Tony MacAlpine, Billy Sheehan, Virgil Donati. Három olyan zenész, akik közül ha egyetlenegy is felbukkan valami színpadon, a közönség zenész és zeneértő tagjai kőkemény merevedésbe vágják magukat - nem is alaptalanul. Ez a három zenei alapvetés nemrég kitalálta ezt az Ördög Patittyája nevű formációt, és úgy döntöttek, ezt koncert formájában is az Óvilág elé tárják. Hogy ez mennyire volt jó ötlet, arról a reklám után… És hogy mi a reklám tárgya?
Nos, az kérem szépen egy magyar formáció. K3 néven fogja őket megismerni a világ, legalábbis nagyon remélem. Nem győzöm őket reklámozni, szórni a hírüket a digitális éterbe, mert megérdemlik. A három fiatalember (Kállay János gitáros, Szuna Péter basszusgitáros és Nagygyörgy Gábor dobos) sokaknak még ismeretlen lehet, de már demóik és bemutatkozó albumuk is rendesen fejbekólintott. Ami pedig élőben történt, az kérem botrányos. Botrányosan jó…
Ugyan még mindig éreztem a szerzeményeken, ami már a felvételek hallgatása során is felmerült bennem: valahogy még egy hangszer (amely lehet egy szinti vagy akár egy torok is) elférne a dalokban. De ennyi az összes hozzáfűznivalóm, és ez is csak amolyan fura kis hiányérzet, mert ezen kívül bizony az égegyadta világon semmibe nem lehet belekötni a K3-mal kapcsolatban. Három fiatal srác, egyenpólók, egyensapik, természetes (tehát nem nagyképű, inkább szimplán vidám) mosoly az arcukon, és közben olyan szinten zenéltek, hogy a hajó teljes közönségét egy pillanat alatt megvették kilóra. Komolyan, élvezet volt nézni, hogy az előzenekarokkal általában hűvös magyar közönség most pillanatok alatt lelkes gyerekként bólogatott, ugrált, kurjongatott és éljenzett.
A trió pedig egyszerre volt mikronnyi szinten precíz és felháborítóan laza, a hangszereken elkövetett minden egyes mozdulatuk valami tökéletes összhangról és eleganciáról mesélt. Nekem külön szimpatikus volt az is, amikor a dalok végén, akármekkora eksztázisban is hevert előtte a közönség, Kállay János halkan, szerényen konferálta be a következő szerzeményt, mintha csak a sarkon beszélgetne valami cimborával. A kábé negyven perc végére, feledve az általam morcul tartott dalszerkezeti másként-gondolkodást, már úgy éreztem, csak ezért is érdemes volt eljönnöm. Gratulálok a K3-nak, és mindenkit azonnali hatállyal felszólítok az imádásukra. Köszönöm.
Aztán ahogy megjelent az aznapra rendelt főprodukció, rá kellett ébrednem, tényleg a K3 volt nálam az est fémpontya. Bármekkora zenész ugyanis a Devil’s Slingshot mindhárom tagja, amit egyben produkáltak, az… hogy is mondjam… szimplán nem volt szórakoztató. MacAlpine egyértelműen óriási zenész, gitáron és billentyűkön egyaránt vérprofi, de valahogy nem éreztem a dalok általa játszott futamain azt a „sorvezető” funkciót, amit Satriani vagy Vai dalaiban maradéktalanul megtalálok. Igaz, a kissé koszos sound sem segített teljesen értelmezni az általa játszottakat. Virgil Donati szintén a dobtudományok doktora, egyértelmű, persze. De nála viszont minden pontos ütés, minden egyes tekerés végén csak azt szűrtem le: haknizik és parasztvakít. A két felül rögzített plusz tam látványos volt ugyan, de látszott, hogy nem szerves része a kíséretnek. Az persze tény, hogy minduntalan elámultam, hogy lehet ilyen kézrendeket kitalálni és a gyakorlatba áthelyezni, de akkor is…
Az est megmentője egyértelműen Billy Sheehan volt. Igaz, hármójuk közül mindig is az ő stílusa, zenei hozzáállása fogott meg legjobban a múltban is, amit pedig most művelt, az a laza elegancia iskolapéldája volt. Jellegzetes, enyhén torzított és EQ-zott hangszínén énekeltette, nyúzta, reszelte és visíttatta a basszusgitárját, és láthatólag emberileg is ő élvezte legjobban az estét. A dalszerkezetekre is ő volt a legerősebb hatással, hiszen a trió formátum miatt bármelyik más zenekarnál óhatatlanul keletkező zenei „lukak” csak és kizárólag miatta nem jöttek itt létre. Játéka itt is messze túlmutatott a basszusgitározáson: egymás után, de sokszor egyszerre is volt ritmus, basszus és szóló.
Sajnos azonban egy idő után meg kellett állapítanom, hogy még ez sem menti meg a koncertet attól, hogy egyre laposabbakat pislogjak. Mert más egy tíz perces hangszertechnikai bemutató, és más egy kilencven perces koncert. Utóbbin fenn kell tartani a hangulatot, változatos szerzeményekkel, néhol vissza-visszatérő lazább elemekkel színesítve kell adagolni a tudást, hogy az ne csak tudásnak tűnjön, de szórakoztasson is. Semmi mást nem tudok elképzelni, mint hogy a színpadon álló úriemberek egész egyszerűen annyira beleépültek saját zenéjükbe, hogy nem vették észre a közönséget (jó, jó, talán Billy bácsin kívül). Valahol ezért mondom azt, hogy a Planet X-ben kell egy Sherinian Donati mellé, egy Mr. Bigben kell egy Gilbert Sheehan mellé, és MacAlpine is jobban teljesít Vai mellett – ott zenekar van, ott más emberek is beleszólnak a dalok szerkezetébe vagy a koncert irányvonalába. Talán ez hiányzott itt, nem tudom megfejteni. De bárki bármit is mond, nekem ezen az estén igenis a K3 volt az igazi ajándék. A Csúzliknak meg maximális tiszteletem, de…
Fotó: Valentin Szilvia
