Shock!

Mintha mi sem történt volna: elmúlt ugyan két év, de a Borknagar ugyanazzal a felállással, ugyanazzal a lazasággal, és (zömmel) ugyanazokkal a dalokkal újra fellépett nálunk, amelynek köszönhetően akkor és most is igazán kedveltük őket. Az all-star norvég brigád nem csupán arculatát konzerválja roppant sikeresen (amióta piacra dobták szakállolajukat, már azt is tudhatjuk, hogy miben áll a titok), de ismét jó érzékkel sikerült maguk mellé turnépartnert is választani. Ugyan kijelenthető, hogy voltaképpen a legutóbbi fellépés 2.0-s változatát láthattuk most, minden különösebb felfordulás és izgalom nélkül, fanyalgásra még annyi okunk sem volt, mint legutóbb. Ez az európai diadalmenet pedig még csak a kezdet.

A svéd Diabolical pontosan az a zenekar, amilyen szerepet ezen a turnén is betölt: rutinos bemelegítő attrakció, elviselhető háttérmuzsikát nyomnak a merchpult kínálatának szemrevételezéséhez. Nem húznám rájuk egyik műfaj skatulyáját sem, zenéjükkel kapcsolatban a Rotting Christ jutott eszembe például, hiszen itt is mintha egy véget nem érő intrót hallgatnék, amiből sehogy sem akarnak dalok formálódni. Nem mintha a Diabolical a görögök ligájában focizna, visszafogott filmzenemetaljuk egy pohár tej ártalmatlanságával támad, semleges ízt hagyva a szájban. A kiállásuk mindenesetre rendben volt.

A Kampfarhoz először volt szerencsém élőben, és kimondottan készültem a norvégokra (többek között ezért sem sikerült lekésni a Diabolicalt). Utolsó előtti sorlemezük, a Djevelmakt kimagaslóan erősre sikerült, ahogy a kölyökképű Ole Hartvigsen gitáros csatlakozása óta gyakorlatilag minden megmozdulásuk. Tavalyi anyaguk, a Profan mellett az év végi dömpingben ugyan sikerült elmenni, de ezt az egyébként hibátlan kiadványt összességében nem is éreztem annyira meggyőzőnek, mint közvetlen elődjét. Ha volt is korábban lemezbemutató kör, mostani röpke fellépésük messze nem csupán az újdonságokra koncentrált – csaknem húsz évvel ezelőtt kiadott első albumuk, a Mellom skogkledde aaser például kimondottan magas rotációban szerepel az aktuális szettben, de bőven akadtak ezen kívül is korai tételek.

Per-Joar „Dolk" Spydevold, a veterán frontember (egyben az alapító felállás egyetlen hírmondója) a színtér egyik leghitelesebb és legjobb színpadi jelenségeinek egyike, akinek tényleg minden teátrális mozdulata fotóra kívánkozik. A régisulis megjelenést sikerrel magukra adaptáló újkori társai sem arctalanok persze, így még igazán jó dalok nélkül is meggyőzőnek neveztem volna a produkciót, azokkal együtt pedig pláne az volt. A Djevelmakt nyitó nótájával (Mylder) számomra az egész estére feltették a koronát, még akkor is, ha ők és mi is éreztük, hogy a nap igazából másról/másokról szól. Legjobb értelemben vett pőre pagan/black metaljukkal talán nem illettek ide tökéletesen, de minőségi, színpadképes felvezetésként ma kimondottan párjukat ritkítják a színtéren.

Ahogy a bevezetőben említettem, a Borknagar csak annyit változtatott a múltkor már bevált formulán, amennyit az időközben kihozott Winter Thrice szükségessé tett. Persze ez önmagában sem kevés, hiszen az album fogadtatása egyenesen a legszebb (korai) időket idézi, így a rajta szereplő nótáknak sem vért izzadva kell most helyet találni a szettben. A legutóbbihoz képest valamivel hosszabb programot állítottak össze Øysteinék, amelyet ismét a Simennel készült darabok (The Archaic Course, Quintessence, Urd és az új) uraltak, ami jól is áll nekik. Persze mindenki örül mondjuk a The Dawn Of The Endnek (ez zárta itt a rendes programot), de például a szuperszonikusra formált Icon Dreams szerintem sokkal jobban megfelel a jelenkori társulat kvalitásainak, ahol az ismét dobszólózó csodagyerek, Baard Kolstad is elkápráztathat mindenkit.

A csapat „sztárja" az a Simen „Vortex" Hestnæs, aki az új lemezen meglehetősen háttérbe vonult (erre az Arcturus miatt persze bőven volt jó oka), itt azonban egyértelműen vonzotta és élvezte is a reflektorfényt. A tökély-közeli zenészi teljesítményt látva mondjuk furcsa, hogy tőle mindent – mikrofon mellé éneklést, hamisságot, hangszeres mellényúlást – elnéznek a társak, de lássuk be: lényegesesen kevesebb volna nélküle ez az egész színpadi produkció. Ennek oka nagyrészt a sérüléséből talán soha fel nem gyógyuló Vintersorgot helyettesítő Pål „Athera" Mathiesen (Chrome Division) nem létező karizmája is, aki bár többé-kevésbé elvégzi a munkáját, semmitmondó jelenségével inkább csak elvesz az összképből. Ekkora sörhassal, ráadásul a szövegeket végig egy, a kontroll-ládára applikált füzetből olvasva nehéz is lesz megalapozni az igazi respektet, de ez szerencsére csupán mellékszál most a Borknagar-sztoriban.

Újfent roppant jó dolog volt látni a megérdemelt sikert élvező, kisimult arcokat (az utóbbi évek talán csak Simenen hagytak jól látható nyomokat), a zenére együtt mozduló öt fejet a fronton, megtámogatva az eszelős munkát végző Kolstad beteg grimaszaival. Furcsán kívülállónak, szokatlanul nyomottnak csak a billentyűs Lars „Lazare" Nedland tűnt, de lehet ez akár a szünnap nélkül lenyomott, majd' kéthetes turné mellékhatása is, amelynek a budapesti az egyik középső állomása volt. A hangulat sem volt olyan, mint ami egy dugig telt klubban lehetett volna (szellős félházra saccoltam a felhozatalt), de így legalább komfortosan elfértünk, és végre a hangzásra sem lehetett különösebb panasz. A Borknagar vélhetően ezt követően sem töri össze magát a sűrű koncertezésben (jövőre azért egy-egy dél- és észak-amerikai kaland máris kinéz nekik), így mi, a velük sokadszor összefutó szerencsések sem fogunk rájuk unni egyhamar.

Ha engem kérdezel, máris visszavárom őket. A Kampfart nemkülönben.

Fotók: Martina Sestic