Shock!

Egy Las Vegas-i arénazenekar, mint olyan, már eleve gyanús, pont mint egy monacói születésű Forma–1-es pilóta, de hát látjuk/tapasztaljuk, hogy előfordulnak efféle konstellációk a nagyvilágban. Az Imagine Dragonsra sem okvetlenül a származási helyük okán mondták a legtöbben, hogy stadionok színpadára született, hanem mert az egész kifejezésmódjuk, ha úgy tetszik „kiállításuk" megfelelt ennek. Szokás mondani, hogy crossover zenében utaznak, ami esetükben azt jelenti, hogy gátlástalanul (de roppant okosan) magukba olvasztják az aktuálisan népszerű zsánerek főbb jellemzőit, hogy aztán az egészet magukra szabva, vagyis arénaméretre transzponálva adják elő. Pedig bizony az Imagine Dragons is megjárta a szamárlétrát, most már azonban Európában is stadionszinten villantanak, és amit mutatnak, az száz százalék szórakoztatás. 

Ezen az Európa-turnén ráadásul jellemzően dupla bulikat tolnak Dan Reynoldsék, így történt ez Budapesten is, mi ezek közül a vasárnapi mókán jártunk. A helyszín természetesen csakis a legnagyobb fedetlen diszkónk, a Puskás Aréna lehetett, amely három évvel ezelőtt pontosan ezen a napon debütált zenei rendezvényhelyszínként. A kezdeti gyalázatot (lásd: Red Hot Chili Peppers) ugyan elég hamar lemosta magáról az Aréna, a zenekarok aktuális megszólalása azóta is rendre fellángoló vita tárgya itt, a beszámolókat olvasva olykor úgy tűnhet, mintha azok szerzői nem is ugyanott jártak volna, hasonlóan a szomszédban megbújó „kistestvérhez", a Papp László Sportarénához. Természetesen én is csak a saját füleimre tudok hagyatkozni, és azt kell mondanom, hogy az RHCP óta igazán rosszul megszólaló bulin még nem voltam itt, az Imagine Dragons hangosítói pedig még ezekhez mérten is kifejezetten szép teljesítménnyel rukkoltak elő.

Arról azért teljesen nem vagyok meggyőződve, hogy a banda ténylegesen meglépte volna az az arénáról a stadionszintre való átállást, ez a koncert is mindenekelőtt a küzdőtéren tébláboló sokaság kiszolgálására lett kalibrálva – mivel azonban pont ott tartózkodtam, nincs is okom panaszra. Hatalmas LED-falakkal és kivetítőkkel igyekeztek megsokszorozni a vizuális támogatást, ráadásul a legszélső ülős szektorokra is gondoltak, egy-egy feléjük fordított panellel, illetve beépítettek egy szép hosszú, csaknem a középvonalig tartó kifutót, hogy az azt uraló Reynolds minél többeknek mutathassa meg magát. Már csak ezek miatt is furcsa húzásnak minősült a jobb hátsó traktusban meghúzódó vezérlőállás fölé felépített magas sátor, ami egyrészt a küzdőtér méretét is szemmel láthatóan redukálta, a jobb hátsó sarok ülős szektoraiban (itt nem is adtak el mindenhova jegyet) pedig nagyon zavarta a kilátást, amin a sátor mögé különös ízléssel elhelyezett két toi toi látványa sem javított.

Hivatalosan ugyan a hatodik ID-sorlemez, a Loom égisze alatt zajlik ez a turné, lemezbemutatónak nevezni talán túlzás lenne, a zenekar egészséges egyensúlyt tartva eljátszik pár új dalt is a legnagyobb slágerei közé ékelve. Vasárnapra egészen pontosan négy Loom-nóta jutott, az előző naphoz képest beáldozták az Eyes Closedot, hogy rendesen felköszönthessék a születésnapos Wayne Sermon gitárost, ha már az első sorokban helyezkedő rajongók külön koreográfiával is készültek a jeles alkalomra. Mit mondjak, szerintem azért legtöbben inkább a dalt választottuk volna. Extrán kiemelendő extrákról ezen túl nem számolhatok be, a színpadon és annak környékén szépen fel lett sorakoztatva minden, ami manapság ezen a szinten bevett, egyedül a konfetti mennyisége múlta felül minden korábbi tapasztalatomat (még otthon is hullottak belőlem a papírfecnik, vidám perceket szerezve ezzel a körülöttem lévőknek). Hiányoltam is, hogy míg a Take Me To The Beach alatt rendesen ránk lettek hajítva a hatalmas méretű strandlabdák, a Sharks (a kijelzőn futó animációkkal együtt nálam a koncert csúcspontja) alatt ezt nem fokozták.

A LED-fal beforgatott elemeivel sikerült egyébként a vetítést afféle 3D-s élménnyé változtatni, bár gyanítom, ezt is csak a küzdőtéren állók élvezhették igazán, mindenesetre sok szép, élvezetes megoldással találkozhattunk. A Loommal láthatóan még csak ismerkedő közönséget a slágerdarabokkal (Thunder, Radioactive, Natural) sikerrel vadították meg, a konstans színházérzettől eltekintve úgy láttam, még Reynoldsékat is meglepte olykor a színpadra visszatérő energialöket. Közönségkedvencekből pedig náluk aztán nincs hiány, különösen a záró Enemy – In Your Corner – Birds – Believer sornál ütközött ki nagyon látványosan, hogy milyen eszeveszett slágergyárrá vált az évek során az Imagine Dragons. Szép gesztus volt az akusztikus, előrevonulós szett közepébe beékelt George Ezra-feldolgozás, a Budapest, ráadásul remek helyet is találtak neki a műsor közepén, amelyben komolyabb üresjáratok a két órás össztáv ellenére sem nagyon akadtak. És ehhez még az sem kellett, hogy Reynolds menetrend szerint ledobja magáról a felsőruházatot (persze azért idővel ledobta).

Az önkívületbe esett tinilányok (és asszonyok!) társaságában is volt a fellépésnek egyfajta baráti, szerethető hangulata, én legalábbis elfelejtettem erre az időre a szkeptikus előítéleteimet, amihez hozzáadott a már emlegetett erőteljes, kifejező, de nem maximumra húzott megszólalás is. És hát jók a dalok, pont ide valók, ahogy arról már beszéltem. Mindezt persze csak úgy lehetett igazán átélni, ha elfogadod, hogy az egész semmi másról nem szól, mint a színtiszta szórakoztatásról, a megfelelő (TikTok-kompatibilisre formált) üzenetek a megfelelő helyen ugyan elhangzottak, de lássuk be, nehéz ezeket megfelelő komolysággal végighallgatni a kifutón félmeztelenül, strandgatyában pózoló frontembertől. Hogy is szokás mondani? Ennyi minőségi szórakozás mindenkinek jár(na)!