Shock!

A Soen-ügyek feltérképezésével kapcsolatban némileg elsumákoltuk a dolgokat az utóbbi időkben, pedig a csapat szekere eddigi karrierjük során szinte még nem is nagyon tévedt göröngyös utakra. Kivéve persze akkor, amikor nálunk járnak, hiszen hazai terepen azért szükség van némi bátorságra és kitartásra, bármilyen aspektusból is nézzük a dolgokat. Joel Ekelöfék ennek ellenére rendszeresen érintik szerény kis Kárpótolhatatlan-medencénket aktuális turnéjuk során, úgyhogy a panaszkodásnak igazából nincs is sok értelme.

Ömlengésnek csúfolt lelkesedésnek viszont annál inkább, legalábbis a Reliance-et megelőző Memorial anyagukkal kapcsolatban, ugyanis az egy kimondottan erős, az életmű fényesebbre polírozott területére elhelyezhető mű volt. S mivel a híreket leszámítva egy árva szóval sem illettük anno, gyorsan le is szögezném, hogy bizony akadt egy-két óriási nóta azon a lemezen is, amelyen ugyanazt a levakarhatatlanul ragadós, potenciális és jó értelemben vett slágergyanús vonalat vitték tovább, mint amit az Imperialen beizzítottak. Persze nem mindenkinek áll jól ez a HIM-re jellemző, véres romantikával fűszerezett és az Anathema melankóliájával összemixelt elegy a Tool-hatású korai hangulatok után, azonban a Soen nálam mesterfokon vizsgázott le vele a 2021-es korongon. Az itt elstartolt folyamatok egyébként erős rokonságban állnak az In The Woodsnál végbement változásokkal is, akiknél ugye szintén a nehezebben emészthető eposzokat cserélték fel közérthetőbb, érzelmesebb melódiákra.

Azon túl, hogy átérzem az ősrajongók e jelenség miatt kialakult keserű szájízét, jómagam képtelen vagyok panaszkodni, amíg olyan eszement jó nótákat írnak, mint a Memorial igazgyönggyé minősült kompozíciói, például a betonozós-dallamos, őrületes ikerszólóval kiteljesedő Fortress, az instant schláger Unbreakable, illetve a magasztos refrénben erős címadó. Mára már az ex-Opeth-ütős Martin Lopez eleinte kissé száraz és puffogó pergősoundját is helyrerakták, a zenekar pedig – még hogyha népszerűségüket tekintve nincs is sok értelme őket az Opethhez hasonlítani – él és virul, koncertezik és sorozatban tolja ki a lemezeket. A hetedik albumon is folytatódik a már említett Imperialen elindított barátságosabb, könnyebben befogadható irány, azonban itt már kicsit olyan érzésem van, hogy talán inkább kiadói nyomásra elkészített, komfortzónában maradó biztonsági játékot hallok, mintsem egy százötven százalékon pörgő, bizonyítani akaró csapatot.

Mindez persze nem baj, sőt egyáltalán nem baj, ha egy banda kiegyensúlyozottan működik és hozza a minőségi papírformát. Kiemelkedően erős, besztofokra kívánkozó tételek itt most nem szerepelnek – vagy csak kevesebb –, de a Reliance ettől még egységesen magas színvonalú. Akik szeretik őket, valószínűleg ezúttal sem szabadulnak majd az olyan dallamorgiáktól, mint a málházós alapokra ráúsztatott, fogós melódiákkal kényeztető Primal vagy a feszültség és a megnyugvás között ügyesen ingadozó Mercenary. Netán az érzelmes-zongorás Indifferent, vagy esetleg a jelenlegi kedvencemnek is elmondható Draconian, amelyben nem győzőm eleget dicsérni Joel Ekelöf frontembert, aki zseniálisan mozog a különböző érzelmi hangulatok között, miközben persze el is kényeztet minket az emlékezetes témákkal. Remélhetőleg így fognak tenni idén nyáron az A38 fedélzetén is.

A lemez egyébként valami iszonyatosan bikán dörren meg, pedig ebben sem okoztak soha csalódást korábban. Ám itt valahogy úgy sikerült eltalálni az arányokat és a dinamikát, hogy minden passzol, és úgy szól, ahogy ennek a fajta muzsikának szólnia kell. Ha például a dalok nem is visznek úgy el magukkal, mint a korábbiak, a sound megfelelő hangerőre tekerve tuti, hogy be fog rántani valami zsibbasztóan kellemes szférába, ha a stílus kedvelőjének tartod magad. A következő állomásra én viszont már várnék tőlük egy kis zenei csavart is a történetbe, a tehetségük bőven meglenne hozzá.

A Soen augusztus 27-én Budapesten, az A38 Hajón koncertezik. Részletek itt.