Shock!

szeptember 30.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Vince Neil: Exposed

0429vinceneil_cNem annyira széles körben, de azért eléggé elterjedt nézet, hogy a két legjobb Mötley Crüe anyag akkor született, amikor a klasszikus felállás együtt sem volt. Mi másról is lenne is szó, mint a '94-es Motley Crue lemezről és Vince Neil első szólópróbálkozásáról, amely kerek húsz évvel ezelőtt jelent meg? És bár az állítás kissé demagóg, azért van benne igazság: az 1989-es Dr. Feelgood után tulajdonképpen már nem nagyon volt hová továbblépni, viszont a tagság kellően megérett arra, hogy megpróbáljon kitörni skatulyáiból. A zenei irányvonalat illetően viszont nem tudtak megegyezni (meg hát ugye nyilván mindig ott vibrált a feszkó is, ami hol inspirál, hol egymás ellen fordít zenekari tagokat), és szakítás lett a vége. Érdekes ugyanakkor, hogy Vince már 1992 tavaszán kilépett, de a külön produkciókra ehhez képest relatíve sokat kellett várni, pedig a You're Invited (But Your Friend Can't Come) című dalt Neil szinte azonnal megírta egy filmhez, sőt, a szóban forgó teljes albumot rögzítették még ugyanebben az évben – és ekkor már azt is lehetett tudni, hogy John Corabi a Mötley új énekese.

megjelenés:
1993. április 27.
kiadó:
Warner
producer: Ron Nevison

zenészek:
Vince Neil - ének
Steve Stevens - gitár, basszusgitár
Robbie Crane - basszusgitár (nem játszik a lemezen)
Dave Marshall - gitár (nem játszik a lemezen)
Vik Foxx - dobok

játékidő: 52:55

1. Look In Her Eyes
2. Sister Of Pain
3. Can't Have Your Cake
4. Fine, Fine Wine
5. The Edge
6. Can't Change Me
7. Set Me Free
8. Living Is A Luxury
9. You're Invited (But Your Friend Can't Come)
10. Gettin' Hard
11. Forever

Szerinted hány pont?
( 27 Szavazat )

A frontember tehát gyorsabb volt társainál, de ő is csúszott kicsit, ez pedig valamennyire betudható a stúdiós kavarásoknak: Neil eredetileg Phil Soussannal, a Shot In The Darkot jegyző ex-Ozzy basszerral kezdett dolgozni, de ő állítólag nem jött ki a projektben Adrian Vandenberget (!!!) leváltó, leginkább Billy Idol mellől, de szólóban is (el)ismert Steve Stevens gitárossal, ezért Soussan távozott, és ez nyilván hátráltatta a munkát. Akárhogy is, a borítóra már Robbie Crane került, aki ugyan vérbeli Los Angeles-i figura (mint ahogyan ezt igen kevesen a pesti Lynch Mob bulin is megtapasztalhattuk), de nyilvánvalóan nem sokat tehetett hozzá a muzsikához - a stúdióban Steve Stevens játszotta fel a basszust. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy Robbie már a Vandenberg-féle felállásnál is szóba került, de akkor még másodgitárosként. Amúgy nyilván baromi érdekes kérdés, hogy bluesosabb lett volna-e a zene, ha Vandenberg marad (ne feledjük, Soussan Beggars & Thieves nevű csapata is ilyen húrokat pengetett előtte és utána is), de elég meghallgatni a Look In Her Eyes című nyitószámot, hogy mindent és mindenkit egy pillanat alatt elfelejtsünk, Stevens gitármunkájára itt ugyanis egyszerűen nincsenek szavak! Az a riffelés és főleg az a szóló a dal közepén hihetetlen – már ez az egyetlen szám is új dimenzióba helyezte nemcsak a Mötley zenei világát, hanem az egész L.A. metal stílust úgy, ahogy van, és mindezt 1993-ban, amikor már javában tombolt a grunge.

A folytatás is ebben a szellemben következik: a Sister Of Pain simán lehetne Mötley, persze a gitárdíszítések és a szóló nélkül. Nincs arról szó egyébként, hogy Stevens jobb lenne Mick Marsnál, hiszen ez egy alma-körte hasonlat, egyszerűen annyi, hogy technikásabb iskolát képvisel, ezt pedig demonstrálja is, amikor csak teheti. És hol ütközne ez ki legjobban, mint a Mötley-rokon számokban, amely feelinget Vince Miki egér orgánuma alapból hoz. (Sosem értettem egyébként ezt a hasonlatot, hiszen a Disney-ikonnak idegesítően herélt hangja van – ja, hogy tulajdonképpen Vince-nek is sokszor?) Persze olyan tételek is akadnak, amelyeknek zeneileg semmi köze a Crüe-höz, ezek között talán a flamenco témákat is tartalmazó The Edge a legzseniálisabb, és e díszítésekből még a Can't Change Me balladába is jutott pár. Aztán ott a másik kedvencem, a Living Is A Luxury, amit szintiszőnyeges és swinges-jazzes verzéivel meg lezárásával megint csak nem nagyon lehet elképzelni a Mötley repertoárjában. A főtéma is inkább valamelyik hajmetal-kortársra lenne inkább jellemző, az elmebeteg szólóról meg aztán ne is beszéljünk. Persze elmebetegségért Steve-nek sose kellett a szomszédba mennie, egy-két X-Wing lövöldözést a You're Invitedba is belerakott a miheztartás végett.

0429vnbA Gettin' Hard sem tipikus Neil-pillanat, itt inkább a Damn Yankees stílusa ugrik be, ami már csak azért is érdekes, mert a Shaw/Blades szerzőpáros ugyan három dal megírásából is kivette a részét, de pont ez nincs köztük – a Sister, az Invited és a Can't Change Me viszont pont nem annyira rájuk jellemző stílusú darab. Ami ennyi remek saját szám mellett kissé feleslegesnek tűnhet, az ezerszer feldolgozott Set Me Free, de ahogy az a legutolsó anyagából is kiderült, Neilnek kimondottan jól állnak az efféle cover nóták – ez is és a japán verzión bónuszként szereplő Rod Stewart klasszikus, a Blondes Have More Fun is simán elfért volna a Tattoos & Tequilán (a másik bónusz se rossz, az ugyanis egy kellemes Ramones csörömpölés).

Kiválóan (vagy hogy stílszerűek legyünk: baszott jól!) sikerült tehát Vince szólóbemutatkozása, jó egy évvel a corabis lemez előtt megmutatta vele, hogy a Mötley után is van élet, ráadásul Nikkiékkel szemben még relatíve sikeres is volt az Exposeddal. Ha az ember az ebben a korszakban készült Lazán és gazdagon című hammeres interjúját elolvassa, tényleg az élet császárának gondolná a faszit, sőt irigyelné is. Nem sokkal ezután viszont csőstől jött a baj, hiszen nem sokkal később barátját-menedzserét, majd négy éves kislányát is elveszítette, és szólópályája is megfeneklett. Mai füllel-fejjel egyébként a rockidegen közegben sikeres producerpáros Dust Bros.-szal készült 1995-ös Carved In Stone is teljesen vállalható, mint művészlemez, de nem azért nem az igazi, mert semmi köze a Mötley-soundhoz. Tetten érhető benne az identitászavar, a talajvesztés, az útkeresés – mint ilyen, persze jól konzerválta azt a zavaros korszakot, amit mind Vince, mind anyazenekara átélt akkoriban. A zavarból még a reunion első terméke, a '97-es Generation Swine is hordoz valamit, mindazonáltal a Carvednál sokkal szerethetőbb – nálam legalábbis rehabilitálódott az évek során.

Az viszont biztos, hogy az Exposed egyszeri és megismételhetetlen, hibátlan alkotás, ami nem az előzményei és a múlt révén, hanem saját jogán való ebbe a rovatba – a '94-es Motley-vel egyetemben. Teljesen érthetetlen, hogy a későbbi Vince Neil haknikon miért nem került elő soha egyetlen dal sem róla...

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #3 Norbert Madi 2013-10-24 13:28
Überlemez, kb. rommá veri az egész Mötley életművet!
Idézet
 
 
+2 #2 Magasházi Gábor 2013-05-14 15:42
Remek album rengeteget hallgattam, még azt is megkockáztatom, hogy Steve Stevens adja el ezt a lemezt nem is Vince Neil....
Idézet
 
 
+3 #1 kamikaze 2013-04-30 10:34
A bevezetőben van az igazság: A legjobb lemez amin eddig Vince énekelt, az az Exposed. Nem utolsó sorban Steve Stevens fantasztikus gitármunkájának köszönhetően! De persze összességében a nóták is sokkal profibbak, színvonalasabba k, mint a Mötley dolgai. És ebből következően az is igaz, hogy a legjobb Mötley Crüe lemez a Motley Crue! :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.