Shock!

Mielőtt bárki nekikezdene a kommentszekcióban, hogy de miért ír a Shock! Bryan Adamsről, amikor kiváló dél-amerikai doombandák és még kiválóbb svéd precíziós power/thrash/death-gárdák maradnak ki a felhozatalból, bocsássuk előre: az idén már 57 éves kanadai fószer tényleg világéletében a könnyedebb végéről fogta meg a dolgokat, de távolról sem volt mindig az a balladás-ríkatós figura, mint ahogy elhíresült. És ugyan a közönség nagyobbik része nyilván óriási csalódottsággal távozna egy-egy fellépéséről, ha nem hangzana el az Everything I Do (I Do It For You), a Heaven, a Please Forgive Me meg a többi könnyzacskó-kipukkasztó líra, a teltházas Aréna színpadát tökéletesen belakó Bryan összhatásában igazából nem nagyon tűnt másmilyennek vasárnap este, mint annak idején a Run To You vagy a Summer Of '69 klipjében.

Bryan Adams a visszatérő vendégek hosszú sorát gyarapítja Magyarországon, ám mint a szépen megtelt Aréna is igazolta, abba a kategóriába tartozik, akire mindig kíváncsi a közönség. Előzetesen nem mertem volna tippelni, hányan lesznek, de ennyi emberre bizonyosan nem számítottam – egyrészt, mert a főhős rég túllépett már karrierje zenitjén, másrészt, mert tényleg aránylag sokszor járt már nálunk. Viszont nem tagadom, jó volt látni itt ennyi embert. Az pedig külön meglepett, hogy nem kizárólag a hozzám hasonló harmincötpluszos korosztály képviseltette magát szép számban, akik annak idején realtime-ban élvezték végig Adams végső MTV-s megdicsőülését Európában a '90-es évek elején, hanem meglepően fiatalok is akadtak a közönség soraiban, méghozzá szép számmal.

Persze robinhoodos ballada ide, további közeli rokonai oda, nem árt ráerősíteni újfent arra, amire már fentebb utaltam: lehet, hogy Bryan Adamset mifelénk ezek tették igazi élvonabeli figurává, de kicsit nyugatabbra cseppet másképp festett ez az egész. Az észak-amerikai megaáttörést meghozó, 1984-es Reckless például simán Klasszikushock-kompatibilis album, egy tökéletes mestermunka valahol a Bruce Springsteen-féle rock és az AOR határmezsgyéjén. És ha már minduntalan az Everything I Do-t emlegetem, azt is tegyük hozzá, hogy a Mutt Lange-gel összekalapált, 1991-es Waking Up The Neighbours meg voltaképpen egy soron kívüli Def Leppard-lemez volt mind stílusát, mind hangzását, mind – bizony! – színvonalát tekintve, cseszegették is miatta azokban az években Joe Elliotték eleget a jó Bryant... Ez a vonal pedig kiölhetetlen Adams zenéjéből, vagyis aki steril balladázásra számított, nem kapta meg, inkább amolyan ügyes egyensúlyozást láthattunk a lendületesebb és a visszafogottabb témák között ezen az estén.

Ilyen életművel – Bryan maga is többször hangsúlyozta, hogy tizenhárom albuma van – a sztárok általában biztosra szoktak menni, és most sem történt ez másként. A zenekar nem fukarkodott az újabb keletű – értsd: az elmúlt két évtizedben született – dalokkal sem, a tavalyi Get Upot például hat szerzemény is képviselte, de ettől eltekintve azért alapvetően a nagy sikerkorszak számaira helyezték a hangsúlyt. A rock'n'rollos Do What Ya Gotta Do nyitás után máris jött az első kvázi-Leppard-dal a Can't Stop This Thing We Started képében, és innentől fogva gyakorlatilag jó ütemben sorjáztak a régi nagy slágerek, felhabosítva néhány újabb keletű témával. Az említett Recklessről például az újhoz hasonlóan szintén hat szám, több mint a lemez fele hangzott el, és innentől fogva gyakorlatilag nincs is okom panaszkodni, bár tőlem nyilván az egészet is eltolhatták volna. Ráadásul ahogy haladt előre a program, úgy vált egyre világosabbá, hogy Bryan és társai kimondottan élvezik a zenélést. Nem mondom, hogy ez az egyenzakós kiállás feltétlenül az esetem, de az ilyesmi végső soron lényegtelen, amikor végig mennek odafent a nagy összeröhögések, egymás húzása meg az apró kis gegek, közben pedig lemezminőségben tolják a kiváló dalokat egymás után.

Azt persze a lehető legjobb indulattal sem állítanám, hogy ezek a mostani témák felveszik a versenyt a régiekkel, noha Bryan a Get Upra még a régi szerzőtársat, Jim Vallance-et is visszarángatta, hogy gyakorlatilag a teljes albumot vele írja meg. Ezzel együtt is csak a vastagabban, lendületesebben megdörrenő Go Down Rockin'-t éreztem igazán ütősnek a tavalyi témák közül, a többi inkább csak elment, de ahogy elnéztem, a közönség elég jól ismerte és levette ezeket a frissebb darabokat is. Vagyis nem arról volt szó, hogy eljöttek az emberek megidézni Kevin Costner nosztalgikus szellemét, aztán szevasz, semmi más nem is érdekelt senkit. Sőt, igazság szerint a Run To You-t, az It's Only Love-ot vagy – naná – a Summer Of '69-t egy szemmel sem kísérte kisebb együtténeklés és népünnepély, mint a Heavent vagy az Everything I Do-t. Ami szintén örömteli.

Noha a vokáloknál érzésem szerint ezúttal is alkalmaztak némi gépi mankót, ilyesmin én már nem akadok fent, főleg, hogy Adams hangja gyakorlatilag semmit sem kopott, ami az ő korában tényleg meglepő. Lehetetlen volt nem észrevenni azt sem, mennyire olajozott gépezetként tolta alá az alapokat a csapat, bár ebben mondjuk nincs semmi különös annak fényében, hogy a mostani gárda magja 2002 óta változatlan, Keith Scott gitáros pedig gyakorlatilag a '70-es évek második fele óta, megszakítás nélkül együtt zenél Bryannel. Baromi jókat is játszott amúgy, az It's Only Love-ba épített apró, nagyon finom figurázások különösen bravúrosan sültek el. De ugyanígy csak a legjobbakat tudom elmondani a dobok mögött küzdő, az idő vasfogának köszönhetően ma már nem annyira gyufafejű Mickey Curryről is, aki ugyebár többek között a The Cult Sonic Temple-jén is játszott annak idején. De a Norm Fisher helyére érkezett új basszerről és Gary Breit billentyűsről is csak szépeket tudok írni.

Érdekes egyébként, hogy noha hozzám nyilvánvalóan a régebbi, lendületesebb témák állnak igazán közel Bryantől, az este legkülönlegesebb pillanatát mégis egy újabb keletű, inkább lírai irányultságú darab, a Here I Am egyszálgitáros-zongorás előadása jelentette. Utóbbit az énekes külön egy instagramos kérés alapján játszotta el egy magyar rajongónak, akinek rákos édesapja rendszeresen ezt a dalt hallgatta a kezelése során. Ilyen felvezetés után eleve komoly töltést kapott a szám, Adams pedig tényleg szívét-lelkét beleadta az előadásába, a hideg futkosott tőle a hátamon. Emellett elsődlegesen természetesen a Reckless slágereit emelném ki csúcspontként (az említettek mellett a Kids Wanna Rockot meg a Somebodyt játszották még róla), meg persze a Cuts Like A Knife-ot. És a buli végét meg a ráadást ugyan túllírázta Bryan, de amennyire olcsó húzás direktben kivilágíttatni az összes telefont a nézőtéren egy All For Love-féle dal alatt, olyannyira hatásos is egyben. Hiába, erre mondom, hogy az efféle öreg rókák minden trükköt jól ismernek és tökéletesen alkalmaznak...

Minden volt ez a koncert, csak pókerarcú sika-kasza-léc fellépés nem, Adams a végén maga is eddigi legjobb magyarországi fellépéseként jellemezte a bő két órát, én pedig objektíven nézve nem is tudok belekötni semmibe. Igen, pár balladát biztosan elcseréltem volna mondjuk a Heat Of The Nightra vagy valamelyik '91-es defleppardizmusra, de pontosan tudtam, milyen koncertre jövök, és azt is, hogy Bryannél kihagyhatatlan a lírázás. Nincs is ezzel semmi gond, egy roppant szimpatikus, vérprofi tömegszórakoztató vérprofi előadását láthattuk – ez így volt kerek.