakorlatilag minden néma maradt, a dob is csak azért hallatszott kifelé, mert kihangosítás nélkül is hangos hangszer, a gitárok megérkezésére pedig bő húsz percet kellett várni. Mondanom sem kell, mindez nem segítette a ráhangolódást a kvintett műsorára, akik egyébként roppant átéléssel zúztak a deszkákon. Ötletes volt például a szolid sminket viselő feröeri (!) énekes, Jón Aldará mikrofonállványa a ráapplikált reflektorral, ellenben az orrig húzott kapucni szerintem inkább béna, mint cool, de leginkább Kenny.

A dánok is a teret ölelő óriáskompozíciókban hisznek, közel másfél óra így mindössze nyolc dalra volt elegendő, de miután a hangzás fogyatékosságai csak nagyon kis lépésekben, és akkor sem a legjobb irányba változtak, majdnem mindegy volt, hogy mi szól. Közben lehetett álmélkodni azon, hogy a színpad szélén két teljesen azonos fazonú gitáros áll, az alapító Gräs-tesók (Jens és Jesper) biztosan sokakra hozták már rá a frászt azzal, hogy két példányban is léteznek, a Iotunn mindenesetre nagyban profitál belőlük, mi ezúttal annyira nem. A giga, duplázós dobcucc mögött ténykedő Bjørn Wind Andersenből semmi sem látszott, viszont az ő játéka legalább követhető volt, míg szerencsétlen Eskil Rask bőgősnek akár fel sem kellett volna állnia a színpadra, a hangszeréből egyetlen hangot sem lehetett hallani. Aldará hozta a show-t és szépen is énekelt, egy teljes értékű koncerthez azonban olyan belső magnóra lett volna szükség, amilyennel én sajnos nem rendelkeztem. A főhősökön mindenesetre semmi nem múlt, becsülettel tették a dolgukat, a közönség pedig lelkes volt, hogy láthatja őket.

A nem túl meggyőző nézőszám okán sajnos abban kevésbé bízom, hogy hamarosan viszontláthatjuk hazai színpadon ezeket a bandákat, pedig az In Vain még mindig egy csoda, a Iotunn pedig minimum megérdemelné, hogy legközelebb igazságot szolgáltassanak a valóban rendkívüli dalainknak. Reméljük a legjobbakat, ahogy mondani szokás.

Fotók: Sethpicturesmusic Photography & PR