Shock!

Vannak bulik, amik minden baljós előjel dacára remekül sülnek el. Itt van például ennek a sacramentói bandának az esete. Az utóbbi évek kavarásai után már nem is nagyon lehetett tudni, hogy hányas a kabát: előbb jött Sergio Vega kurta-furcsa kirúgása (akiről tizenkét év és négy nagylemez után derült ki, hogy igazából nem is volt tag), majd Stephen Carpenter gitáros nyögte be, hogy ő a világban (de még inkább a saját fejében) uralkodó káosz miatt még nem áll készen arra, hogy elhagyja az Amerikai Egyesült Államok területét. A jó Stef amúgy is igencsak érdekes gondolatokat vall: a dinoszauruszokban nem hisz, abban ellenben igen, hogy a Föld lapos, azonban gitározni még mindig igencsak tud, így hiánya mindenképpen fájó pont volt. Olyannyira, hogy több embert is ismerek, aki emiatt adta el a buli többszöri halasztása okán már évekkel korábban megváltott jegyét – ők utólag bizonyára igencsak bánják ezen döntésüket. Tekintetes Chino Moreno Uramék ugyanis jöttek, láttak, és bebizonyították, hogy ők is tudnak akkorát gurítani, mint a pár nappal korábban szintén hazánkban gyaluló országos cimboráik, a Korn.

A koncert előtt azért ment még kicsit a lebegtetés: jó darabig az sem volt biztos, hogy mikor kezdenek, az meg aztán pláne nem, hogy ki lesz az előzenekar, vagy lesz-e egyáltalán. Nos: nem volt, ellenben némileg unortodox módon egy Dj Jam-I nevű akárki izzította fel a hangulatot, ha minden igaz, Alice In Chains-, Soundgarden-, Metallica-, Rage Against The Machine-slágerek segedelmével, de erről nem tudok többet nyilatkozni, mivel nélkülem tette mindezt. Mi csak percekkel a végül 20 órára kiírt kezdés előtt estünk be az egészen szépen megtelt Budapest Park területére, hogy ezúttal tényleg hipergyors kiszolgálást követően várjuk az est főszereplőit.

A Deftones végül húsz perc késést követően az „új" lemez nyitódalával, a Genesisszel robbant be a színre, és ugyan ez a buli hivatalosan még ugye az Ohms spromotálására volt hivatott, de ezen kívül csak egyetlen darab – a címadó – bukkant fel róla, a koncert végén. Ezt mondjuk annyira nagyon nem is bántam, mivel nem rossz az új lemez, de azért a teljes életműben inkább csak középtájt helyezkedik el, és így legalább jutott idő arra az igazi slágerparádéra, amit elővezettek. Hogy mást ne mondjak, a nagy kedvenc Around The Fur lemezről nem kevesebb mint öt dal is elhangzott, de volt három az újabb éra legjobbjáról, a Koi No Yokanról is (és hála az égnek, a Gore-ról semmi).

Viszont az elején még eléggé belém állt az ideg, mert az egy dolog, hogy a szerintem mindig is halk Park mintha még halkabb lett volna, viszont ekkor még a keverés is igen komoly hiányokkal küzdött: a sampler és a dobok mindent elnyomtak, gitár alig, és Chino Mester hangja is inkább csak kereste még a helyét. Pedig a közönség már ekkor kifejezetten élénken reagált a szemmel láthatóan rendkívül jó hangulatban lévő énekes minden rezdülésére, jellegzetes, furán toporgós táncára és az állandóan lecsúszni akaró gatyájának a rángatására. A kettes Rocket Skates is kissé eseménytelenül futott le, és először a Be Quiet And Drive (Far Away) alatt kezdtem azt érezni, hogy kezd elkapni a buli hangulata, majd következett a valaha írt legjobb 'tones szám, és varázsütésre minden a helyére került. (A My Own Summer volt az, nyilván.) Remek arányérzékkel rögvest utána jött két dal a Yokanról (Tempest és Swerve City), én pedig innentől kezdve végképp elfelejtettem, hogy milyen hosszú napom volt, és igazából baromi fáradt vagyok, inkább ugyanúgy bólogattam, ugráltam és énekeltem, mint körülöttem mindenki más.

Setlist:
Genesis
Rocket Skates
Be Quiet and Drive (Far Away)
My Own Summer (Shove It)
Tempest
Swerve City
Digital Bath
Around the Fur
Headup
You've Seen the Butcher
Sextape
Diamond Eyes
Rosemary
Bloody Cape
Change (In the House of Flies)
Ohms
Encore:
Lotion
7 Words

Merthogy a hangulat az aztán tényleg mindvégig nagyszerű volt, pláne, mikor a buli felétől kezdve végre kezdett rendesen besötétedni, és így sokkal jobban élhettek a fények, és az a pazar látvány, amit a középen játszott klipek és a két nagy oldalsó kivetítő biztosított. Olyan dalokkal, mint mondjuk az Around The Fur, a Digital Bath, a You've Seen The Butcher, a Sextape, vagy épp a Diamond Eyes persze nem lehet tévedni (mondom, igazi best of-program volt), pláne úgy, ahogy Mr. Moreno azon az estén megélte a bulit. Szinte egy pillanatra sem állt meg, ha kellett, üvöltött vagy sikoltozott, ha kellett fátyolosan énekelt (és a kezdeti bizonytalanság után teljesen rendben volt minden témája), elég sokszor gitározott, sőt, Müller Cecília legrosszabb rémálmát valóra váltva több alkalommal is levonult a közönséghez, hogy az első sorokban állókkal összeölelkezve, kétcentiről üvölthessék bele egymás arcába a veretes sorokat – dacolva coviddal, majomhimlővel, bármivel.

Csak azért nem mondom, hogy hamisítatlan egyszemélyes produkciót láttunk, mert nekem legalább ennyire szórakoztató volt a mindig remek Abe Cunningham dobolását figyelemmel kísérni, és noha Frank Delgado szerintem néha többet vesz el a dalokból, mint amennyit hozzáad, ő is jól látható vehemenciával és beleéléssel nyomkodta a gombokat. A két session-zenész közül számomra a Marilyn Manson mellől ismerős Fred Sablan basszusgitáros volt a meggyőzőbb, ő szintén egész sokat mozgott, integetett, és volt egy pillanata, amikor nagyon megnevettetett: valamelyik szám végén igazi üdvözült hülyegyerek vigyorral a képén ördögvillázott. Lance Jackman gitáros kicsit más tészta, ő sem volt rossz, de helyenként azért éreztem, hogy ennek a témának, annak a riffnek kicsivel fajsúlyosabbnak kellene lennie.

Egyébként számomra a buli csúcspontját furamód nem valamelyik nagy sláger, hanem a Rosemary jelentette, tempóváltásai, pláne a zárlatban hallható gyalulás tényleg tökéletesek voltak, mint ahogy nagyon jólesett utána a mindenki által ismert Change elszállása is. Ezután sajnos már csak a szintén remekül interpretált Ohms volt hátra, pedig még csak maximum hetvenöt perce játszhattak. Igen, rövid, de hát ez van, gondoltam, nyaranta általában fesztiválprogram van, meg úgyis jön még a ráadás, mert a 7 Wordsöt nyilván el kell tolniuk. Nos, valóban így is történt, előbb Lotion, majd a dal, aminek a refrénjében nem is hétszer, hanem inkább hetvenhétszer kell üvölteni, hogy „suck". Itt már tényleg igazi örömünnepé vált az este, az egész Park egy emberként ugrabugrált, a fáradhatatlannak tűnő énekes pedig úgy vigyorgott a végén, hogy az ember úgy érezte, ezeréves baráttal találkozott újra hosszú-hosszú évek után.

Ezzel azonban tényleg vége lett, és miközben vonultunk kifelé, arra gondoltam, hogy milyen érdekes, hogy már igazából a nu metal koncertekre is nosztalgiázni járunk, és még mindig azok a csapatok jelentik a legnagyobb dobást, akik a kezdetekkor. Hogy ez rossz dolog-e, vagy sem, mindenki döntse el maga, az viszont biztos, hogy én ettől a koncerttől akkora energialöketet kaptam, hogy még mindig a hatása alatt vagyok, és ha rajtam múlna, rögvest kinevezném Chino Morenót főispánnak valamelyik kisebb vármegyénk élére.

Fotó: Salim Mahboubi / Artlasso