Három előzenekar társaságában (melyek egyike a honi Ektomorf volt) érkezett hozzánk a múlt hónapban a német Kreator, aki egy igen erős lemezt adtak ki. Sajnos Farkas Zotyáék bulijáról az interjú miatt lemaradtam, a Dark Tranquillity pedig egyáltalán nem az én zeném, így csak a Hatesphere -ről írnék néhány gondolatot. Számomra teljesen új volt a s...

Különleges, szülinapi buli volt ez, melyre elvben csak a legnagyobb rajongók, a szakma képviselői, valamint az újságírók juthattak be. Hála a Shock!-nak nekem is sikerült feliratkoznom a vendéglistára, más kérdés, hogy a bejáratnál a kutyát nem érdekelte, ki vagyok, így gyakorlatilag bárki bejöhetett erre az ingyenes, unplugged koncertre.

Azért egy önálló Cornerstone koncert leszervezése talán még a hanyatló Nyugaton is necces lenne talán, nemhogy Budapesten. Hiszen azok nem lehetnek túl sokan, akik a ritmusszekció miatt a Royal Hunt felől közelítik a csapatot, de Dougie White sem hinném, hogy óriási tömegeket vonzana, mint ex- és utolsó Rainbow énekes.

A kellemes hangulatú sajtótájékoztatót követően (Bevallom, valami rém unalmas, protokolláris hangulatú, észosztással fűszerezett összejövetelre számítottam – erre mi történik? Jó hangulatú, spontán beszélgetés kerekedik ki a dologból) természetesen eltartott egy darabig, amíg valóban a húrok közé csapott a banda és a Purple (R)Evolution koncepciót ...

Rajtam kívülálló okok miatt sajnos csak háromnegyed kilenc körül keveredtem a helyszínre. Épp átszerelés folyt, a technikusok a Pain hangszereivel molyoltak a deszkákon, én pedig türelmesen vártam a bulit, s közben a tévelygő embereket számlálgattam. Szerencsére az első hangok megdörrenésekor úgy-ahogy megtelt a terem.

Azt hiszem, nem is kaphattam volna kiválóbb Mikulás-ajándékot, mint azt a számomra meghatározó énekest és showmant, akit már tizensok éve illett volna itthon felléptetni, akár “anyabandájával”, a Skid Row-val is anno. A Wigwam előtt megnyugtatóan hosszú sor állt (a megnyugtatót persze nem a sorállás nagyszerűségére, hanem arra értem, hogy félelmeim...

Végre, végre, végre. Már azt hittem, hogy ez a zenekar menekül előlem! Szigeten utólag tudtam meg. Aztán elmaradt. Aztán én maradtam el. De most nem volt menekvés, így megsasolhattam Pollyékat élőben. És nagyon frankó volt. Mocskos, zajos, energikus, ahogy kell, de ahogy kevesen tudják.

Lukács Péter nevét annak idején a “Ki Mit Tud?”-ból ismerhette meg az ország, ahol még a Warning! zenekar tagjaként instrumentális gitárzenével kápráztatta el a nagyérdeműt és Antal Imrét. Megnyerte a verseny hangszeres kategóriáját, beült a mexikói utat nyertek közé a kisvonatba, a szakma nagy jövőt jósolt neki, aztán - ahogy az itthon lenni szoko...

Nem szívesen járok az E-Klubba koncertre, mert emlékeim vegyesek az ott megrendezett eseményekről: volt ugye a legendás Iron Maiden koncert, sosem szólnak igazán jól a bandák és hát mégiscsak egy “főállású” diszkóról van szó, ahol a rockkoncertek kedvéért nem cserélgetik le egy-egy napra a teljes személyzetet és így a “diszkós” attitűd időnként vis...

Biztos mindenki emlékszik a nyolcvanas évek gagyi tini-karatefilmjeire… Adott egy visszahúzódó srác, akit mindig elvernek a nagyok, bénázik tesiórán, a menzán magára borítja a tálcát, stb., és közben csendben gerjed az elérhetetlen pomponoslányra. Aztán egy éjjel Bruce Lee leszáll a poszterről, vagy a szomszédban élő ferdeszemű tata lefesteti hősün...

John Dillinger az Egyesült Államok első számú közellensége volt az 1930-as években: mindenhonnan megszökött, minden bankot kirabolt, és lelőni is csak egy árulás segítségével tudta az FBI. A TDEP zenéje pont annyira őrült, amennyire maga a bűnözőkirály is az volt. Dillinger állítólag egy fekete cipőpasztával bekent fapisztollyal szökött meg egysze...

Amszterdamba érve egyik ismerősöm azzal próbálta meg elvenni a kedvemet ettől a koncerttől, hogy a hollandok csak néznek majd nyugodtan, nem lesz pogó, nem lesz ugrálás. Ehhez képest aztán végül mintha otthon lettem volna ezen a kellemes vasárnap estén, hihetetlen zúzás ment végig. Voltak persze különbségek: a Machine Headet (a metal szintéren ...

Jó munkásemberként késve érkeztem a helyszínre, így a norvég Trail of Tears műsorából mindössze az utolsó két számot láttam. Más kérdés, hogy különösebben nem vagyok szomorú emiatt, mivel ez is épp elég volt, a látottak nem igazán vettek le a lábamról. Melodikus black/gót muzsikát nyomtak, két vokalistával, de elég jellegtelenül.