Shock!

december 07.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Pantera: Cowboys From Hell

Húsz év sok idő, az igazi klasszikusokon azonban nem hagy nyomot. 1990 óta mainstream és underground irányzatok jöttek és mentek, bizonyos lemezek azonban ma is ugyanolyan szilárdan tartják magukat a helyükön, mint megjelenésükkor. A Pantera Cowboys From Hell albuma és folytatásai alapvetően határozták meg az azóta eltelt időszakot.

megjelenés:
1990. július 24. / 2010. szeptember 14.
(jubileumi újrakiadás)
kiadó:
Atco / Warner
producer: Terry Date

zenészek:
Phil Anselmo - ének
Diamond Darrell - gitár
Rex Brown - basszusgitár
Vinnie Paul - dobok

játékidő: 57:29

1. Cowboys From Hell
2. Primal Concrete Sledge
3. Psycho Holiday
4. Heresy
5. Cemetery Gates
6. Domination
7. Shattered
8. Clash With Reality
9. Medicine Man
10. Message In Blood
11. The Sleep
12. The Art Of Shredding

Szerinted hány pont?
( 109 Szavazat )

Tulajdonképpen elég lenne annyit mondani a Cowboys From Hellről, hogy a '90-es évek egyik legfontosabb metal lemeze volt, ezzel azonban még keveset árultunk el a Pantera ötödik – a hivatalos időszámítás szerint első – albumáról. Azt ugyanakkor elég nehéz ennyi idő távlatából értelmesen elmagyarázni, mitől is volt annak idején olyannyira földrengető a lemez, hiszen a csapat stílusának, hangzásának elemei az azóta eltelt két évtizedben gyakorlatilag a súlyosabb zenék minden képviselőjénél felütötték a fejüket. A texasi banda az egész műfajon otthagyta a bélyegét, nélkülük egyszerűen értelmezhetetlen, miért tart ma ott a metal, ahol tart. Nem véletlenül mondjuk, hogy a '90-es években rájuk osztották azt a szerepet, amit a '70-esekben a Black Sabbath, a '80-asokban pedig a Metallica töltött be, mert tényleg így van. És mindennek ez a lemez a kezdőpontja.

Adott volt egy Van Halen mintára felálló négyesfogat: zseniális gitáros-dobos testvérpár, megbízható alapember basszusgitáros, fékevesztett rock'n'roll vadállat frontember, mindez az amerikai Délről, a zeneipar szempontjából a semmi közepéről, jóformán esélytelenül. A Pantera majdnem egy évtizeden át küzdött a legkisebb klubokban teljesen észrevétlenül, mire végre az Atlantic egyik A&R-ese egy koncertjükön megérezte, hogy itt a következő nagy durranás. A csapat ennek köszönhette a kiugrási lehetőséget, de bizony alaposan meg is dolgoztak érte. Ennek ellenére Vinnie Pauléknak a sikerkorszakban gyakran a fejükre olvasták a korai korszak más jellegű albumait. A még Terrence Lee Glaze-zel készült első három album valóban eltérő vonalú (noha bizonyos stílusjegyek már azokon is felismerhetők), azt azonban a magam részéről sosem értettem, hogy az első Phil Anselmóval készült lemezt, a '88-as Power Metalt miért nem vállalták fel teljes mellszélességgel a későbbiekben. Nemcsak azért furcsa ez az egész, mert egy baromi jó albumról van szó (annak idején a magyar Metallica Hungaricában is pozitív kritikát kapott), hanem amiatt is, hogy a Cowboys sok szempontból egyenes következménye volt a Power Metalnak. Hogy konkrét példát mondjak, a Shattered például akár ott is szerepelhetett volna... Az azonban biztos, hogy az új éra kezdetét a '90-es album jelentette.

A Cowboysról szóló korabeli kritikákban gyakran előhozták párhuzamként a Metallica ...And Justice For All albumát, amiben volt némi ráció, de nem fedte teljesen a valóságot. A Panterára egyértelműen hatott a korai Metallica, ezt nem is tagadták, James Hetfieldéknél azonban sosem voltak olyan groove-ok, mint náluk. Ez nyilván a déli zenei gyökerekből eredt, és valami egészen sajátos húzást adott a banda dalainak, olyat, ami előtte ebben a formában nem volt jellemző a műfajban. Ha pedig erre elkezdenél exhorderezni, van némi igazságod, de a Pantera egyrészt azt is bármikor elismerte, hogy szerették az Exhordert, másfelől az Exhordernél sem volt meg a keménység és a lazán magabiztos húzás ilyen tökéletes kettőssége. Meg persze olyan zenészek sem, mint Dimebag (ekkor még Diamond) Darrell, Vinnie Paul és Rex Brown. „Szerintem nem is nagyon illik ránk a thrash megnevezés", vélekedett ekkoriban Vinnie. „Szeretjük a thrasht, de hát van jó thrash és rossz thrash is. Néha a rossz thrash is jó, de csak ritkán... A mi gyökereink inkább a hagyományos heavy metalban keresendőek, a Judas Priestnél és társainál. A Cowboys From Hell dalai progresszív módon súlyosak, de ez nem esztelen csapkodás, hanem pozitív keménység. Nálunk nem a gyorsaság számít, hanem az, hogy a tempók húzzanak. A nótáinkra akár táncolni is lehet, mert nagyon markáns groove van a riffekben, a ritmusokban." Ha volt titka a Panterának, hát ez volt az.

Magukról a dalokról nem akarok oldalhossznyi elemzésekbe bonyolódni, mert ha van némi fogalmad a súlyos muzsikákról, vélhetően hallottad már a Cowboys From Hellt, vagy ha ezt nem is, hát valamelyik későbbi lemezüket. Maradjunk annyiban, hogy a Pantera e felállása a valaha létezett egyik legtökéletesebb metal banda volt, és ez nem túlzás: legyőzhetetlen, megállíthatatlan gépezet, ahol egyszerűen minden a helyén volt. Az album úgy egyesítette magában a thrash/crossover zenék és a klasszikus amerikai power metal legszebb elemeit, amire azelőtt még nem igazán akadt példa, emellett változatos volt, és Terry Date produceri munkájának köszönhetően mai füllel is állati jól szól. A Justice-szal szemben itt például hallani lehet a basszusgitárt is...

Amit pedig szegény Dimebag ezen az albumon összegitározott, arra tényleg nehéz szavakat találni. Nem csoda, hogy az Exodus főnök Gary Holt utólag azt nyilatkozta: szabályszerűen megijedt, amikor az aktuális közös turné első állomásán besétált a koncerthelyszínre, és meghallotta, hogyan játssza a beálláson Dime Gary Moore Still Got The Blues-át... Minden riffjéből, szólójából árad a kreativitás, szinte felfoghatatlan, micsoda ötletekkel, apróságokkal pakolta tele az egész lemezt. Nemcsak a nyilvánvaló koncertfavoritokban (Cowboys, Primal Concrete Sledge, Psycho Holiday, Cemetery Gates, Domination, The Art Of Shredding) tett ki magáért, hanem a kevésbé felkapott darabokban is: a Clash With Reality, a Medicine Man, a Message In Blood vagy a The Sleep ritmus- és szólórészeiből is csak úgy sütött, hogy ez az ember – és rajta keresztül a banda is – óriási dolgokra hivatott. Nem csoda, hogy a lemez megjelenése után pár hónappal már nem volt zenész a földön, aki ne emlegette volna állandóan a Panterát az interjúiban. A két évvel későbbi, még szigorúbb Vulgar Display Of Powerrel egyértelművé vált, hogy megérkezett a '90-es évek metal bandája, amikor pedig újabb két év múlva a Far Beyond Driven minden idők legsúlyosabb amerikai listavezető nagylemeze lett, már a szélesebb körben vett szakmának is muszáj volt odafigyelnie a Panterára.

Újrakiadásokkal, megbónuszolt extrákkal eléggé tele a padlás az utóbbi tíz évben, a Cowboys From Hell esetében azonban van értelme a 20 éves jubileumi leporolásnak. A kiadónál szerencsére nem akarták olcsón megúszni a dolgot, és megadták a módját: az album igényes digipak csomagolást kapott (végre maga a CD korong sem pompázik rettenetes rózsaszínben), és egyenesen két teljes diszknyi bónuszanyagot pakoltak hozzá, ráadásul nem is a reszli kategóriából. Az első extra lemezen két koncertfelvétel hallható, egy eddig kiadatlan exkluzív klubbuli 1990-ből, a Foundations Forumról, illetve a már jól ismert 1991-es moszkvai Monsters Of Rock fellépés. Nem tudok mit mondani róluk azt leszámítva, hogy egyszerűen lehengerlőek. Hálát adhat a sorsnak, aki ekkoriban látta őket, még így, lemezről hallgatva is falakat robbant az az energia, ahogy nyomultak a deszkákon... Az igazi csemege azonban a másik bónuszalbum, rajta a Cowboys dalainak eredeti demóival. A Primal Concrete Sledge és a Clash With Reality ugyan hiányoznak (előbbi ugye az utolsó pillanatban született a stúdióban, utóbbiról nem tudok bővebbet), de ezek helyett kapunk egy eddig teljesen ismeretlen nótát The Will To Survive címmel. Mi kuriózum, ha ez nem az? A dal amolyan átmenet a Power Metal és a Cowboys világa között, ebből a szempontból egyértelműen a Shattered rokona, de nagyon jó. Nem véletlen, hogy egyik riffjét később újra is hasznosították a This Love-ban... Maguk a demóverziók is sok érdekességet rejtenek, nemcsak végül kimaradt részek és hangszerelési eltérések akadnak bennük szép számmal, de néhol a dalszövegek is teljesen mások, a szólókról nem is beszélve.

Mit is mondhatnék még? A Cowboys From Hell valóban korszakalkotó volt, most pedig méltó módon álmodták újra. Ha még egyáltalán adsz pénzt CD-ért, simán gyűjteménybe illő darab ez a vaskos gerincű tripla csomag.

 

Hozzászólások 

 
#8 SkyLineGT 2019-05-06 20:51
Ennek az elbumnak a mai napig olyan a hangzása, h eldobom az agyam! Egyik örök kedvenc!!!
Idézet
 
 
-2 #7 Keptöncsimpike 2018-02-06 19:49
Idézet - SiriKeeton:
Idézet - SiriKeeton:
Az az igazság, hogy ez egy kurva jó lemez, csak engem halálra idegesít a falsetto sikoltozás. Sokat elárul az értékéről, hogy még így is végig szoktam időről időre hallgatni. De mindmáig sajnálom, hogy miért nem jöttek rá már akkor, hogy Anselmonak jobban áll sikoltozás nélkül... Szerintem a dalok (bár kétségtelen tradicionálisab b metal dalok ezek) alapvetően nem követelték meg ezt a fajta éneket. Mindegy, a hangszeresek nagyon jók (bár más stílus, mint a későbbiek), és az ének is azért sok helyen szintén nagyon jó. Csak azok a sikolyok nem tetszenek nekem, persze nyilván ízlés dolga.


Ez egy terápiás hozzászólás volt. Tegnap végighallgattam , és szinte nem is idegesített semmi az énekben. Már korábban le kellett volna írnom ezt.


Engem csak a Hetfield-es vokál-megoldások idegesítenek - a címadóban pölö -, de azok nagyon... de azok nagyon...
Idézet
 
 
+1 #6 SiriKeeton 2017-08-28 11:44
Idézet - SiriKeeton:
Az az igazság, hogy ez egy kurva jó lemez, csak engem halálra idegesít a falsetto sikoltozás. Sokat elárul az értékéről, hogy még így is végig szoktam időről időre hallgatni. De mindmáig sajnálom, hogy miért nem jöttek rá már akkor, hogy Anselmonak jobban áll sikoltozás nélkül... Szerintem a dalok (bár kétségtelen tradicionálisab b metal dalok ezek) alapvetően nem követelték meg ezt a fajta éneket. Mindegy, a hangszeresek nagyon jók (bár más stílus, mint a későbbiek), és az ének is azért sok helyen szintén nagyon jó. Csak azok a sikolyok nem tetszenek nekem, persze nyilván ízlés dolga.


Ez egy terápiás hozzászólás volt. Tegnap végighallgattam , és szinte nem is idegesített semmi az énekben. Már korábban le kellett volna írnom ezt.
Idézet
 
 
-2 #5 SiriKeeton 2017-08-24 21:28
Az az igazság, hogy ez egy kurva jó lemez, csak engem halálra idegesít a falsetto sikoltozás. Sokat elárul az értékéről, hogy még így is végig szoktam időről időre hallgatni. De mindmáig sajnálom, hogy miért nem jöttek rá már akkor, hogy Anselmonak jobban áll sikoltozás nélkül... Szerintem a dalok (bár kétségtelen tradicionálisab b metal dalok ezek) alapvetően nem követelték meg ezt a fajta éneket. Mindegy, a hangszeresek nagyon jók (bár más stílus, mint a későbbiek), és az ének is azért sok helyen szintén nagyon jó. Csak azok a sikolyok nem tetszenek nekem, persze nyilván ízlés dolga.
Idézet
 
 
+2 #4 BruceStark 2017-07-11 20:31
Korszakalkotó mestermű.
Idézet
 
 
+11 #3 Dead again 2014-12-10 17:41
Durva, hogy miket gitározott össze ezen a lemezen Darrell.
Idézet
 
 
+20 #2 Tamas 2010-12-03 10:57
Na, ezt eloszedem ujra. Nagyon szeretem az ilyen klasszikusok rovatot, remelem lesz itt sok album!
Idézet
 
 
+25 #1 Guest 2010-12-01 18:05
Nekem ez az album abszolút csúcs. Nagyon megdörren még most is , és ezerszer jobb a mai, sablonos bandáktól.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.