A kellemes hangulatú sajtótájékoztatót követően (Bevallom, valami rém unalmas, protokolláris hangulatú, észosztással fűszerezett összejövetelre számítottam – erre mi történik? Jó hangulatú, spontán beszélgetés kerekedik ki a dologból) természetesen eltartott egy darabig, amíg valóban a húrok közé csapott a banda és a Purple (R)Evolution koncepciót követve a kezdéstől többé-kevésbé kronológiai- és felállás-sorrendben haladtunk előre a Purple időszámításban.
Mivel a nagyon korai érát nem kedvelem annyira, a Hush/Emeretta nyitás pont elég volt arra, hogy odaérjek a színpad elé és megcsináljam azt a néhány nem túl jól sikerült fotót, amit talán a cikk mellékleteként is láthat a nyájas olvasó. Utána indult be igazán a buli és mivel a fényképezést amúgy is untam már egy cseppet, inkább visszavedlettem “szakmából” közönséggé. Érdemes volt, ugyanis megint csak állat módon szólaltak meg a Purple klasszikusok a Cry Free kezei alatt.
Tulajdonképpen egy Cry Free koncert annál jobb, minél kevesebbet lehet írni róla, így nem is fogom bő lére ereszteni a dolgokat: király volt ezúttal is! Újra rádöbbenhetett az ember, hogy mennyire zseniális a legendás MK2 óta minden egyes Purple felállás: megdörrent a Burn (ha egyetlen Hard Rock alapművet kellene megneveznem, ez lenne az!), elvarázsolt a You Keep On Movin’ (átok arra, aki a Come Taste The Band-et gyenge lemeznek tartja!). Zúztunk egy nagyot a Perfect Strangers-re (állat volt – ez egy stílusteremtő Metal klasszikus!), különlegesség gyanánt pedig ott volt a Turneres érából a King Of Dreams (először a Cry Free előadásában – micsoda nóta!) meg a Fire In The Basement, amire tök jól rá lehet énekelni a magyar szöveget is: “tűz van a pincében” – legközelebb, ha lehetne, így kérnénk!
De a legnagyobb meglepetést a The Battle Rages On lemez címadója okozta, amely szintén először szerepelt a programban. Nem értettem (máig nem értem), hogy tulajdonképpen miért is nem hallgattam az albumot évek óta??? Ugyanerről az anyagról királyul megszólalt a Ramshackle Man is, tehát még véletlenül sem egy sablon programot nyomtak Attiláék ezen a hűvös téli estén, hanem egy igazi ínyenceknek való a la carte Purple menüt nyomtak le a fanatikusok torkán. Két és fél órában! A végén persze megpihenhettünk a Smoke On The Water alatt (szerencsére nem volt 10 perces) és mintha a Highway Star lett volna a végső zárás, de bocsátassék meg nekem, ha memóriám cserbenhagy, hiszen itt már azért elő kellett venni a léggitárt is…
Mindezzel együtt, koncepció ide-koncepció oda, a magam részéről nem tartom annyira jó ötletnek azt, hogy stúdiólemez készült a Cry Free műhelyben – ugyanis, amikor az ember még az eredeti felvételek hallgatását is hajlamos hanyagolni ebben a mai zenedömpingben, akkor vajon mi vár egy cover band albumára azon kívül, hogy a polcon álljon? Persze, ezt nem biztos, hogy minden Purple-rajongó így gondolja, és ahogy a sajttájékoztatón elhangzott, magát a zenekart sem különösebben izgatja a dolog: megcsinálták, tetszik nekik, maguk is feltehetik a polcra, van mivel promotálni magukat és csókolom! Igazuk van! Nem érdemes véresen komolyan venni magunkat, hajszolni az ismertséget és görcsösen a sikerre törekedni.
A Cry Free a kivárásra alapozott, lám, sikerrel: kialakult egy stabil rajongói bázis, immár temérdek a koncertlehetőség itthon is, külföldön is; nem kevés terv van a banda tarsolyában (melyek közül nem is igazán tudom, mi a publikus, de azért említsük meg az akusztisch est meg a szimfonikusokkal való együttműködés tervét), úgyhogy az “igehirdetés” a maga szintjén remekül működik. Amire én baromi kíváncsi lennék, az egy olyasmi tribute lemez lenne, amilyen például az Iron Maidnem irányításával született pár éve vagy amilyen most várható a Moby Dicktől: ismert/ismeretlen rock vagy akár rockidegen előadókkal, elsősorban énekesekkel együttműködve összeállítani egy fasza kis Deep Purple gyűjteményt (lehetőleg Smoke nélkül). Tehát nem kimondottan Cry Free produkciót, de maximálisan a csapat által irányított projektet – biztos vagyok benne, hogy ilyen és ehhez hasonló kaliberű dolgokat is látunk/hallunk még a bandától.
Mindenesetre ebből a Wigwamos koncertből CD meg DVD készül, kezdetnek az se rossz. Akárhogy is, én magam maradnék a jövőben is elsősorban a koncertek látogatásánál, és titkon arra gondolok, eljön-e az az idő, amikor “szentségtörő” módon esetleg felcsendül egy Rainbow nóta, mondjuk a Kill The King On Stage-es változatban – végülis a Black Nightban már így is rendszeresen helyet kap egy Long Live Rock’N’Roll betét, úgyhogy hátha…
