Shock!

Március végén jött ki a Myrath legújabb nagylemeze, a Wilderness Of Mirrors, a tunéziai brigád pedig rögtön útnak is indult vele. Ráadásul annak a Roses Of Thievesnek a társaságában, akik hazánk szülöttei, frontjukon pedig az azelőtt a Tales Of Eveningből, illetve a Thy Catafalque koncertjeiről ismerős Dudás Ivett áll. A turnénak szerencsére magyar állomása is volt.

Ugyan a Roses Of Thieves zenéje meglehetősen messze áll tőlem, koncertjüket mégis nagyon élveztem. Ritkán látni ugyanis hazai csapattól ennyire erős és kiérlelt, gyerekbetegségektől teljesen mentes produkciót, ahol a tagoknak markáns fazonja van, ráadásul mindannyian fel is szántják a színpadot és szemlátomást marhára élveznek minden percet, amit odafent tölthetnek. Élmény volt nézni, ahogy mindegyikük fáradhatatlanul ugrál, táncol, rohangál, bulizik. Ha pedig valakinek asztala a folkos, hegedűs, tangóharmonikás kocsmazene, az bizony jó dalokat is fog találni náluk szép számmal. Körülbelül 40 perc jutott nekik, meg közepesen rossz hangzás, de Sabrina Salerno Boys dalát is felvonultató programjukkal így is simán maguk mellé állítottak mindenkit a teremben. Meglepődnék, ha sokáig maradnának előzenekari státuszban.

Felemás érzéseim vannak a Myrath hetedik nagylemeze, a Wilderness Of Mirrors kapcsán. Egyrészt kétségtelen, hogy dalszerzési szempontból szintet léptek vele, hisz tényleg tele van jobbnál jobb refrénekkel, fogós témákkal. Másrészt viszont az én gyomromat kissé már megfekszi a sok cukormáz, meg a Walt Disney-be oltott Ezeregyéjszaka. Nem is nagyon tudtam, mit várjak ettől a koncertről, főleg, hogy a tunéziaiak programja nagyrészt a friss dalokra épül. Hamar kiderült azonban, hogy élőben valamivel karcosabban dörrennek meg, így ami lemezen már kicsit sok, az élőben mégsem zavaró. Sőt!

Bár Zaher Zorgati elmondása szerint valamiféle torokproblémával küzdött, teljesítménye egyáltalán nem volt rossz, bár kétségtelen, hogy nem minden jött most ki a torkából, ami egyébként ott van. Viszont a 2024-ben érkezett, új billentyűs, Kévin Codfert sokszor aládolgozott, így tulajdonképpen vokális szempontból is abszolút rendben voltak, a lemezen Elize Ryddel, most pedig Ivett vendégeskedésével felcsendült Until The End meg simán a koncert csúcspontja volt, pont remek énekdallamainak köszönhetően.

A Myrath zenéjének varázsát nyilván a hazájuk zenei örökségének szimfonikus metálba oltásával létrejövő, egyéni hangulatú, különleges mix adja. Ennek erősítését szolgálta a körítés is a színpad háta mögé felhúzott, hatalmas, hagymakupolás mecset belső udvarát ábrázoló háttérvászonnal, csakúgy, mint a Dance-től kezdődően, időről-időre színpadra libbenő, különféle, lélegzetelállító ruhakölteményekben fellépő (has)táncosnő, illetve az egyik dalban arcát maszk mögé rejtő, egyes pletykák szerint magyar kolléganője. A kosztümök aztán egyre látványosabbak lettek, ahogy haladtunk előre a műsorral, a csúcsot pedig az a koreográfia jelentette, amit a művésznő részben egy nimchát (ívelt, tunéziai kard) a fején egyensúlyozva adott elő.

Mindeközben a zenekar percnyi üresjárat nélkül vezette elő a másfél órás programot, időnként egymást is különféle baromságokkal szórakoztatva. Ebben a maszkos dobos, Morgan Berthlet járt az élen, aki nem átallott például papírzsebkendőket osztogatni előbb a zenekar, majd a nézők között is, miközben Zaher próbált komolyan beszélni depressziójáról a The Clown felvezetéseként. Ugyancsak Morgan volt az, aki egy kupakot vágott Kévinhez az egyik dal átszellemült billentyűszólója közben, a műsor végén meg simán kivezette a színpadról a frontembert, mikor úgy érezte, sok volt már a duma. Szóval láthatólag jó és fesztelen a hangulat a bandában, ez pedig hamar átragadt a közönségre is.

A ráadás kezdetét jelentő Les Enfants du solei erejéig Zaher lejött a közönség közé, ott énekelte el a dalt, amelynek elején, kérésének megfelelően a teljes terem szépen le is guggolt a padlóra, hogy így hallgassa a frontembert. A tenyerükből evett tehát mindenki, és bár egyáltalán nem voltunk sokan (a terem hátsó felét le is függönyözték), végig kifejezetten forrónak bizonyult a hangulat. Azt ugyan még mindig nem tudom, hogy is állok igazából a Wilderness Of Mirrors dalaival, de élőben továbbra is bármikor vevő leszek a Myrathra.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)