Shock!

május 30.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Suicidal Tendencies: Lights... Camera... Revolution!

0623st1Június 24-én ismét Budapesten lép fel a '80-as évek végének és a '90-es évek elejének egyik legmeghatározóbb amerikai hardcore/thrash/crossover-zenekara, a Los Angeles-i Suicidal Tendencies. Noha Mike Muirék a 21. században nem bizonyultak különösebben termékenynek, a csapat huszonöt-harminc évvel ezelőtt megalapozott kultusza ma is világszerte töretlen, és ugyan esetükben nem lehet csak egyetlen lemezt kiemelni az életműből meghatározó és mindent überelő pontként, ahhoz nem nagyon férhet kétség, hogy 1990-ben megjelent negyedik albumukkal váltak végérvényesen megkerülhetetlen, stílushatárokon felül álló tényezővé a színtéren. Így aztán ha már úgyis jönnek, emlékezzünk meg a tényleges évfordulóhoz képest néhány nappal előbb az 1990-es év egyik emblematikus albumáról, a Lights... Camera... Revolution!-ről.

megjelenés:
1990. július 3.
kiadó:
CBS / Epic
producer: Mark Dodson & Suicidal Tendencies

zenészek:
Mike Muir - ének
Rocky George - gitár
Mike Clark - gitár
Robert Trujillo - basszusgitár
R.J. Herrera - dobok

játékidő: 42:52

1. You Can't Bring Me Down
2. Lost Again
3. Alone
4. Lovely
5. Give It Revolution
6. Get Whacked
7. Send Me Your Money
8. Emotion No. 13
9. Disco's Out, Murder's In
10. Go'n Breakdown
 
Szerinted hány pont?
( 43 Szavazat )

A Mike Muir énekes vezette Suicidal Tendencies első két lemezével, az 1983-as Suicidal Tendencies-zel, majd a hosszabb szünet után kiadott, 1987-es Join The Armyval, illetve intenzív koncertjeivel alapozta meg népszerűségét elsősorban Kaliforniában. A hardcore-vonalról elstartolt csapat hírneve ugyanakkor még messze tényleges üzleti eredményeik előtt járt ebben az időben: legendásan balhés koncertjeik miatt ellentmondásos reputációra tettek szert – Los Angeles koncerthelyszíneiről 1986 körül ki is tiltották őket egy különösen csúnyán végződött fellépést követően –, és a tagcseréknek, illetve az ezekkel járó zenei változásoknak köszönhetően eleve jóval sokszínűbb tábor alakult ki körülöttük, mint a színtér többi csapatának holdudvara.

Az elsősorban Rocky George gitáros és R.J. Herrera dobos érkezésének köszönhetően metalosabb megszólalású Join The Armyval a zenekar megvetette a lábát a fénykorát ekkoriban élő thrash/speed muzsikák táborában is, transzformációjuk pedig harmadik teljes nagylemezükkel, az 1988-as, már az Epic kiadó által gondozott, az Anthrax producerével, Mark Dodsonnal rögzített How Will I Laugh Tomorrow When I Can't Even Smile Todayjel vált teljessé. A Mike Clark csatlakozása révén kétgitárossá lett bandát itt már legalább annyira jogosan lehetett metalnak titulálni, mint hardcore-nak vagy az ekkori bevett terminus technicusszal crossovernek: az újonnan érkezett gitáros – akit Muir egy No Mercy nevű metalos side-projektjéből emelt át ide is – társszerzőként is jegyezte a dalok nagyobbik részét, és még a Join The Armyhoz képest is jelentőset alakított a zenekar megszólalásán.

0623st7

Mindez természetesen nem volt mindenki ínyére. A korai vonal kizárólagos hívei közül sokan fújoltak mind a nagykiadós szerződés, mind a fémesebb, komplexebb és összetettebb gyökerekből táplálkozó muzsika miatt, Muir azonban egyértelműen ebbe az irányba akarta vinni a zenekart: többek között például a korai éra meghatározó basszusgitárosa, Louiche Mayorga is azért került ki a bandából a hármas album előtt, mert továbbra is a punkos vonalat erőltette. A frontember azonban nem volt hajlandó kompromisszumokat kötni – másokkal sem. Muir: „Már az első lemez után is két nagykiadó érdeklődött utánunk az eladásaink alapján, de az ajánlataikban az is benne volt, hogy meg kell változtatni a nevünket, mivel a boltok többsége nem lesz hajlandó a lemezeinket árulni, ha ez áll ott rajtuk. Nemet mondtunk, és a második album független kiadásban is felkerült a listákra, így hirtelen már nyolc nagy cég rajzott körülöttünk – még komolyabbak, mint előtte. Itt már erőpozícióban voltunk, így a CBS-szel már úgy állapodhattunk meg, hogy mi voltunk az első zenekaruk, amelyiknek a szerződésébe belekerült a totális művészi szabadság. Konkrétan szerepelt a szövegben, hogy semmiféle zenei vagy egyéb elemet nem kell előzetesen engedélyeztetni velük, és ha esetleg nem hajlandók kiadni, minden jog a miénk, és szabadon távozhatunk. Anélkül hozhattuk ki a lemezt, hogy aggódnunk kellett volna a kiadó miatt, mert tényleg nem szólhattak bele semmibe. Szerintem több problémánk volt azelőtt a független kiadókkal, mint a nagyokkal..."

A Trip At The Brain és a címadó dal amerikai MTV-s sikereinek köszönhetően a lemez az áttörés küszöbére helyezte a tengerentúlon a Suicidal Tendenciest, az újabb fordulópontot pedig Bob Heathcote basszusgitáros távozása jelentette. Az ő helyére egy bizonyos Robert Trujillo került, akinek csatlakozásával tulajdonképpen kialakult a zenekar kvázi klasszikus felállása. Trujillo: „Nagyon jó barátságban voltam Rocky George-dzsal, együtt jártunk középiskolába, így ő vitt le a meghallgatásra. Azt hittem, valami nagyon kemény dologról lesz szó egy sor különböző zenésszel, de csak annyit mondtak: ha akarom az állást, az enyém. És ez a lehető legjobbkor jött számomra, mivel akkor, '89-ben a Suicidal éppen az első igazi arénaturnéinak egyikére készült. A következő pillanatban pedig már azon vettem észre magam, hogy az Anthrax előtt játszunk Európában... És onnantól kezdve tényleg virágzott a zenekar." A következő kiadvány egy Controlled By Hatred / Feel Like Shit... Déjà Vu című anyag lett 1989 őszén, hivatalosan EP formátumban, rajta két minialbum anyagával: a zenei elképzeléseket tökéletesen mutatta, hogy ezek gerincét két kiadatlan téma, egy feldolgozás és a How Will I Laugh... címadójának két változata mellett négy, a No Mercy repertoárjából átvett dal alkotta. (Trujillo a közhiedelemmel szemben ugyanakkor ezen a lemezen időzítési okokból még nem szerepelt, a borítón olvasható Stymee név valójában pont arra utalt, hogy a basszustémákat Clark és George nyomta fel. Amikor a többiek ennek ellenére is őt akarták beírni a bookletbe, Robert csak annyit válaszolt: „It's ST, why me?")

0623st2

Az Anthrax-turné idején ugyanakkor már nyilvánvaló volt, hogy az új ember további új ízeket is hozott a csapatba, hiszen Trujillo nem pusztán nagyszerű fazon és megbízható játékos volt, hanem a dalszerzéshez is bőven volt mit hozzátennie. Rocky George: „Az elejétől fogva az volt az egyik legjobb dolog a zenekarban, hogy volt helye a dalokban a szólóknak. Akkoriban az ilyesmi egyáltalán nem volt jellemző ezen a színtéren, és rendesen fel is bosszantottunk vele bizonyos embereket, de hát nem lehet mindenkinek megfelelni. A Suicidalnak ezen túlmenően is eltértek az elképzelései a többi hardcore-bandától, mert egyszerűen nem érvényesült nálunk semmiféle megkötés, hogy ezt és ezt kell csinálnunk ezen vagy azon formula szerint. Amikor Robert megérkezett, újabb elemeket hozott a zenébe más irányokból, ami szintén sokat változtatott a hangzásunkon. De ebből semmi sem volt szándékos, természetes fejlődés útján ment végbe minden. Soha nem találtunk ki semmit előre, inkább csak elvetettük a magokat, hogy meglássuk, mi fejlődik ki belőlük. Totális demokráciában működtünk, mindenki egyenlő mértékben szólt bele a döntésekbe." Trujillo: „A Suicidal volt az a zenekar, amelyik leginkább kiugrott arról a színtérről. Bőrszín tekintetében sem volt egységes a csapat, és nyugodtan mondhatjuk, hogy az elsők között elegyítette ének és szöveg tekintetében a rapstílust a súlyos gitárokkal. Emellett basszusgitáron is nagyon komoly dolgok mentek nálunk. Ennek persze az volt az oka, hogy az eredeti basszusgitáros, Louiche Mayorga írta az első két lemez dalainak többségét, aki 15-16 éves korában hozzám hasonlóan szintén látta koncerten Jaco Pastoriust a Santa Monica Civic Centerben, talán éppen ugyanazon a fellépésen, amin én is ott voltam – és az ő életét is ugyanúgy megváltoztatta, mint az enyémet."

A Controlled By Hatred album igen kedvező fogadtatásra talált az Egyesült Államokban és az Anthrax-turnénak is köszönhetően Európában is, így a csapat ismét Dodsonnal fogott neki a negyedik nagylemez munkálatainak. A banda ekkori kreativitására jellemző, hogy olyan ötletvihar tombolt, amely közben végül egy újabb side-projekt megalakításához vezetett – Muir nagyon gyorsan rákattant Trujillo funkos ötleteire, de a Suicidal következő albumát nem akarták markánsan elvinni ebbe az irányba, így aztán létrejött az Infectious Grooves. A zenekar gyorsan leszállította a következő albumot a kiadónak, és egy tekintetben végül beadták a derekukat a cégnek: noha az egyik dal alapján ők a Disco's Out, Murder's In címet akarták adni a lemeznek, a kiadó fejesei végül meggyőzték őket, hogy a még szélesebb kereskedelmi siker kapujában kár lenne nehezíteni ezzel a saját érvényesülésüket Amerikában. Így aztán az album az egy fokkal barátságosabb Lights... Camera... Revolution! néven került a boltokba 1990. július 3-án.

0623st3Az album zeneileg tulajdonképpen a How Will I Laugh Tomorrow... folytatásának tekinthető: ha mindenáron kategorizálni kell, éppúgy hívhatjuk thrashnek, mint crossovernek, ám Muir nem véletlenül gyűlölte tiszta szívéből a skatulyázást, a Suicidal ugyanis úgy illett több fiókba is, hogy közben valahol mindegyikből kilógott. Ez a fajta eredetiség sok csapat dolgát megnehezíti az érvényesülésben, náluk azonban valahogy pont úgy jött ki, hogy inkább rengeteg különféle embert megfogott a zenéjük. Továbbra is ott volt a dalokban a kezdeti punkos lendület, tűz és dinamika, a riffelés és a gitárjáték ugyanakkor a legjobb, legokosabban zenélő thrashbandákkal is lazán versenyre kelt, Trujillo érkezése pedig hatalmas, néhol funkos groove-okat hozott a muzsikába. Emellett hangzás tekintetében is sikerült lépniük egyet a How Will I Laugh Tomorrow...-hoz képest, viszont az album úgy maradt roppant erőteljes megszólalású, hogy egyben kristálytiszta is a hangzás, és nem nyomja agyon az embert.

A lemezt Rocky George csodaszép szólóintrója nyitja, amit Trujillo kísér fretless basszusgitáron – bevallottan Pastorius ihlette témákkal –, és már ez a bevezetés olyan monumentális, amit az ember nemhogy egy hardcore-ból indult csapattól nem várt volna 1990-ben, de még egy thrashbandától sem. Ahogy a síró futamokból kibontakozik a grandiózus nyitány, majd Mike ideges „What the hell is going on around here?" kiáltásával berobban a zenekar történetének egyik leggyilkosabb riffje, az bizony tényleg fenomenális, mint ahogy a folytatás is: a sűrű szövegű, a riff mellett Muir hadaró-tomboló előadásmódjára épülő dal húzása utánozhatatlan, akárcsak a dühödten elővezetett refrén. Nem véletlen vált azonnal a zenekar himnuszává, mert a Suicidalnak épp egy ennyire tökéletesen megfogalmazott, direkt és lényegretörő dalra volt szüksége ahhoz, hogy berobbanjon a köztudatba.

A Lost Again lassabb, ám hasonlóan dühös, szikrázó feszültséggel telített dal, mint a nyitás, a riffelés éppúgy mérgező a húzósan menetelő témáknál, mint a később beérkező, nem kicsit sabbathos gyorsulásnál – újabb mestermunka, méltó folytatás a kezdés után. Akárcsak az Alone, ahol Mike már-már meglepően finom dallamai képeznek kontrasztot a finom bevezetőt ízekre szaggató gitárbetonozással, és ez a szám is tökéletesen példázza, mennyire más felfogással alkotott a Suicidal, mint a kortársak. Ilyen típusú dalt még csak említeni sem tudnék másoktól, tényleg senkire sem hasonlítottak. Muir stílusát persze lehet, hogy van, akinek szokni kell – önmagában véve nem különösebben durva hang, előadásának feszült jellege inkább egyfajta izgága, cseppet pszichopata feelingből fakad, ahogy a legváratlanabb pillanatokban csap át egy-egy szótag erejéig üvöltésbe, netán megnyom bizonyos részeket. El tudom fogadni, ha valakinek ez nem tetszik, de az biztos, hogy nagyban hozzájárult a zene kiszámíthatatlanságához.

0623st9

A Lovely roppant feszes ütemekre épülő, ám lazább dal hatalmas basszusfutamokkal, itt mélyen valahol a korai punkos lendület kísért, ugyanakkor rejlik az egészben valami nehezen megfogható avantgarde érzés is. Aztán persze ezt is begyorsítják egy jellegzetes zakatoló témával, de a funkos gitár- és basszusdíszítések, illetve Muir teljesen idegbeteg előadásmódja miatt a végeredmény így sem hasonlított semmire. A Give It Revolution kezdése ezzel szemben simán lehetne akár Queensryche vagy Fates Warning is ugyanebből az érából mind jellegét, mind színvonalát tekintve, aztán persze Mike nyávogós dallamai kizárnak minden komoly párhuzamot: Rocky ebben a dalban is überelhetetlenül játszik, apró finomságai mindenütt ott vannak. A Get Whackedben thrashes és nagyon okos, az előbb említett iskolába kívánkozó témák párosulnak crossoveres lendülettel – mondanom sem kell, ami ebből kijön, tényleg megint totálisan unikális, egyszerűen egyetlen másik zenekar sem alkotott ebben a felfogásban sem akkoriban, sem manapság. És miközben azt várnád, hogy a dal a végére teljesen elvadul majd, valahogy mégsem így történik: folyamatosan ott tartják a pengeélen, ami felülmúlhatatlanul hatásossá teszi, és egyben sajátos hangulatot is kölcsönöz neki.

A Send Me Your Money a You Can't Bring Me Down mellett mindenképpen az album legismertebb dala – nyilván, mivel ez is klipnóta lett –, és egyben az egyik legfogósabb is: groove- és ritmuscentrikus darab, amelyet Muir a tévéevangelisták ellen írt, a hadaró-üvöltő-magyarázó mondanivalót pedig pattogós-ugrálós ütemekre épülő, Trujillo jellegzetes basszuskiállásaival megtördelt zúzós riffek támasztják alá. Itt emelném ki R.J. Herrera dobolását, amelyről manapság már nem annyira szokás beszélni, pedig fantasztikusan játszott a fickó, érdemes rá külön is odafigyelni. Az Emotion No. 13 ezzel szemben talán a lemez legnehezebb falatja: zúzda váltásokkal, ám mindvégig fület gyönyörködtető témákkal, finomságokkal telezsúfolt dal, amellyel egyben újabb utazást tehetünk Muir zaklatott pszichéjébe. A Disco's Out, Murder's In sokkal direktebb: az album leggyorsabb száma, igazi sikálós thrash/crossover-gránát, amely van annyira karakteres, hogy az ember érti, miért lett belőle majdnem címadó – a csordavokálos refrént már a második körben együtt üvöltöd a bandával, és persze itt is beleapplikálnak egy olyan Rocky-szólóval alábúgatott betétet, ami visz valami katartikusat az egészbe. A Go'n Breakdownnál perfektebb finálét pedig álmodni sem lehetne utána: a düh megmarad, a tempók azonban kimértebbek, a riff pedig az egész lemez egyik legtökéletesebben megformált gitártémája.

0623st8A Lights... Camera... Revolution! megjelenését követően a Suicidal Tendencies karrierje legkomolyabb lehetőségét kapta meg: egy rövidebb, az Exodusszal és előzenekarként a Cowboys From Hellt éppen kiadó Panterával lefutott amerikai kör után ősszel egy hónapon keresztül járhatták Európa arénáit a Clash Of The Titans turné egyik résztvevőjeként, a Slayer, a Megadeth és a Testament társaságában. Noha a Slayerrel jóban voltak (Tom Araya és Kerry King már az Institutionalized 1984-es klipjében is felbukkant, Rocky pedig még egy Pap Smear nevű hardcore/punk-projektet is vitt Jeff Hannemannel az évtized közepén), a zenekar bevallottan nem lelkesedett annyira a műsornyitó szerepért, és elsősorban a kiadó, illetve a menedzsment nyomására vállalta el a részvételt, de bizonyosan rajongók ezreit szerezte ezen a körúton. Ottlétük elsősorban mégis azért került az érdeklődés homlokterébe, mert Muir és Dave Mustaine pontosan máig rejtélyes okokból folyamatosan egymást anyázta a sajtóban és a színfalak mögött a turné közben és után. „Elég szerencsétlen pozícióban játszunk ezeken a fesztiválokon, hiszen mi kezdjük a bulikat, és összesen fél óránk van a színpadon", mondta ekkoriban egy interjúban Muir. „Persze nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy nagy igényeink lehessenek, de azért bizonyos dolgok az agyunkra mennek. Az egyik zenekar az első pillanattól kezdve ellenezte, hogy itt lehessünk, és folyamatosan megpróbálnak kirúgni minket. Persze nem vagyok meglepve rajta, hogy dühösek, hiszen több pólót adunk el náluk. Mustaine a régi iskolából származik, mi meg az újból, és ez a jelek szerint aggasztja is... De megmondtam neki, hogy ha tényleg ököllel akar pontot tenni a vita végére, hát állok elébe."

Mindez ma már talán mulatságosan hangzik, a turnéstábban azonban kifejezett aggodalmat keltett a két frontember rossz viszonya – már papíron sem tűnt jó ötletnek, hogy a több harcművészetben is jártas Mustaine és az utcai balhékban megedződött, masszív testfelépítésű Muir egymásnak menjen, így nem csoda, hogy mindenki igyekezett őket távol tartani egymástól. „Mindannyian elég magas fordulatszámon pörögtünk akkoriban", emlékezett vissza két évtized távlatából Mustaine. „Muir mindenáron verekedni akart, így a végén oda kellett mennem hozzá: haver, ha bunyózni akarsz, akkor úriemberként fogjuk lerendezni a turné végén. Lehet, hogy ez szerencse volt számomra, mert jó nagydarab arc volt, és biztos bekapok pár monoklit, azt viszont kétlem, hogy vesztesként jöttem volna ki a szituációból. De ha valahol verekedés van, ott sosincs igazi nyertes. Én egyébként nagyon tisztelem Mike-ot, mindig is tiszteltem, de ez a nézeteltérésünk kellemetlen volt. Onnan eredt, hogy mondtam valamit, és egy újságíró kiemelte ezt a szövegkörnyezetből..." A turné persze ettől függetlenül is nagyon komolyat dobott a Suicidal népszerűségén Európában, a balhé okozta extra sajtófelhajtás pedig – valljuk be... – szintén nem jött rosszul nekik. Rocky: „Mi nem heavy metal-bandaként kezdtük, és nagyon változatos a közönségünk az Államokban. Európában főleg metalközönségek előtt léptünk fel a turnén, és rengetegen még csak nem is hallottak rólunk azelőtt, viszont sok embertől halljuk, hogy a Suicidal a turné meglepetése. Pedig a műsorunk alatt csak pár dalt tudunk bemutatni, ami elég komoly probléma, hiszen a mi lemezeink mind másképp szólnak, így nehéz tartani az egyensúlyt. Más zenekarok játszhatnak akár másfél órát is, és minden számuk ugyanolyan, de mi nem ebbe a kategóriába tartozunk..."

0623st4

Mindezt a szakma is értékelte: a lemezt Grammyre jelölték a legjobb metal előadás kategóriájában, és ugyan a díjat végül a Metallica elhappolta az orruk elől a Queen Stone Cold Crazyjének feldolgozásával, a zenekar tagadhatatlanul révbe ért. Pedig Muir egyébként nem fogta vissza magát az interjúkban: a Megadeth mellett más metalcsapatokat is előszeretettel osztott ki ekkoriban, és még a kiadó érdekeire sem volt tekintettel, amikor rendszeresen kifejtette, hogy a Judas Priest elhíresült perének voltaképpen egyáltalán nem kellett volna a bíróság elé kerülnie, ha az Epic-birodalom nem akarja így, egyszerűen csak ezen a módon akartak extra reklámot biztosítani a Painkiller albumnak...

Noha máshonnan érkeztek, a Suicidal ekkori zenéje révén már tulajdonképpen vegytisztán passzolt a Clash Of The Titans thrash-összeállításába. Az ugyanakkor komoly megdöbbenést okozott, amikor 1991 tavaszától már a Queensryche vendégeként indultak neki az Egyesült Államoknak, méghozzá a karrierje csúcsán álló, ekkoriban kizárólag zsúfolt teltházas arénákban játszó főzenekar személyes megkeresésére. A furcsa párosítás pedig – sokak őszinte meglepetésére – tökéletesen működött. Mike Clark: „Minden lehetőséget megragadtunk, amiről úgy gondoltuk, segítheti a zenekart, és ez rengeteget számított. Például elmentünk turnézni a Queensryche-ékkal, hiába voltak teljesen mások, mint mi, és ez is bejött. Meg persze az is sokat nyomott a latban, hogy ott állt mögöttünk az amerikai Headbangers Ball Rikki Rachtmannel, aki egyrészt jó haver volt, másrészt imádta a bandát, és ezért komoly nyilvánosságot is kaptunk tőle. Innentől fogva egyre többen hallottak rólunk, és fokozatosan terjedt tovább a hírünk." A zenekar nem lassított, 1991 őszén Muir és Trujillo még az Infectious Grooves első albumát is megjelentette, rajta Ozzy Osbourne vendégéneklésével a Therapy című dalban, ezután pedig gyakorlatilag azonnal nekiláttak a következő Suicidal-anyagnak. Ekkor azonban megbomlott a felállás, mivel R.J. Herrera már nem kívánt tovább részt venni a közös munkában: „Egyszerűen olyan helyzetbe szorultam, ahonnan már kényelmetlen lett volna együtt dolgozni Mike-kal, ráadásul a feleségem akkor lett terhes az első gyerekünkkel. Muir pedig egyre inkább átment diktátorba, én pedig nem kívántam ehhez asszisztálni neki."

0623st6

A Rush és a Queensryche producerével, Peter Collinsszal rögzített The Art Of Rebellion lemez így vendégdobossal készült el Josh Freese személyében, és a banda legbátrabb, legkísérletezősebb munkája lett, amelyet bizonyos részletei alapján egészen nyugodtan sorolhatunk akár a progresszív metal kategóriájába is (bővebben csupán azért nem érdemes itt belemenni a részletekbe, mert saját jogán is ebbe a rovatba kívánkozik). A siker továbbra sem maradt el, ugyanakkor itt már talán maguk Muirék is megijedtek saját kreativitásuk túlburjánzásától, és az 1994-es, Jimmy DeGrasso dobossal felvett Suicidal For Life-on határozottan visszaszigorodtak, azzal együtt, hogy ezen az albumon is elképesztően komoly muzsikálást produkáltak. Viszont ez az anyag már nem aratott igazi sikert, és ekkorra a korábban megbonthatatlannak tűnő Muir – George – Clark – Trujillo magban is törések jelentkeztek. Trujillo: „Úgy '89 és '95 között elképesztően keményen toltuk, folyamatosan turnéztunk. Amikor pedig éppen nem, akkor lemezt készítettünk: én gyakorlatilag végig Mike Muirral dolgoztam vagy a Suicidal, vagy az Infectious Grooves albumain és turnéin. Ezek mind roppant komoly kreatív kihívást jelentettek, de a kemény munka mindenkire nagyon sok terhet rótt, és egy idő után feszültség ütötte fel magát a zenekarban. Néha egyszerűen muszáj kivenni egy kis szabadidőt ilyen tempó és életmód mellett, és mondjuk egy évig nem csinálni semmit. A Suicidallal sosem iktattunk be szünetet. Nem tudom, hogy tényleg nem engedhettük meg magunknak, vagy más volt az ok, de a lényeg, hogy sosem álltunk le, pedig szükségünk lett volna rá. Így pedig egy idő után mindenki szétesett. Amikor a Metallicával turnéztunk, már konkrétan az is előfordult, hogy összeverekedtem Rockyval, aki az egyik legjobb barátom volt..."

A folytatás ismert: a Suicidal 1995 tavaszán feloszlott, pár évvel később Mike egyedül Clarkot hozta vissza a régi leosztásból az újjáalakuláshoz, ma már azonban ő sincs a fedélzeten. Ennek ellenére az utóbbi évek magyar fellépésein vagy a két éve kiadott 13 lemezen mindenki meggyőződhetett róla, hogy a banda ma is elementáris formában van, és bizonyára június 24-én, a Budapest Parkban sem okoznak majd csalódást a továbbra is tekintélyes hazai tábornak. És miként 1990 óta minden egyes fellépésükön, nyilván itt is a You Can't Bring Me Down lesz majd a kezdőszám, hiszen a dal a mai napig a banda elsőszámú himnusza, a világszerte több mint egymillió példányban elkelt, Amerikában aranylemez fokozatig jutó Lights... Camera... Revolution! lemez pedig alighanem a legemblematikusabb produkciójuk. Nem mondom, hogy ez a legjobb, mert mindegyik jó, és mindegyik másért az, de ha nem ismered őket, mindenképpen itt érdemes kezdeni a haverkodást.

A Suicidal Tendencies június 24-én a Budapest Parkban koncertezik az Action és a Bandanas társaságában. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
+6 #10 Draveczki-Ury Ádám 2015-06-25 13:42
Idézet - bélféregtámadás :
Lesz koncertbeszámol ó? Sajnos nem tudtam menni.
Lesz!
Idézet
 
 
+3 #9 bélféregtámadás 2015-06-25 11:45
Lesz koncertbeszámol ó? Sajnos nem tudtam menni.
A Suicidal fénykora 1987-93 közé tehető,addig imádtam, de az utána kijött lemezeket már nem bírtam meghallgatni.Meg az is csúnya volt, amikor divat lett a műanyag punk erre Muir kihozta azt a Cyco Miko akármi lemezt.
Idézet
 
 
+4 #8 the raven 2015-06-25 08:11
Idézet - AOR Emperor:
Dallamtalan kiabálás meg össze-visza gitározás. Üljetek le nagyon kemény gyerekek elégtelen az érdemjegy

Maradj az AOR-nál szerintem...ismered az Emperor-t?!
Idézet
 
 
+7 #7 Tóth Szalai Márton Pablo 2015-06-23 20:46
Emlékszem, serdülő koromban, mikor tudomást szereztem a youtube létezéséről, a koleszban nézegettem még a számítógépterem ben a klipeket, és a RHCP True Men Don't Kill Coyotes-e kapcsán beajánlotta a You Can't-et. Bizsergősen végigvigyorogta m az egészet, aztán néhány évvel később már albumokat is be tudtam "szerezni", és na. Ékes példája az együttes annak, hogy a neve miatt ne vess el semmit. Az Eyegategod-ról hittem még sokáig, hogy néhány szétpingált tizenéves ellinkinparkozg atása. Szó szót ne érjen, az újak közül a Freedumb-ot hallgatom legtöbbször. arról viszont fogalmam sem volt, hogy az Infectious-ben Trujillo nyomja, pedig hatalmas jó zene, kazettán szoktam azt is nyomatni.
Idézet
 
 
+9 #6 Never79 2015-06-23 19:23
Köszi a cikket!

A lakatlan szigetre vitt cd-k között nálam tuti ott lenne. A You Can't Bring Me Down még ma is "feltüzel", pedig már nem vagyok egy tinédzser.
Idézet
 
 
+11 #5 SwedenIsHeaven 2015-06-23 19:21
Ismét egy kitünő irás Ádám, jó volt olvasni, tiszteletem.
Idézet
 
 
-59 #4 AOR Emperor 2015-06-23 15:57
Dallamtalan kiabálás meg össze-visza gitározás. Üljetek le nagyon kemény gyerekek elégtelen az érdemjegy
Idézet
 
 
+8 #3 Simple 2015-06-23 14:32
Én is ezzel az albummal ismertem meg a bandát 100 évvel ezelőtt, de aztán az Art lett a kedvencem (vagy a Still Cyco), viszont milyen már, hogy csak ma reggel - amikor forgattam a borítót picit - vettem észre, hogy a Vista feliratból csak az ST ég:)) Pedig elsőre is műsoros kazettán volt meg, tehát láthattam párszor:)
Idézet
 
 
+6 #2 Chris92 2015-06-23 09:15
Nekem ez volt az első ST albumom és mai napig a kedvencem. Feszes, gyors, "bele-a-pofádba" erejű anyag pazar dalokkal, szólókkal, szövegekkel, pumpálja az emberbe az adrenalint ezerrel.

"Jack be nimble, jack be quick"
Fuck you Jack, I be a lunatic!"
Idézet
 
 
+7 #1 Dan 2015-06-23 08:29
Hatalmas album!
de fogadjunk hogy az Art of Rebellion a kedvenced :)
Sokáig ez volt a kedvencem és annak idején amikor kijött az Art of ... nem tudtam befogadni könnyen és évekkel később megint próbálkoztam vele és akkor nagyon beütött, azóta az a kedvencem tőlük.
Holnap már harmadjára fogom az ST-t látni és mindig azért rimánkodok hogy a nobody hears-t nyomják már el :D
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.