Shock!

Manapság is gyakran előfordul, hogy egy-egy fontos turné elkerül minket (legtöbbször bizonyos ezerszer átrágott körülmények miatt pont a drága arénaprodukciók), de kétségkívül leszögezhető, hogy az elmúlt években iszonyú koncertdömping van Magyarországon is. Ennek ellenére pár nagy hiányzó még mindig akad, a Disturbed pedig egyike ezeknek, hiszen a chicagói csapat annak ellenére nem járt még itt soha, hogy lassan húsz éve befutottak. A Disturbed mára bizonyítottan elsővonalas aréna-produkció, és ahogy az a Budapest Parkban összegyűlt tömeg méretéből egyértelműen megállapítható volt, nemcsak az Államokban, hanem nálunk is. Ugyan a Parkra nem kellett kiakasztani a sold out táblát, a megjelent jó hét-nyolcezer ember igencsak tiszteletet parancsoló tömeget jelentett, azaz a szervezőknek nyilván bejött a számításuk, amikor kvázi fekete lóként behúztak egy olyan nevet, akikért igen komolyan zsebbe kellett nyúlni.

Magyarország tud igen komoly furcsaságokat produkálni nézőszámban, sokszor olyan előadók is félház előtt játszanak nálunk, akik pár száz kilométerrel arrébb tízezres tömegeket vonzanak. Nos, itt ehhez képest amikor a koncert kezdete előtt bő fél órával a helyszínre értem, kissé sokkoló volt látni a Park körül mindkét oldalon hosszan kígyózó sorokat. Szerencsére a beengedés flottul ment, így hamar lepörgött a tömeg, pedig első ránézésre még attól féltem, hogy lemaradunk a matinéidőpontban – nyolc előtt – kezdődő buli elejéről.

Annak ellenére, hogy a Disturbed hazájában kétségkívül része a mainstreamnek, nálunk minimálisan sem számítanak médiás bandának, így aki eljött a Parkba megnézni őket, az nemcsak A Slágert várta, hanem legalább nagyjából tisztában volt a zenekar munkásságával, ennek megfelelően a buli kezdete előtt már vagy fél órával mindenki a színpad előtt állt, hogy lehetőleg minél jobb pozíciót foglalhasson el. Ahogy aztán a kiírt időpontban felcsendült a meglehetősen hosszú, viszont tökéletesen megkomponált és hatásos intro, a közönség rögtön iszonyú lelkesen reagált, ez a hozzáállás pedig végig jellemezte a bulit. Hatalmas moshpit ugyan nem volt, de a rajongók végig együtt lélegeztek a kissé ugyan öreges, a közönséget azonban tenyeréből etető David Draimannel: lendültek az öklök, ment a taps és az ének, azaz a kissé Gesztesi Károlyosra hízott énekes minden utasítását azonnal követték a hívek.

Utólag sok negatív véleményt hallottam a hangzással kapcsolatosan, a magam részéről viszont azt tudom mondani, hogy a színpad előtt, bal szélen kiválóan szólt minden, épp csak a hangerő-potit tolhatták volna kicsit följebb. Szépen, arányosan dörrent meg a koncert, és David hangja sem veszett el a hangszerek mögött, ennek ellenére számomra kissé nehezen ment a ráhangolódás. Egyszerűen hiányzott a stenk, nem robbant fel a színpad. Ennek fő okát pedig a kissé fáradtnak tűnő énekes jelentette, akitől valamiféle kattant, pszichopata színpadi jelenlétet vártam volna zenéjük és klipjeik alapján, ezzel szemben azonban fel-alá sétálgatáson kívül jobbára csak néhány teátrális kézmozdulatra tellett tőle. A visszafogott hangerővel, illetve a kissé hatás-romboló napsütéssel mindez azt eredményezte, hogy ugyan John Moyer és Dan Donegan nagyon odatették magukat, de kellett vagy fél óra, mire úgy igazából elkapott a lendület. Valahol a Stupifynál aztán már sikerült ráhangolódnom a bulira, és innentől hiányosságai ellenére is marhára élveztem.

Merthogy voltak azért ilyenek is szép számmal: egyértelműen sok volt a szólóbetét, és ráadásul rosszul is illesztették őket a programba. David énektémái finoman szólva sem könnyűek vagy szokványosak, így nyilván szüksége van a pihenésre, de hatalmas baromság volt pont a buli egyértelmű csúcspontja, a Genesis Land Of Confusionjének feldolgozása utánra tenni a basszus-szólót, majd rögtön dobszólóval folytatni. Ha ide mondjuk a ráadásban elővett, élőben kurva jól működő The Lightot teszik be, netán az Indestructible-t, hatalmas népünepéllyé válhatott volna a koncert, így viszont kissé leült a hangulat. Van persze elég jó nótájuk hozzá, így hamar sikerült újra beindítani mindenkit, de a lendület ettől még egyértelműen megtört kicsit. Mindehhez jött még a kissé túlzásba vitt, ízig-vérig amerikai papolás is. Értem, és tiszteletet parancsoló is, hogy a Disturbed ennyire világos üzenettel rendelkezik (kb. harc a függőségek és a depresszió ellen), de azt gondolom, egy picit túltolták az észosztást.

Fentiek ellenére azonban a világért sem szeretném, ha bárki azt gondolná, nem volt jó ez a koncert, minden hibája ellenére ugyanis az volt. A Disturbed nagy csokorra való kiváló dalt szállított le nekünk bő másfél órában, és az is egyértelmű, hogy a közönséggel szembeni megbecsülésük és alázatuk is példamutató. Ritkán látható, szép megtestesülése volt mindennek, amikor David a buli vége felé nemcsak teljesítette a „David, please sign it!" feliratú táblát lóbáló srác kérését, hanem fel is hívta a színpadra, ahol a teljes nótát a dobcucc előtt ülve nézhette végig. Mindehhez szelfi-hegyek és csak a számára előadott látványos pózok társultak, azaz Balázs nemcsak egy hatalmas élménnyel, hanem élete telefonos koncertvideójával is gazdagabb lett, az énekesnek hála.

Amilyen lassan indult be a buli eleje, a vége annyira elsöprőnek bizonyult: a rendes játékidőt az Indestructible és az Inside The Fire ellentmondást nem tűrő kettőse zárta, majd első ráadásként érkezett a két magyar vonós lánnyal előadott, a Disturbedhez tökéletesen passzoló The Sound Of Silence. Az Immortalized említett The Lightja ugyan nem feltétlenül olyan dal, amit az ember egy ilyen erős diszkográfiával rendelkező csapat buliján a ráadásban várna, mégis iszonyú jól működött, a záró, ultimatív sláger Down With The Sicknessnél pedig tényleg elszabadult a pokol.

Nem mondom, hogy minden tekintetben azt kaptam ettől a koncerttől, amit vártam, összességében azonban bőven meggyőző volt a Disturbed, így csak remélni tudom, hogy nem kell hosszú éveket várni, mire újra erre sodorja őket a szél. Ha már David bevallása szerint nagyapja félig magyar volt, kicsit jöhetne „haza" gyakrabban is.