Shock!

október 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Fear Factory, Devin Townsend Project - Budapest, 2012. december 2.

Devin TownsendAz elejétől fogva ott motoszkált bennem a kérdés, hogy nem lesz-e kicsi az A38 Hajó ennek a párosnak. Lehet, hogy a Fear Factory rég túllépett a zeniten (az utóbbi évek kavarásaival a hitelességüket is alaposan hazavágták), de egyrészt annak idején igencsak meghatározó bandának számítottak, másrészt önálló koncerten utoljára 1996-ban léptek fel nálunk, azóta csak két szigetes jelenés fért be a menetrendjükbe Magyarországon. Devin Townsend pedig még sosem járt korábban errefelé, és ő aztán tényleg olyan előadó, akit egyszerűen látni kell, hiába hagyott egy kicsit alá körülötte is az istenítési őrület az utóbbi pár évben. A sejtésem beigazolódott: a koncertre két nappal előtte elkelt az összes jegy, a nagy párost dugig telt ház várta az A38-on, és okkal feltételezhető, hogy több száz későn ébredő magyar rajongó maradt le róluk. Nem akarok sót dörgölni a sebeikbe, de sajnálhatják: ez a koncert még sokáig emlékezetes marad.

Mivel mind az elsőként beharangozott Sylosis, mind a War From A Harlot's Mouth lemondta a turnét, az este helyből a Devin Townsend Project fellépésével indult nagyjából fél kilenckor. A kanadai mágus első ízben járt Magyarországon, és egyébként sem kényeztette évi hat szólóturnéval Európát az utóbbi két évtizedben, így szerintem legfeljebb elvétve álltak olyanok a nézőtéren, akik valaha is láthatták már őt koncerten. Nekem is ez volt vele az első élő találkozásom, így előzetesen nem is igazán tudtam, mit várjak a koncerttől. Devin elég rendesen ontja magából az albumokat, mióta csak közel húsz évvel ezelőtt felbukkant Steve Vai oldalán, ráadásul rengeteg különböző stílust olvasztott egybe abban a jellegzetes katyvaszban, ami a sajátja – finoman szólva sem voltam képes magam elé idézni, miként szólalhat meg mindez élőben. A válasz: meggyőzően és abszolút gördülékenyen. Még úgy is, ha egyébként az utolsó pár Devin lemezbe már nem nagyon ástam bele magam, mert a roppant szimpatikus, derűs kiállású mester kezdte elveszteni számomra azt az érdekességet, amit jó tizenakárhány éve nyújtott az olyan mestermunkák révén, mint a Strapping Young Lad Cityje vagy az Ocean Machine: Biomech (amikről persze egy hangot nem játszott ezen az estén, de ezt azért jóelőre sejteni is lehetett).

időpont:
2012. december 2.
helyszín:
Budapest, A38 Hajó
Neked hogy tetszett?
( 30 Szavazat )

Előrebocsátom: sejtelmem sincs, pontosan mi ment gépről, és mit hoztak maradéktalanul élőben, de a szónikus rétegek szőnyegeit vastagon egymásra pakoló hangzáskép nem szenvedett csorbát, végig töményen és jól szólt a banda. Az elegáns fekete zakóban kisétált főnök mindenesetre elég háklis lehet a részletekre, a gitár- és basszustechnikusok gyakorlatilag végig szüntelenül rohangásztak ide-oda, és nem kizárólag azért, hogy a kezébe adják a dalonként cserélgetett, kivétel nélkül gyönyörű hangszereket. Ami magát a programot illeti, Devin lemezei kapcsán szinte minden esetben, minden kritikában kötelező használni az „utazás" szót, és úgy általában véve is sokan szeretnek mindenfélét belelátni a zenéjébe, amikről legfeljebb ő tudja, hogy valóban benne vannak-e vagy sem. Élőben ugyanakkor szó sincs bonyolult lelkiállapotokról vagy főleg súlyos művészkedésről: komplex hangszerelés ide, boszorkányos technika oda, ilyen direkt módon poénosra, jó hangulatúra vett metal bulin ritkán jár az ember. Devin Townsend egyszerűen mindenből és mindenkiből képes tréfát csinálni – elsősorban természetesen önmagából. A kinézete a döbbenetes gumifejjel és az így vágott grimaszokkal eleve adott ehhez, és ahogy direkt hősi pózokba vágta magát a gitárszólóknál, vagy éppen szellemesen élcelődött saját magukon, azon egyszerűen muszáj volt röhögni.

Nem egyedül Devin vonzotta ugyanakkor a tekinteteket, ami egy ilyen fazon mellett mindenképpen elismerésre méltó. A tarajos dobos, Ryan Van Poederooyen például végig állati finoman és látványosan dobolt, de a mosolygós, prófétaszakállas gitáros, Dave Young és Brian Waddell basszer is tökéletesen passzolt az összképbe. A csapatban nyilván mindent Townsend dönt el, de nem keltették valami súlyosan egomán szólóprojekt benyomását, sokkal inkább egy tényleg egyben lévő, lélegző zenekart láthattunk. Ez is tetszett, mert a kopasz kanadait korábban velem együtt mindenki elhelyezte a magányos őrültek fiókjába, akik a saját laboratóriumukban, magukba borulva alkotnak valamit, és senkit sem engednek oda a bizarr színű anyagokkal teli, aggasztóan gőzölgő kémcsövekhez meg pipettákhoz. Devin azonban rám cáfolt: ugyan végig ő volt a fókuszban, de folyamatosan kommunikált a többiekkel, és ahogy nagyokat vigyorogtak, pózoltak, heherésztek együtt, abból egyértelműen lejött, mennyire egy hullámhosszon rezegnek. Valahogy így kell ezt!

Devin Townsend

Devin amúgy nem érezte magát túl jól a buli napján, elkapta valami csúnya torokvírus (le is mondta az összes interjút, így sajnos a miénket is...), és többször exkuzálta magát a koncert során, amiért énekileg nem képes a maximumot nyújtani. Mindez egyébként nem volt vészes, én speciel egyszer sem éreztem problémásnak a teljesítményét. A program összeállításába nyilván beleköthetnék, ha akarnék, de nem akarok: még az utóbbi korszak kevesebbet hallgatott dalai (a Supercrush!, a More!, a Planet Of The Apes vagy a Lucky Animals) is veszettül jól szóltak, a régebbi favoritok (így a Truth, a Vampira vagy a záró Deep Peace) pedig még jobban. És ami a legfőbb, a hol hangulatfestő, hol szimplán beteg és idióta háttérvetítésekkel együtt az egész produkció végig baromi szórakoztatónak bizonyult, a közönség pedig Devin tenyeréből evett. Tényleg csak azt tudom mondani, hogy hihetetlenül pozitív volt az egész koncert rezgése, közel és távol kizárólag mosolygó-vigyorgó-röhögő fejeket láttam odafent és odalent is, ez pedig valami olyasmi, ami ilyen léptékekben még ma is állatira hiányzik a színtérről. Nem azt mondom, hogy vegye mindenki olyan groteszkre a figurát, mint HevyDevy, de a többség nyugodtan elleshetne tőle egy kis lazaságot legalább egy kikacsintás erejéig... Remélem, a nem olyan távoli jövőben ennél hosszabb programmal is viszontláthatjuk majd Budapesten, mert e röpke óra alatt nem igazán laktam jól vele.

Az átszerelés közben hallottam olyan véleményeket, amelyek szerint igazából Devinnek kellett volna műsorzáróként játszania, ám már a Fear Factory soundcheckje alatt éreztem, hogy még akkor sem véletlen ez a sorrend, ha egyébként körülbelül egyenrangú a két fellépő. Dino Cazaresék brutális hangerővel, elképesztő töménységgel robbantak színpadra a The Industrialist címadó dalával, és egyből elsöpörték a hasonló felvetéseket: Devin a maga atmoszférikusabb zenéjével biztosan nem tudott volna annyira hatásos lenni utánuk, mint így (legfeljebb ha a Strapping Young Laddel jön, de hát erre sajnos nincs esély). Olyan agydaráló módon szólaltak meg a jellegzetes riffek, hogy azonnal tudtam: ez a banda bizony most sem fog tudni mellényúlni. Pedig párszor itt is leírtam már, mit gondolok a mai Fear Factoryről, a Dino visszatérése óta készült két album nem is tetszik igazán, amit azonban élőben műveltek, az gyilkos volt.

Burton C. Bell

Az elsöprő hatásban az is nagyban közrejátszott, hogy sok régebbi nagy bandával ellentétben a Fear Factory pontosan tisztában van vele: a közönség alapvetően nem az újkori produkciókra kíváncsi egy koncerten, hanem best of programot szeretnének hallani a fénykorból. Burton C. Bellék ha nem is maradéktalanul, de engedtek e kimondatlan óhajnak, hiszen a gyorsan letudott kezdés után mindjárt a Shock, az Edgecrusher és a Smasher/Devourer hármasa következett az 1998-as Obsolete-ről (ami egyébként a mai napig a banda legnagyobb példányszámban elkelt albumának számít). Meglepő ezek után, hogy már az elejétől fogva hatalmas circle pit alakult ki a frontvonalakon?

Valami félelmetes brutalitással szólaltak meg: a gömbszerű, végig roppant barátságosan vigyorgó Dino riffjei olyan töménységgel daráltak, hogy még ma is alaposan tarkón tudják vágni az embert, hiába hallgatja a zenekart a '90-es évek közepe óta, és a turnéra berántott új dobos, Mike Heller is úgy hozta Raymond Herrera vádligörcsöltető kétlábdobos témáit, ahogyan azokat annak idején lemezre álmodták. A Chimairából akasztott új basszer, Matt DeVries is meggyőzően alakított, lóhajú fazonjával ráadásul a látványnak is jót tett. Vagyis aki azt állítja, hogy a mai felállás nem teljes, az hazudik – igaz, nekem akkor sem hiányzott senki, amikor legutóbb, 2006-ban a Szigeten láttam őket még Dino nélkül, a gitárra átnyergelt Christian Olde Wolbersszel és Byron Strouddal (és az úgy készült lemezek még tetszettek is, ellentétben az utolsó kettővel). Azt azonban botorság megkérdőjelezni, hogy ez itt a Fear Factory, még akkor is, ha simán működőképesek voltak az alapember Dino nélkül is...

Dino Cazares

Ennél a csapatnál élőben persze mindig Burton teljesítménye a nagy kérdőjel, aki éppúgy képes nagyon jót nyújtani (lásd például az említett hat évvel ezelőtti Szigetet), mint kritikán alulit. A mostani koncert kapcsán leginkább három ponttal tudnám érzékeltetni a lényeget, de akár úgy is fogalmazhatok, hogy a frontember egész este gyalázatosan szarul hozta a dallamos témákat. Az üvöltések végig úgy szakadtak ki belőle, ahogy kell, a védjegynek számító melodikus részeket azonban tényleg botrányosan hozta, és erre egyszerűen nem mentség, hogy a konferanszoknál nála is hallatszott valami torokbasz. Megkockáztatom, hogy a refréneknél simán leadhatta volna a mikrofont az első soroknak, és garantáltan bárki képes lett volna legalább olyan – de inkább jobb – teljesítményt nyújtani, mint ő. A legfájdalmasabb pontnak egyértelműen a Mechanize lemezt egyedüliként képviselő Powershifter és a gyilkos riffre épülő, egyáltalán nem várt Acres Of Skin után érkező Linchpin bizonyult. Még kornyikálásnak sem szívesen nevezném azt a végtelenül szánalmas, kínos szenvedést, amit itt Burt levágott, pedig maga a dal egyébként nagyon is jó, és a Fear Factory repertoár nagyrészével ellentétben elsősorban pont az énekdallamok viszik el a hátukon. Mintha valaki részegen rágajdolt volna a karaoke verzióra... Zámbókrisztiánozták is odalentről rendesen végig, méghozzá teljesen jogosan. Nem arról volt szó, hogy néha melléénekelt, hanem inkább az este folyamán eltalált jó hangokat lehetett volna egy kézen megszámolni...

Mondanom sem kell, a szabályszerűen lemészárolt Linchpin után minden idők egyik legjobb Fear Factory dala, a Resurrection sem tudott megfelelően hatni éppen a fentiek miatt. Szerencsére azért a banda nótáinak legjavát a riffek és a ritmusok viszik el a hátukon, így Burton nem tudta hazavágni az egész műsort, mert az intenzitás mindent mosott (sőt, az új album Rechargerjében még ő is egész okésan hozta a refrént, bár ez lemezen is eleve hamis egy cseppet - biztos azért, hogy élőben se legyen vele gondja). Ezután azonban olyan blokk következett, ami mindent feledtetett, és rám is valóságos adrenalinsokkal felérő hatást gyakorolt: már az első album nyitódala, a Martyr is olyan energiákat szabadított fel, hogy csak lestem, ám akkor szabadult csak el igazán a pokol, amikor utána rögtön a Scapegoat következett (a közönség hálistennek nagyrészt átvállalta a refrént Belltől). A legjavát azonban a végére tartogatták, amikor Dino pár szóval visszaemlékezett a zenekar legmeghatározóbb munkájára, majd megszólalt az a bizonyos pattogós duplázós téma...

A zenekar tehát a műsor utolsó blokkjában vitte be a kegyelemdöfést, amikor egymás után eljátszották az utóbbi húsz év egyik legfontosabb és legjobb metal albuma, a Demanufacture első négy dalát. Egyenesen döbbenetes volt szembesülni vele, hogy a címadó téma, a Self Bias Resistor, a Zero Signal meg a Replica mennyire frissen, sőt, modern módon szólnak még ma, több mint tizenhét évvel a megjelenésük után is. Akármikor hallom őket, mindig az jut róluk eszembe, hogy talán igazságtalanság is cseszegetni a Fear Factoryt, amiért a későbbiekben már nem voltak képesek ehhez fogható teljesítményt nyújtani. A '95-ös lemezzel egyszerűen annyira megelőzték a korukat, annyira magasra srófolták maguknak a lécet, amit képtelenség lett volna megugrani. Nem volt ez másként ezen a vasárnap estén sem: automatikusan, teli tüdőből ordítottam én is Burttel, hogy „I've got no more goddamn regrets" meg „There is no love", és átadtam magam a színpadról lefelé áradó energiának. Sejtelmem sincs, miket szedtek magukba annak idején, hogy sikerült így összehozniuk azt az albumot, de a Demanufacture-t bizony ma sem lehet megkerülni, ha súlyos zenéről beszélünk. Jobban belegondolva a Vulgar Display Of Powert leszámítva nem is tudok olyan metal lemezt említeni a '90-es évekből, ami annyira markáns nyomot hagyott a követőkön, mint ez (az első Kornt csak azért nem teszem melléjük, mert Jonathan Davisék eleve rengeteget, khhmm, tanultak a korai Fear Factorytől).

A Replica után már nem adtak ráadást, de tényleg, ezek után mit is lehetett volna? Semmit. Lehet, hogy lemezen ma már néha úgy tűnik, rozsdásodnak a gépek, amik a '90-es években a világra szabadították a műfaj új prototípusát, de a lényeg nem változott. Még akkor sem, ha Burt közben néha tényleg lement abszolút minősíthetetlen szintre. Ebben az esetben a hangulat és az energia még ezért is kárpótolt.

 

Hozzászólások 

 
#8 Herr Niemand 2012-12-11 02:43
Jéé, én tök egyetértek az egész cikkel, leszámítva, hogy Devin agyonpakolt dolgai élőben is homályosak, talán ezért is volt olyan keresgélős a keverés az elején... De aztán pont leszartam, mert annyira pozitív volt az egész. Rohadt jó volt na, tényleg nagyon hiányzik a színpadokról ez a fajta megnyerő optimizmus.

Az FF-fel kapcsolatban pedig tényleg egyetértek mindennel.
Idézet
 
 
+2 #7 Habbal 2012-12-07 00:23
Azért a 90-es években akadt bőven kult lemez ami az adott banda rajongóinak nagyon is meghatározó, ami hirtelen eszembe jut pl.: Sepultura - Arise, Chaos A.D., Emperor - Anthems to the welkin at dusk
Idézet
 
 
+2 #6 Dead again 2012-12-06 16:11
" "Jobban belegondolva a Vulgar Display Of Powert leszámítva nem is tudok olyan metal lemezt említeni a '90-es évekből, ami annyira markáns nyomot hagyott a követőkön, mint ez"

MACHINE HEAD-Burn my eyes azért odaba.ott annak idején... "

Alice in chains - Dirt :)
Idézet
 
 
+8 #5 zoli 2012-12-04 20:20
"Jobban belegondolva a Vulgar Display Of Powert leszámítva nem is tudok olyan metal lemezt említeni a '90-es évekből, ami annyira markáns nyomot hagyott a követőkön, mint ez"

MACHINE HEAD-Burn my eyes azért odaba.ott annak idején...
Idézet
 
 
+4 #4 csekeferi 2012-12-04 12:43
HevyDevy nem is kopasz, csupán rövid a haja... Ez mondjuk nem csoda, mert egy ilyen eklektikus, bizarr és groteszk gondolatokkal teli fejben, mint amilyen az övé, a hajnak már nincs is helye.:)
Idézet
 
 
+5 #3 Habbal 2012-12-03 16:59
Másodszor láttam Devin-t, és azt kell mondjam még mindig nem elég. Most is volt valami új a műsorban, és mindig nagyon szórakoztató. Bécsben több régi számot nyomtak el, lehetett volna itt is vegyesebb a felhozatal. Legalább a hiányzó előzenekar idejét letolhatták volna :) Remélem hamar jön megint hozzánk!
Idézet
 
 
+4 #2 CFI 2012-12-03 15:25
nálam a martyr / scapegoat duó hozta ki teljesen az állatot. ha még esetleg a scumgrief (és/vagy a self immolation) is belefért volna a setlitbe, esküszöm soha nem cinkeltem volna többet burt teljesítményét ;) iszonyatosan jó buli volt.

döbbenetes belegondolni, hogy a soul of a new machine is idén lett 20 éves album...
Idézet
 
 
+5 #1 Dead again 2012-12-03 15:12
Kibaszott király volt!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.