Shock!

Nekirohant már néhány alkalommal az újjáalakulásnak és a visszatérő albumnak a New Orleans-i Exhorder, aztán a sokadik hamvába holt kísérlet után nagyjából mindenki el is engedte a dolgot. Lehet, hogy csak ez kellett az eredményességhez, most ugyanis tényleg megérkezett a banda harmadik nagylemeze, amely egészen pontosan huszonhét évvel követi a sorban a legutóbbi The Law-t. Azon persze vitázhatunk, mennyire Exhorder a mai Exhorder, hiszen csupán Kyle Thomas énekes és Vinnie Labella gitáros képviseli a régi tagságot, de Marzi Montazeri, Jason Viebrooks és Sasha Horn neve önmagáért beszél, egy ilyen felálláson azért nincs olyan sok értelme méltatlankodni...

Mint a Spread Eagle hasonló idő után megérkezett harmadik anyaga kapcsán is leírtam nemrég, eléggé fordítva ül a lovon az a zenekar, amelyik ennyi év után ugyanott akarja folytatni, ahol régen abbahagyta. Ennek megfelelően a mai Exhorder – a kötelező és elkerülhetetlen kapcsolódási pontokat leszámítva – természetesen nem olyan, mint a régi, és ha annak idején eljutnak egy harmadik albumig mondjuk úgy 1994-1995 környékére, bizonyosan eléggé más eredményre jutottak volna. Viszont a Mourn The Southern Skies minden túlzás nélkül marha jól sikerült, és aki annak idején hallgatta őket, remélhetőleg érett annyit fejben '92 óta, hogy képes kicsit mást is befogadni ugyanezen a néven. Bár itt azért hozzátenném: már a The Law sem a Slaughter In The Vatican fénymásolata volt. Én a magam részéről tényleg semmi olyat nem hallok ezen az albumon, ami ne férne be a bandáról alkotott képembe 2019-ben.

És hogy akkor milyen is a mai Exhorder? Először is lassabb, groove-osabb, másrészről dallamosabb, mint a régi. Kyle hangja ugyanakkor összekeverhetetlen, hiába hozza magát sokkal változatosabban, mint a '90-es évek elején, és ugyanígy a banda riffelése is védjegyszerű. Ugye ez az a bizonyos riffelés, ahová gyakran a Panterát is szokás visszavezetni, ami valamennyire jogos, más tekintetben meg abszolút nem, de ennyi év távlatából szerintem nagyjából tökmindegy ez az egész téma. A legfontosabb: Vinnie és a Dimebag-iskola egyik legjobb tanítványa, Marzi mindent megtett annak érdekében, hogy ne essen csorba a banda patinás nevén, ami ebben az esetben már fél sikert jelent. Ami pedig Kyle-t illeti: komolyan él ember ezen a bolygón, aki az énekes elmúlt huszonegynéhány évének fényében arra számított, hogy majd végigüvölti ezt a lemezt? Ugye, hogy nincs...

Az album a biztonság kedvéért azért egy elég harapós, de fogós thrash/groove-darával startol, de akármilyen briliánsan elcsípték a My Time-ot, a későbbiekben nem ragadnak le ennél a vonalnál. Oké, az örvénylő Beware The Wolf vagy pláne az egyik korai demóról átemelt Ripping Flesh zúzdája mondjuk önmagáért beszél, de még a legkarcosabb új nóták esetében is egyértelmű az eltérő perspektíva. Ott van például a Rumination, amelyben vastagon ott figyel a klasszikus Exhorder minden csínja-bínja a rafkós ritmusgitároktól Kyle áradó hangjáig, de akkor is kiműveltebb, agyasabb a régi dolgaiknál. Vagy a The Arms Of Man, amelynek parádésan megfogalmazott rifforgiája Kyle cseppet sem nyilvánvaló dallamaival párosítva valami egészen sajátosat eredményezett. Ha nem tudnám, akkor is megmondanám, hogy az Exhordert hallom, mégsem születhetett volna meg a dal a '90-es években.

Persze ez csak a banda mai hangzásának egy szelete. Az Asunder és az All She Wrote egyszerre rockos és fémes húzása egészen rokon azzal a megközelítéssel, amit Kyle mondjuk az Alabama Thunderpussy Open Fire albumán vitt annak idején, de a Montazerivel közösen pár hónapja kiadott Heavy As Texas-lemez is közel áll ehhez az irányhoz. A Hallowed Soundban pedig e megközelítés csap össze a régi Exhorder sűrűségével. De muszáj megemlítenem a lemez két hosszú dalát, a hét perces Yesterday's Bonest, illetve a záró, kilenc és fél perces címadót is. Már előbbi sem tipikus cucc kimért, vonszolós tempóival, ragadós refrénjével, utóbbi pedig tényleg vérbeli southern metal mestermunka. E minőségében persze legalább annyira Floodgate, mint Exhorder, de ha valaki szereti Kyle-t, aligha fog a panaszkönyvért reklamálni emiatt, főleg, hogy tényleg veszélyesen jó darabról beszélünk óriási dallamokkal, ahol tökéletesen egyesülnek a zsírosan bluesos, délies groove-ok a lánctalpas riffeléssel. Megszólalását tekintve pedig tömény, de közben elég szikár lemez lett a Mourn The Southern Skies, ahol nemcsak a kiváló ritmus- és szólómunkára, illetve Kyle-ra érdemes odafigyelni, hanem Sasha Horn ízesen kimunkált dobtémáira is.

Amennyiben meg tudod emészteni, hogy a borítón nem viszik akasztani Ferenc pápát, és nem írták meg újra tízszer az Anal Lustot, szerintem nem nagyon akad fogás ezen az albumon, én még csak üresjáratot sem hallok rajta. Ezek után remélem, tartósan is számolhatunk az Exhorderrel, szerintem lenne számukra hely a színtéren.