Shock!

október 21.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Avatarium, The Slayer King - Bécs / Budapest, 2017. szeptember 29. / 30.

Sokszor voltam már koncerten valamelyik szomszédnál egy-egy kedvenc miatt, sőt, olyan is előfordult, hogy valakit egy turnén többször is elcsíptem, de olyasmi nem rémlik, hogy két egymást követő napon, célirányosan megnéztem volna egy előadót két különböző városban. Nem mondom, hogy nem merült fel bennem sose, de igazi késztetést nem éreztem rá és jöttek a kényelmes kifogások – mert ugye, az embernek arra van ideje és energiája, amire valóban akarja, hogy legyen. Nos, eddig nem akartam igazán. Az Avatariumnál viszont több tényező is kedvező irányba mutatott: egyfelől ott volt a két évvel ezelőtti elmaradt bécsi látogatás, aminél kevés dolog bosszantott jobban az adott időszakban, és amikor végre a szombatra szervezett pesti buli előtt pont péntekre esett a bécsi fellépés, nem volt kérdés, hogy menni kell arra is. Pláne, hogy – mint utólag kiderült – a két helyszín jelentősen különbözik: míg a Viper Room full belvárosi elhelyezkedésével és kissé szakadt underground jellegével leginkább a Rocktogonra emlékeztetett, a Dürer nagytermét tisztességesen feltöltő közönség előtt méltó körülmények között játszhatott az európai metal színtér jelenlegi egyik – nemcsak számomra – legizgalmasabb zenekara. (Ha csak rólam beszélünk, akkor még az „A" legizgalmasabb jelző is megkockáztatható.)

1006av5

időpont:
2017. szeptember 29. / 30.
helyszín:
Bécs, Viper Room / Budapest, Dürer Kert
Neked hogy tetszett?
( 11 Szavazat )

Persze szó sincs arról, hogy bántanám a Rocktogont, hiszen régebben sokat jártam oda, és mennék most is, ha lennének olyan események, amik felkeltik az érdeklődésemet. Mert mondjuk a Viper Roomban azért vannak komolyabb bulik is: itt lesz például Saint Vitus, itt volt a Serious Black, és a Dying Fetust is ide szervezik, tehát tényleg a kevesebb nézőt vonzó, de komolyabb underground (mondhatni, kultikus) események otthona a hely. Nézetem szerint ugyanakkor – és ezt a fentebb említett bandák szimpatizánsai lehetőség szerint értsék jól – ez nem az Avatarium szintje, sokkal inkább illett ide turnétársuk, a görög illetőségű (utánakeresés előtt, pusztán a fizimiskák és a szemmel látható fanatikus elhivatottság alapján is valami dél-európai illetőségre tippeltem) The Slayer King. Akik amúgy egyáltalán nem voltak rosszak, és stílusban is illettek a főattrakció elé: trióban nyomták a kultdoomot, a kevésbé fogós, de azért emészthető, élvezhető fajtából, ebben a felállásban is erőteljesen, súlyosan tudtak megszólalni és bár arcát eltakaró lámpabúra-kalapját talán napközben azért talán levevő basszer-frontemberük teátrális előadásmódja röhejes volt, mégsem vált teljesen komolytalanná a produkció, éppen a zene miatt.

De szó se róla, a srác egyediségre törekedett, és ez a javára írandó: haldokló zombihangon, modoros stílusban konferált (magyarul bizonyára magázva tette volna), mégis szerethető volt az egész. Ahogy említettem, a Viper Room zsebkendőnyi színpada tökéletes volt számukra, a Dürerben viszont legalább a háttérvásznuk is felfért, noha ők maguk azokon a deszkákon kissé esetlennek hatottak. De tényleg jól zenéltek, jól szóltak, különösen a dobost tudom dicsérni, ennek a zord, monoton zenének kimondottan jót tesz, ha fifikásak a ritmusok. Másodszorra kicsit azért már uncsibb volt a dolog, de végignéztem őket Pesten is, igaz, szívesebben vettem volna egy Wall Of Sleep vagy Magma Rise supportot az Avatarium előtt – ellentétben más bulikkal, itt a magyar előbanda elfogyasztotta volna reggelire – illetve, hogy stílszerű legyek: halotti torra – a külföldit. És hogy a tudósítás teljes képet adjon: Bécsben szerencsére nem volt Einlass tribute, aka büntetőbrigád.

1006av4

Na szóval Avatarium. Ha objektív akarok lenni, a névvel még most sem vagyok száz százalékosan kibékülve, talán mert a hasoncímű giccsfilmet gyűlöltem, talán mert közhelyes, és valamiféle gothic csajos metal zenére asszociálhat róla az emberfia. Ugyanakkor az artwork és az arculat mégiscsak utal arra, miről van szó valójában, ha pedig valaki eleve Leif Edling kapcsán jutott el a csapathoz bármilyen csatornán, úgyis csak a zene számít. Persze érdekes kérdés ez, hogy miért is működik ilyen jól sokaknál az Avatarium és erről aztán napokig lehetne vitatkozni, hogy Jennie-Ann Smith hangja és karizmája nélkül vagy a Hammond mellőzésével is ennyire izgalmas lenne-e a történet, de a helyzet az, hogy itt maguk a dalok a jók. Ahogy mondani szokták, egy szál gitárral is megszólal(ná)nak – tessék csak csekkolni a Moonhorse akusztikus verzióját Youtube-on. Lényeg a lényeg: nekem nagyon beütött a banda, úgy ahogy van, számomra tökéletesen lőtték be az arányokat az elején, és a finomabb stílusmódosításokkal járó spektrumszélesítés sem változtatott ezen. Pláne, hogy a kezdeti időszak ereje és súlya most is benne van a zenében, élőben meg aztán főleg. Az egy dolog, hogy a kezdeti csont-Candlemass, epic doom vonalról mára már eljutottak a retro hard rockig és nem idegen tőlük a füstös blues vagy a pszichedelikus folk sem, de a stílus kellően markáns és Jennie eléggé sokoldalú ahhoz, hogy gyakorlatilag bármit el lehessen tőlük fogadni Avatariumként.

Ennek köszönhetően ma már az élő repertoár is kellően változatos lehet még olyanok számára is, akik a doom zenét fenntartással kezelik. Ma már egy egységes kiállású, olajozottan működő gépezetként hengerlő vérprofi rockzenekarról beszélhetünk, akik lényegében bármilyen színpadon le tudják nyűgözni az embert. Jennie valóban született előadó, hangja és színpadi jelenléte egyaránt lenyűgöző és csak annyira színpadias, hogy érezzük a kontrasztot az előzenekar teatralitásával. Szinte meglepő, hogy pár éve még full civil volt (sőt, tudomásom szerint a mai napig dolgozik a kórházban): abszolút felnőtt férj-szerző-zenésztársa, a már eleve veterán Marcus Jiddell mellé, akitől egyéb érdemei miatt egyáltalán nem vesszük zokon a gitárhősös pózokat és grimaszokat meg a letérdelős gitárszólót a Pearls & Coffins alatt. Mindenesetre a hölgy tényleg aposztrofálható afféle női Dióként (maga Edling is így nevezte az elején), hangszíne és ereje valóban rejt némi párhuzamot, az pedig kimondottan aranyos, ahogy németül konferál „z" hang nélkül (wir szind; wir freuen uns, hier szu szein; szuszammen stb.). Olyasféle színpadi jelenség, mint a Elin a Blues Pillsből, csak dívásabb kiadásban, hippi külsőségektől mentesen, de összképet tekintve hasonlóan pozitív kisugárzással – ugyanakkor nem csak a hangja, de az akusztikus gitárja is sokat ad az összképhez, amikor szól.

1006av1

Ami a többieket illeti, az alapfelállás ugye módosult basszer és orgonista posztokon, de Mats Rydström és Rickard Nilsson leigazolása a lehető legjobb választás volt (noha ismert bandában egyikük sem játszott korábban): a színpadon ugyanolyan szignifikánsan vannak jelen, mint a többiek, semmi session-zenész érzete nincs a dolognak, és bár Nilsson nem old school Hammondot használ (a Viper Roomban el sem fér volna, sőt behozni sem nagyon tudták volna), a hangzás mindkét helyen kellően súlyosnak bizonyult. Lars Sköld ritmusai is sokat tesznek hozzá az őserőhöz, de hát ő már a Tiamattal ugyanúgy bizonyított, mint Edling mester a Candlemass-szel. Őt magát amúgy nem hiányoltam, hiszen a dalokban jelen van, megemlíteni persze lehetett volna (ahogy például a 2015-ös Rock Hard feszten megtették), de talán az kissé hülyén vette volna ki magát, elvégre az ilyesmi akkor szokás, ha a zenésztárs már eltávozott, pedig nagyon is aktív (a Doomsday Kingdom azért csak megemlítendő, ha már külön nem voltunk képesek írni róla, sőt ha minden igaz, jövőre az anyabanda is mozgolódik majd), csak épp nem turnézik már. A Hurricanes And Halos albumot akár vízválasztónak is tekinthetjük, mint az harmadik lemezeknél lenni szokott és valóban, a csapat is nagyon bízik az anyagban, elvégre a műsor nagyrészét ennek dalai tették ki, csak a Road To Jerusalem maradt ki. Persze emiatt buktunk pár klasszik doom remekművet, mint a Bird Of Prey vagy a Pandora's Egg, sőt, nagy kedvencemet, az All I Want EP címadóját is, de tény, hogy egy Starless Sleep és egy Kiss From The End Of The World, pláne egy Sky At The Bottom Of The Sea abszolút felpörgetik a bulit, még ha utóbbinál kissé túl messze is ment a csapat a megidézéssel (konkrétan egy Uriah Heep-plágium az egész, de rohadjak meg, kurva jó nóta). Az Into The Fire / Into The Storm nyitásról meg már ne is beszéljünk...

Emellett pedig még a ráadást is új dallal nyitották, pedig szomorkás a When Breath Turns Into Air nem egy nyilvánvaló választás visszatapsoláskor – a helyzet viszont az, hogy nemcsak én, hanem minden jelenlevő Jennie tenyeréből evett és ez természetesen mindkét helyszínen így volt. A Viperben megjelent hatvankét ember egyébként baromi hangos és lelkes volt, osztrák létükre remek hangulatot csináltak és persze a családias jelleg miatt tiszta házibuli volt az egész, mégis, a pesti koncertet valószínűleg a banda is jobban élvezte: profibb, igényesebb helyszín, sok ember és persze a színfalak mögött vélhetőleg némi turnézáró feeling is járt a bulival. A kettes lemez bónusza, az általam korábban tévesen nem Led Zep-feldolgozásnak gondolt In My Time Of Dying (pontosabban: ez is egy ősrégi, Planték által sokadszor újragondolt téma) pedig mindkétszer akkorát szólt egy szál gitárral is, hogy azonnal leadom a rendelésem egy Jidell-Smith duó albumra – ilyesmi már csak azért is elképzelhető talán, mert szemfülesebb nézők Bécsben már észrevehették Jennie domborodó hasát, ami talán Pesten nem annyira látszott.

1006av3

Magyarul: aki most lemaradt, vélhetőleg egy darabig kimarad – akusztikus projektezgetés viszont akár gyerekágy mellett is beleférhet a népszerű művészházaspárnak. Ha összesíteni akarnám a benyomásokat: talán pont ez a fentebb is taglalt változatosság az Avatarium legnagyobb erőssége a hangszeres és énekes kvalitások mellett. Akármerre is visz a zenekar útja, szerintem zeneileg még nagyon sok minden beleférhet ebbe a kalandba – én biztosan velük fogok tartani. Emellett simán el tudom képzelni azt is, hogy különlegessége és varázsa miatt a pesti Avatarium buli évek múlva ugyanolyan „én is ott voltam, te is?" hivatkozási alap lesz, mint a riff-röffös Gathering, az e-klubos Psychotic Waltz vagy hogy stílszerűek legyünk, a tíz évvel ezelőtti Candlemass és persze a Trouble három pesti koncertje.

Fotó: TM Concert Photography

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+2 #3 faktor69 2017-10-06 13:02
Jennie egy csoda, a koncert meg libabőrös volt.
Idézet
 
 
+1 #2 NemTom 2017-10-06 12:01
Egy optimális világban ez a koncert nem a Dürerben van, hanem a Sportarénában. Boneflower, All I Want, Girl with the Raven Mask, Starless Sleep, mik a slágernek való dalok, ha nem ezek? a Pearls and Coffin miért nem lehet akkora sláger, mint a November Rain?
(Tény, ezzel a névvel soha az életben nem lesznek sikeresek, mondjuk az, hogy Boneflower sokkal jobb lett volna.)
A koncertről csak annyit, hogy emiatt buktam egy háromnapos horgászatot, de kb. mégis megérte (úgy, hogy tavaly már láttam őket a Masters of Rock-on)
Idézet
 
 
+2 #1 BSND 2017-10-06 09:12
Tényleg fasza volt a pesti buli. A banda neve viszont továbbra is szar. Remélem, hogy jönnek még.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.