Shock!

június 19.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Machine Head, God Forbid, Caliban - Amszterdam, 2004. november 14.

Amszterdamba érve egyik ismerősöm azzal próbálta meg elvenni a kedvemet ettől a koncerttől, hogy a hollandok csak néznek majd nyugodtan, nem lesz pogó, nem lesz ugrálás. Ehhez képest aztán végül mintha otthon lettem volna ezen a kellemes vasárnap estén, hihetetlen zúzás ment végig.
időpont:
2004. november 14.
helyszín:
Hollandia, Amszterdam, Melkweg
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )
Voltak persze különbségek: a Machine Headet (a metal szintéren abszolút világsztár kategória) nem próbálták valami PeCsa-jellegű hangárba pakolni, ehelyett betették az E-klubnál csak a százfős galériával nagyobb Tejútba, és szépen kitették néhány nappal korábban a megtelt táblát. A szervezők mohóságát tehát felülírta a józan ész és az a cél, hogy aki bejutott valóban jól érezze magát.

Így is lett, több száz főnyi fanatikussal lett tele a hely, (a csillagászati sörár kivételével) minden adott volt egy nagy zúzáshoz. Ennek megfelelően a német Caliban már jelentős tömeg előtt adta elő a stílust és a színvonalat tekintve egyaránt vegyes muzsikáját. Már a kinézete is gyanús volt a srácoknak: a gitárosok hardcore arcnak tűntek a bézbólsapkákkal és rövidnadrágokkal, a dobos igazi metalfejnek, míg a hörgős srác igazi könyökvédős nyúmetalosnak. A zene is ezekből az elemekből állt össze: hc-s kapkodások, metalcore döngölések és tipikus nu metalos dallamos ének – ez utóbbival azonban a gitáros srácnak még nem szabadna színpadra állnia. Nekem ez a hibrid nem annyira jött be, nem úgy a hollandoknak, akik szépen megrugdosták egymást a dühöngőben.

A God Forbiddal aztán már nekem sem volt semmilyen problémám. Mondjuk a fizimiskát tekintve ők sem voltak átlagosak: hatalmas feka énekes srác, egy olyan ritmusgitáros, aki mintha a Death Angelből jött volna meg egy basszeros akit leginkább az Iced Earthben tudnék elképzelni. Ehhez képest nagyon egységes műsorral bombáztak meg minket fiúk: egymás után jöttek a hiperdallamos, gitártercekkel megpakolt ugyanakkor sodróan agresszív számok. Szerencsére jórészt az utolsó Gone Forever volt terítéken, ez a lemez fényévekkel jobb mint mondjuk a hagyományosabb death metalos megközelítésű Out of Misery. Az énekes Byron nem a dallamokkal villogott, arra ott volt a két gitáros (egyre elterjedtebb ez a felállás), viszont jókat konferált. Az egyik vicces beszólás után például egy emberként intett be a tömeg a frissen újraválasztott Bush elnöknek, aki azonban sajnos nem láthatta ezt az aktust. Corey Pierce dobos teljesítménye mellett pedig csak az menne el egy ilyen beszámolóban, akinek nincs füle. A God Forbid közel áll a zsenialitáshoz, az In Flames csak szeretne ilyen lenni.

Amikor 1994-ben a szép emlékű Headbangers Ballban először megláttam egy egész órás összeállítást a debütáló lemezét népszerűsítő Machine Headről egyből elkönyveltem őket, mint “kiadós banda”. Aztán a Burn My Eyest rendesen meghallgatva teljesen nyilvánvalóvá vált a tévedés. Azóta bánom tehát, hogy annak idején kihagytam a budapesti Slayer-Machine Headet, különösen az utóbbi csapat miatt, hiszen Arayáékat azóta már sikerült 3-4-szer elcsípni.
A Through the Ashes of Empires (TTAOE) turnéra a zseniális lemezborító alapján csináltak egy príma kis színpadképet a srácok. Ahogy a dugig telt klubban színpadra lépett a fő attrakció Machine Head, szépen be is világították a vásznakat. Mindjárt az elején az Olddal és a Take My Scars-szal nagy hangulatot csinált a csapat, egyedül a főnök Rob Flynn küzdött a megfázásával. A tömeg lelkesedése azonban hamar átragadt rá, és innentől kezdve tökéletes hangzással hengerelt a Gépfej. A nálam jórészt kimaradt középső időszakból nagyon ütött a The Blood, The Sweat, The Tears, de egyébként nem nagyon erőltették a The Burning Red és a Supercharger dalait. Annál inkább a második lemezt, amelyről a Ten Ton Hammerre össznépi ugrálás alakult ki. Itt is kijöttek a kisebb hely előnyei: a keverő előtti küzdőtér, valódi küzdőtérként funkcionált, senki nem vonhatta ki magát a mozgásból.

Aztán akusztikus gitárok kerültek a színpadra, és Flynn elkezdett egy “nyolcperces kesergést a halálról” – Descends the Shades of Night. Ihletett előadás, ha valaki nem a zúzásokra jött igazán, valószínűleg ezt tarthatta a koncert csúcspontjának. Adam Duce basszeros nagyon korrektül vokálozott a dalhoz, ezen teljesen ledöbbentem. A végén pedig Phil Demmel eresztette el azt a lemezen is lélegzetelállító szólót. Az új szólós srác nagyon igyekezett, folyamatosan kommunikált a közönséggel, de kicsit csalódás volt, hogy a gördülő MH-gépezetbe belesimulva játszott, és csak néha-néha eresztett el egy futamot. A lemez ízes díszítései alapján ennél többet vártam tőle.

A ráadás előtti részt a Davidian zárta, ahol teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Dave McClain dobos egy gép. Chris Kontos eredeti témáit még nem hallottam élőben, de nagyon bonyolultnak hangoztak, és úgy képzeltem, hogy csak igazi mesterek tudnák leütni. Ehhez képest McClain hihetetlen könnyedséggel végzett velük, szinte folytak a ritmusok a nagyon látványos dobszerkóból.
Rutinos koncertre járó ilyenkor már tudja, hogy nem jöhet sok minden és elindul a kabátjáért. Kabát be is lett szerezve, de indulni bűn lett volna. A közönség lelkesedésén felbuzdulva ugyanis a láthatóan boldogságban úszó Flynn kijelentette, hogy akkor most néhány feldolgozás következne. Sepultura – Territory, ezzel nyitották a sort, és ha idáig megálltam, hogy Flynn egy az egyben Max Cavalera öcsikéjének néz ki, akkor most már nem várathat magára tovább ez a közhely. Nagyon jó volt ilyen cuccon, ilyen zenészekkel újra hallani ezt a klasszikust, akárcsak a következő dalt, a Walkot a Panterától. Innentől teljes ökörködés indult be a színpadon, betétek az első Ozzy lemezről, részlet a Trooperből, a Where Eagles Dare-ből.

Közben valaki egy Proost feliratú táblát emelt fel (“egészségedre”), melyre válaszul a fiúk előadták a Proost című grindcore számot, a műfaj szabályainak teljes tiszteletben tartásával – a többit az olvasó fantáziájára bízzuk, csak annyit mondhatunk, fetrengés volt. A feldolgozás-blokk befejeztével pedig jött az igazi. Fuck it all – üvöltötte a tömeg a koncertzáró Blockra. Azóta is ott cseng a fülemben.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.