Shock!

A Dimmu Borgir és a Hypocrisy közös turnén, hát ezt nekem találták ki ott északon, gondoltam, mikor olvastam valahol a hírt, bár kicsit sokalltam az 5000 krajczárt.

Először is jött a finn Norther, akikről annyit hallottam, hogy olyan Children of Bodom kistestvére típusú zenekar, és valóban. Nem lehet nem észrevenni a zavaró CoB párhuzamot, eltekintve attól, hogy ők már kiscsikó korukban is sokkal vadabbak és zabolátlanabbak voltak, mint a Norther. Itt például egy olyan fatökű billentyűst lehetett látni, hogy na. Engem speciel mindig megmosolyogtat, amikor a szintit kilencven fokban megdöntik a közönség felé, nyilván abból a megfontolásból, hogy az istenadta nép láthassa a mágus kezeit varázslat közben. A srác viszont úgy csinált, mint aki elaludt, álmában szólózott egyet-kettőt, de amúgy cseppet sem tűnt úgy, mint akinek fontos lenne valami odafent. A húrosok próbálkoztak ugyan, de a produkció homogénen szürke maradt, annak ellenére, hogy végülis egyben volt minden. Csak minek?

A Hypocrisy az más. Ők egy saját utat tudtak kitaposni a színtiszta death metalból indulva, dacára annak, hogy az elején nem sok jövőt jósoltak nekik, megkapták a tucat death jelzőt, de nekem már a Penetralia is tetszett, becsszóra. Akörül jártak itt, ha jól emlékszem a Cannibal Corpse társaságában. A The Fourth Dimension lemezen már Traktor Péter vette át a kormányrudat és jól is tette. Az Abducted/The Final Chapter albumok abszolút etalonok zene és hangzás terén, olyan súlyos, vastag gitárokat csak az Abyss stúdiós cuccokon hallani, nem véletlenül ugye. Aztán történt egy s más, míg a múltkor kijött a Catch 22, amitől többen csúnyán kiakadtak. Én nem, mert szoktam Slipknotot is hallgatni és különben is, volt ott más is.

Az ufós intro (The Gathering) után papírforma szerint a Roswell 47 nyitott. A zenekar szimpla fekete ruhákban, hosszú hajakkal úgy festett, mint egy igazi old school death metal banda a hőskorban és úgy is játszottak, nem nagyon volt semmi teátralitás vagy pózok, teljesen sallangmentesen, nagy átéléssel adták elő a dalaikat. A Killing Art után elhangozott nagyjából minden, ami a Hypocrisy Destroys Wacken koncertalbumon is, viszont nem volt Left To Rot, amiért még számolunk. Valamint nem volt az A Coming Race sem azzal a vivaldis résszel, viszont szerencsére jött a tömeggyilkos Buried, valamint a Catchről egy dal, meg a döbbenetesen újító című Fire In The Sky az alulértékelt Into The Abyss lemezről.

A szintis témák samplerről szóltak és nagyon szépen egészítették ki a durva gitárokat. Itt megjegyezném, hogy mintha úgy zusammen halk lett volna az egész koncert, elbírtam volna valamivel többet is a szónikus mészárlásból, hogy némi klasszikust idézzek. Tagtgren mellett a másik gitáros nem tudom, kicsoda volt, szerintem nem Mattias Kamijo, aki a wackeni koncerten. Mindegy, jó nagy haja volt. Peter meg amit művelt a hangjával, az félelmetes volt, a pincemély hörgéstől a félpercekig kitartott szúró sikolyokig mindenféle formában ismertette az álláspontját. Elhangzott egy új dal is a készülő következőről, és pont ugyanolyan drámai volt, mint amilyennek lennie kell egy Hypocrisy dalnak. Nagyon mennek nekik ezek a végzetes, lassú, sötét, monumentális, doomos témák, megvan bennük az a tragikus felhang, ami miatt akár komolyan is lehet venni a zenekart. Végül a Fractured Millenniummal búcsúztak, ami tipikus példája az előző gondolatnak. 40-45 perc, kevés.

A norvég Dimmu Borgir egy vitatott zenekar. Például minden variáció létezik arra nézvést, hogy ki melyik albumot szereti. Van, aki az első kettőt; van, aki csak az Enthrone-t, van olyan, aki mindet, kivéve az Enthrone-t; van aki az utolsó kettőt, olyat is ismerek, hogy a Spiritualt meg az újat és még egy olyan embert is, aki egyiket sem. Ő nem volt itt. És sajnos nem voltak ilyen neoidióta mutánsnak öltözött labilis énképű tizenötéves hülyegyerekek sem, színes kontaktlencsével meg cilinderrel. Pedig milyen vicces az ilyesmi! Zenei részét tekintve azt hiszem illő elismerni a Dimmu tagjainak tehetségét, függetlenül a debil külsőségektől meg a Cunthunters Of The Night jellegű baklövésektől.

A futurisztikus intro elég effektív volt, bevonultak a zenészek és máris indult a Lepers Among Us. Hát, jól szólt. És hangosabban is jóval, mint a Hypocrisy. Kicsit meglepődtem azon, hogy ilyen erősen ki vannak mázolva az urak, azt hittem, elhagyták a corpsepaintet. Az új lemez hangulata, ez a rideg-hideg, mechanikus zordság az utolsó két Satyricont juttatja eszembe, és ez a koncert csak megerősített ebben. Szörnyen sűrű, tömény és erőszakos massza zúdult a halandókra, kegyelem az nem volt! Nem is igazán volt pogó vagy igazi seggberúgós népi játék, ugyanis ez nem az a fajta zene a sok törés és váltás miatt. Bár van, akinek ez teljesen mindegy, csak gyors legyen. Mondjuk gyors volt, próbáltam ránézi a dagadtra, de isten bizony, csak akkor láttam, amikor a végén előjött dobverővel dobálózni. Azért gondolom, ő játszott. Egy állat, egyértelműen. Simen sokkal jobb frontember lenne, mint a nagyfőnök, az is egyértelmű. Látványosan játszik, és hát hangja is van némi, amit ritkán használ, és most is meggyőződhettünk arról, használhatná gyakrabban is. A két gitáros is kellően ívül volt, a billentyűs elvtárs pedig nem mozdult volna meg láthatóan semmi pénzért sem, ez is igen ívül dolog.

Jöttek aztán olyan slágerdarabok, mint az In Death’s Embrace, meg a Kings Of Carnival Creations, ami szerintem a valaha írt legnagyobb daluk, ott nagyon üvöltöttem. Az újról lement persze a Progenies Of The Great Apocalypse is, meg voltam elégedve vele. A Spiritualról is elhangzott valami, sőt a vége fele a Stormblast is. Tényleg apokaliptikus és pokoli program volt, súlyos, nehéz és megterhelő. A ráadást természetesen a Mourning Palace képezte a kellemesen enyás szintitémával. Itt Galder húrja elszakadt, de körülbelül négy másodpercen belül már a kezében volt a cseregitár. Ezt profizmusnak hívják. Simen csak nem bírta ki és a végén elmajszolt egy művérdrazsét, muszáj volt. Biztos otthon bevásárolt belőle a helyi Hülyeségek Boltjában a pukizó párna, a műanyag drakula-fogsor meg a műkaki mellé. Juj, hát ez már tényleg félelmetes!
Mindamellett azért rendesen bevert a koncert, zúgott a fejem hazáig, ami kétszáz kilométer. Értitek.