Shock!

november 21.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deep Purple, Hooligans - Budapest, 2003. november 18.

Nem árulok el nagy titkot (sőt, valószínűleg önismétlőnek hat az elkövetkező vallomás), ha elmondom: nem a bulizós, headbangelős, léggitározós koncertlátogatók közé tartozom, sokkal inkább azok táborát erősítem, akik a tiszta muzikális élmény és a zenei csemegék miatt járnak “rockhangversenyre”.

 

időpont:
2003. november 18.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 3 Szavazat )
A “kötelező-best-of-live” műsorok és a hejjegtetős sablon-programok csak, és kizárólag minimum három sör elfogyasztása után jelentenek felhőtlen szórakozást. Általánosságban azonban inkább a különlegességekre szomjazom.

Meg kell hagyni, egy olyan csapat, mint a Deep Purple, minden koncertjén ad a különlegességekre, ez persze el is várható egy olyan bandától, amelynél a koncertanyagok száma messze felülmúlja a stúdióproduktumokét. Hiszen hosszú évek óta alapvetően ugyanazokra a dalokra épül koncertműsoruk csaknem fele, tehát éppen aktuális és/vagy ritkábban játszott számokra már eleve kevesebb idő marad, ezért a slágereket is mindig fel kell dobni valamivel. És ez mindig sikerül: a koncertlemez-kupacból tetszés szerint bármelyik felállás bármelyik anyaga találomra kikapható, nem találunk tökugyanolyan Highway Start, Speed Kinget, Smoke-ot, Burnt. (Tegyük persze hozzá – de csak halkan –, hogy végső soron ezek a klasszikusok a Tökély annyira nyilvánvaló megtestesülését jelentik, hogy valóban elnyűhetetlenek és megunhatatlanok. Egy szó, mint száz: a Deep Purple egyike minden idők legnagyobb koncertbandáinak, de könnyen meglehet, hogy “A” legnagyobb. Ilyet azonban objektív firkász nem ír le.

Azt viszont nyugodtan leírhatom, hogy sokezredmagammal együtt egyszerűen nem értettem, mi a fenét keres a Hooligans a Purple előtt. Stílusban közük nem volt a főzenekarhoz, törzsközönségük pedig valószínűleg egyáltalán nem képviseltette magát az Arénában aznap este, és ráadásul még túl izgalmas sem volt félóra körüli, de annál unalmasabbnak (tehát ott és akkor maratoni hosszúságúnak) tűnő műsoruk. Nem mondom, hogy ez az erőltetetten rádióbarát divatrock rossz lett volna, mert végül is akadt a repertoárban néhány húzós ritmus vagy ötletes dallam, és hát Csipa hangja sem éppen repedtfazék; de a dalok a kelleténél pontosan kétszer voltak hosszabbak, köszönhetően a százötvenszer elénekelt refréneknek. Olyan érzésem volt, mintha minden szám 10 perces lett volna, és ez egy ilyen slágeres muzsikánál kimondottan rosszul tud elsülni.

A mélypont a legújabb sikerszám, a Királylány volt, ami a gagyiságnak már egy olyan extrém szintjét elérte, ami a Danubius rádiós slágerlista első helyét eredményezte. Legalábbis így olvastam valahol. Ha igaz a hír, hát hadd gratuláljak, igazán nagy eredmény! És ha a kedves kiadó/menedzser/atyaúristen/akárki már volt szíves pártfogoltjait benyomni a Purple elé, legalább lehessen róla tudni előre (pl. plakátról!), és ne aznap kelljen internetes fórumokból megtudni, hogy mi várható. Persze maga a Deep Purple (menedzsment) is hibáztatható, hogy nem képesek körülnézni a hard rock színtéren, és valami jó kis bandát elvinni a turnéra; de ha már nem teszik és nem hoznak senkit, minek kell folyton a magyar előzenekarokat erőltetni??? És ha már igen, legalább valami olyan csapatot keressenek, amely a főbanda rajongóinak is tetszhet. Mert az kizárt dolog, hogy a huligánok nov. 18-án akár egy új rajongót is avathattak volna…

De mindegy, túléltük és a rövid átszerelési szünetben türelmesen vártunk a Hard Rock keresztapáira, a Deep Purple-re, akik több, mint 30 éve képtelenek tévedni. Lemezeik a mai napig élményszámba mennek (még az esetlegesen becsusszanó gyengébb albumok is etalont jelentenek a műfajban), koncertjeik felejthetetlenek és – mint fentebb írtam volt – zenei csemegékkel, improvizatív betétekkel tarkítottak; a zenélés öröme, a közönség szeretete csak úgy sugárzik a színpadról; ezek a jócskán középkorú vagy már azon is bőven túllépett rutinos rókák pedig nem egyszer a fiatal titánokat is pironkodásra késztetik, akkora erő, érzés és lendület van előadásukban.

Persze, az idő senki felett sem repül el nyomtalanul, ennek köszönhetően a Highway Star egy cseppet rozsdásan, öregesen indított, a második dalra, Strange Kind of Womanre viszont “felért” a banda a színpadra, és innentől kezdve itt hiba nem volt. Gillan mester ugyan már nem sikoltozza már le a csillagokat az égről, a Child in Time már jó ideje rutinosan kimarad a programból, de hát mit tehetünk, ha egyszer a középrégiókban is hihetetlenül király a hangja? Igaz, a szlenges-anekdotázós konferanszokra nagyon oda kellett figyelni, hogy értsen belőlük valamit az ember… Meg hát nem csak a mesteri dallamokra, hanem úgy általában mindenre nagyon kellett figyelni: Ian Paice feszes ritmusaira (basszus, mindig elfelejtem, hogy balkezes!), Roger Glover bőgőfutamaira; Steve Morse modern és invenciózus játékára meg természetesen az “új fiúra”, Don Airey-re a Hammond mögött. Ő különösen nagyot alakított: a koncert második felében, a Perfect Strangers előtt egy olyan fergeteges szólóval “mutatkozott be” (egy kis Magyar táncok- és Csillagok háborúja-betéttel is fűszerezve koncepciózus mivoltában is improvizatív jellegű attrakcióját), hogy véleményem szerint még a Yes-mágus Rick Wakeman nyári, szintén Aréna-beli attrakcióját is lenyomta (na, nem mintha lóverseny lenne a dolog, de azért mégiscsak jobban tetszett).

Steve Morse játéka már a 96-os bulin is totál kikészített, de itt is olyanokat pengetett, hogy ihaj! A számok alatt is állat volt a pacák, de ezen kívül kétszer is volt alkalma egy hosszabb szólóban kibontakozni: először a Columbia űrsikló tragédiájának áldozatai előtt tisztelgő Contact Lost című instrumentálisban (megrendítő pillanat volt!), másodszor pedig a “kallódó” (értsd: egyelőre lemezen nem szereplő), szintén instrumentális, klasszikus zenei hatásokat sem nélkülöző Well Dressed Guitar hallatán esett le kollektíve az állunk. Akárhogy is van: aki még mindig Blackmore és Lord után nyafog, annak a szar sem elég keserű… Persze a ritmusszekció sem maradt árván, szóló nélkül: a ráadás felhőtlen perceit aranyozták be egy kis ujj- és (Paice esetében) csuklógyakorlattal.

Természetesen nemcsak a színpad két oldalán lévő (ezúttal Garay piaci roma fiúk nélküli) Bananas borítórajz utalt arra, hogy mire föl is van ez a 2003-as turné, hanem bizony jó néhány új dal is felcsendült – a Contact Lost-on kívül is: a nagy kedvenc Bananas, a House of Pain, a Silver Tongue, a Doing it Tonight és az I’ve Got Your Number ízlésesen beleépültek a műsorba. Örülhettünk a Lazy-nek és a Space Truckin’-nek és a Perfect Strangers melletti másik nagy 80-as évekbeli DP-túlélőnek, a Knocking at Your Back Doornak is. Nem maradhatott ki a Smoke on the Water, de a legzseniálisabb műsorrész mindenképpen a ráadás volt: az originál 68-as verzióban rendkívül sápadt Hush élőben mindig új életre kel, de mi, tagadás, az említett Paice-Glover szólókkal és egy meglepő Hit the Road Jack (!!!)-feldolgozással is pikánsan fűszerezett Black Night hatása sem könnyen önthető szavakba.

A csurig telt Aréna (ez olyan 8 ezer embert jelenthet!) látványa és az, a jelen sorok írásának pillanatában már tényként kezelendő hír, miszerint a Deep Purple idén decemberben újra Magyarországra látogat(ott), optimista gondolatokat kelt az emberben: talán van rá esély, hogy rockzenéhez való hozzáállás szempontjából is EU-kompatibilisek leszünk valamikor. Ha én magam nem is újrázok Debrecenben, a Főnix Csarnokban (a Maiden után hol máshol?), remélem, mindazok ott lesznek, akik az Arénában nem lehettek jelen. Szerezzetek még egy szép estét Gillanéknek és magatoknak!

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.