Shock!

Elképesztően masszív tökökre enged következtetni mindaz, ahogy ezt a kvázi-újjáalakulást a Neurosis levezényelte. Steve Von Tillék az elmúlt időszakban amúgy is csak akkor szólaltak meg, amikor valóban volt miről beszélniük, és miután tavaly hiába vártunk valamire a banda alapításának negyvenedik (!) évfordulójára, előtte pedig távozott egy pótolhatatlannak hitt alapember, mindennél beszédesebb volt a csend. Március 20-án aztán, alig néhány szónyi kommentár kíséretében, érkezett egy komplett új lemez, „most ezek vagyunk mi, hallgassátok, ha tetszik" jeligére. Ennél őszintébb alapállást elképzelni sem tudok, az pedig csak fokozta az elégedettségemet, hogy a friss anyag már első hallgatásra is kimondottan erősnek tűnt. Egyből nyilvánvaló volt, hogy az An Undying Love For A Burning World (de gyönyörű cím!) egyetlen okból született meg: mert meg akart születni.

Pedig nem váltunk el különösebben jó szájízzel a legutóbbi találkozásunkkor, én és a Neurosis. A Fires Within Fires album legfeljebb egy-egy pillanatában hozta a várt élményfaktort, és többnyire kiüresedettnek tűnt. Sajnos ugyanez volt elmondható a rég várt, első élőben való találkozásunkra is az Akváriumban, ahol persze a hely hangulata is bőséggel tett azért, hogy az este felejthetőre sikerüljön. Ez a vásár azért mindig kettőn áll, legalábbis az esetemben egészen biztosan, egy működő kapcsolathoz nemcsak a zenekarnak kell ihletett állapotba kerülnie, de nekem is, valódi befogadóként. Az utóbbi évtized (nem)történéseinek fényében megkockáztatom, hogy a banda is ludas volt abban, hogy kihűlni látszott közöttünk a jó viszony, és aztán (a legbődületesebb közhellyel élve) ha történetesen pont erre volt szükség ahhoz, hogy ez a mostani anyag megszülethessen, már megérte. És amennyiben te azt feleled erre (újabb hatalmas közhely pufogtatásával), hogy a Neurosis is rég megírta már a legjobb anyagait, és nem érdemes csodás feltámadásra számítani, akkor neked is igazad van.

Én beérem azzal, hogy az AULFABW megmozgat és kiemel kicsit a valóságból, és itt nem tudom nem megemlíteni, hogy a jelenleg össztársadalmilag ránk telepedő hangulatban mennyire óriási szükség is van erre. Az intróban (We Are Torn Wide Open) ránk kiabált szavak mindennél beszédesebbek: „Elfelejtettük, hogyan kell élni, ezért szenvedünk / Elfelejtettük, hogyan kell küzdeni, ezért szenvedünk / Elfelejtettük, hogyan kell meghalni, ezért szenvedünk / Elfelejtettük, hogy vadak vagyunk, ezért szenvedünk / Elszigetelve létezünk, ezért szenvedünk / A disszonancia fülsiketítő." Halhatatlan szerelem egy lángoló világ iránt. Gyönyörű kép. A Neurosis ráadásul (újra) képest ezt dalokba is foglalni, amiért nem lehetünk eléggé hálásak. Illetve hát, dehogynem lehetünk, az első lépésben azzal, hogy rászánjuk a kellő időt, és meghallgatjuk őket. Ez a kellő idő jelen esetben hatvanhárom és fél perc, plusz még öt az elmélkedésre, ami nem kevés, de szerencsére az anyagon nem érezni, hogy ilyen hosszú lenne. Még az igazán hosszú tételeken sem, pedig azokból éppenséggel akad néhány.

Említettem már, hogy új gitáros/énekese van a csapatnak? Aaron Turner (Sumac, ex-Isis) remek választás volt, amit onnan is lehet tudni, hogy olyan, mintha évek óta itt lenne a többi arccal, akik közül Noah Landis közel három, a többiek pedig közel négy évtizede vannak itt. Turnerrel – nagyon bölcsen – nem egy Scott Kelly-formájú lyukat próbáltak befoltozni a hajón, inkább felvettek egy másik kapitányt. És azt említettem már, hogy milyenek az új dalok? Neurosisosak, a lehető legjobb értelemben. Sokadik hallgatásra is megdöbbent például mindaz, amit a két záró kolosszusba (In The Waiting Hours, Last Light) belepasszíroztak úgy, hogy közben egyáltalán nem érzem, hogy sok lenne, hogy szétfeszítené a fejem. Lehet, hogy azt kellene éreznem? Nem, arra ott volt a Times Of Grace, akkor arra volt szükség(em), most erre.

És hogy végső soron, az életmű egészére vonatkoztatva, megér-e ez valójában kilenc pontot? Fogalmam sincs, és persze nem is ügydöntő kérdés, egy év múlva talán majd meg tudom ítélni. Sajnálni akkor sem fogom tőlük, ez biztos.