Shock!

július 06.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

T&N: Slave To The Empire

Képtelen vagyok értelmezni, mit akar elérni a T&N-nel a klasszikus Dokken felállás hangszeres szekciója, azaz George Lynch gitáros, Jeff Pilson basszer és Mick Brown dobos, valamint a hard rock dobosok egyik titkos fegyvere, Brian Tichy (jelenleg Whitesnake, korábban Pride & Glory, Foreigner és még hosszasan sorolhatnám), aki szintén részt vett az album elkészítésében, és a zenekari fotókon is szerepel. Egyrészt adott négy óriási zenész, akik összeraktak hét új saját dalt, hozzácsaptak öt régi Dokken klasszikust, aztán hadd szóljon, turnézni viszont egyelőre nem akarnak a bandával, tehát gyakorlatilag a kiadást követően annak rendje és módja szerint magára is hagyták a lemezt, viszont már agyalnak a folytatáson.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a név eleinte Tooth And Nail volt az örökbecsű 1984-es Dokken lemez után, és ezt csak jogi okokból rövidítették betűszóvá, még zavarosabb a kép. Meglovagoljuk a régi nosztalgiát, de mégsem, beindítunk egy új bandát, de mégsem… Szóval kicsit olyan se hal, se hús dolognak tűnik nekem ez az egész, tényleg nem értem, mi Lynchék célja.

megjelenés:
2012
kiadó:
Rat Pak Records
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Tovább árnyalja a képet, hogy maga a Slave To The Empire album is csak félig-meddig épít a Dokken nosztalgiára. Lehetetlen nem észrevenni, zeneileg mennyire egy helyen jár fejben a Lynch – Pilson tengely, illetve egykori kollégájuk, Don Dokken, aki nagyjából velük párhuzamosan hozta ki a Dokken hattyúdalnak ígérkező új lemezét, a Broken Bonest. És ez a hely bizony távolról sem az 1985-ös Los Angeles… Magyarán szólva Lynchék a saját friss szerzeményekben ugyanúgy nem akarnak retrózni, ahogy a rajongóknak kedvező Lightning Strikes Again után idén Don is visszatért ahhoz a világhoz, ami manapság izgatja a fantáziáját. Igen, jól sejted: a T&N-ben ugyan vastagon benne vannak a ’80-as évek Dokkenjének ízei, de a banda újjáalakulása után kiadott lemezek ködösebb, elszálltabb, ősrockos és poszt-grunge-os hangulatai is végig kísértik az embert. Nekem ez abszolút rokonszenves, mert azt mutatja, George-ék nem patikamérlegen számították ki, milyen legyen az album, hanem ösztönösen, szívből jövően írták a dalokat. Azon hívek többsége azonban borítékolhatóan csalódott lesz, akik a nevek miatt hallgatják meg a lemezt, hiszen ők elsősorban a régi világ felelevenítését várják a zenészektől.

Eleinte nem volt egyértelmű, ki is énekel majd a dalokban, de aztán a várható forgatókönyv jött be, és Pilson ragadta magához a mikrofont. Mindez azért vicces, mert Jeff hangja ugyan messze nem olyan karakteres, mint mondjuk Dokkené, viszont technikailag elég egyértelműen jobb énekes Donnál (főleg a mai Donnál): igazi amerikai hard rock orgánuma van komoly hangterjedelemmel. Röhejes, hogy miközben Magyarországon még mindig lasszóval kell vadászni az igazán jó énekeseket, addig odaát a hajmetalos színtéren a hangszeres topmuzsikusok között is hemzsegnek azok az arcok, akik csak úgy mellékesen még baromi jó torokkal is rendelkeznek… A fentiek eredőjeként leginkább úgy tudnám jellemezni a Slave To The Empire-t, mintha a ’90-es években íródott, soha meg nem jelent Dokken dalokat hallgatna az ember Pilson énekével, még azelőttről, hogy odaadták volna őket Donnak. Jeff hangja más típusú, ám az ember itt-ott szinte még a melódiák, hajlítások nyomán is látja a lelki szemei előtt Dokkent, annyira komolyak az áthallások.

Maga a zene pedig természetesen jó. Veretes, riffcentrikus hard rock ez egy még ma is lélegzetelállítóan játszó gitárzsenivel, aki az old school megközelítésű témák közé majdnem ugyanilyen arányban vegyíti azokat a bizonyos füstösebb, szétkentebb, néhol erősen a King’s X-re hajazó riffeket is, amelyekkel oly sok hard rocker próbálkozott a borús ’90-es években, így többek között a Dokken is elég rendesen belemászott ebbe a világba a Dysfunctional és a Shadowlife lemezeken. Vagyis az anyag stílusát és színvonalát tekintve is méltó párja a Broken Bonesnak, az meg egyenesen kísérteties, hogy a kezdőnóta címében mindkét lemezen szerepel az Empire szó… Nem állítom, hogy minden dal egyformán erős lett, néhol kicsit túl is húzzák őket, de az old school címadó, a zseniálisan fogós refrénnel operáló Sweet Unknown, a szenvedélyes Rhythm Of The Soul vagy a fület gyönyörködtetően klasszikus Lynch riffelést felvillantó Access Denied nálam nagy kedvencek lettek az utóbbi hetekben. Muszáj kiemelnem Briant is, aki végig nevéhez méltó módon, roppant ízesen és izgalmasan dobol. A hangzás is atom, gyönyörűen szól a lemez.

Ami az öt újraértelmezett régi Dokken nótát illeti – Brown csak ezekben szerepel –, ezekkel kapcsolatban már jóval kevésbé győztek meg. Halálosan értelmetlennek tartom ezredszerre is megbolygatni a mindenki által szanaszét cincált örökzöldeket, sokkal szívesebben hallottam volna helyettük még ugyanennyi új sajátot, és ezen a vendégek sem segítenek. A Tooth And Nailhez még Doug Pinnick sem tudott mit hozzátenni, ahogy Robert Mason sem az It’s Not Love-hoz, és a Pilson által bevállalt Into The Fire-re is ugyanez áll. Technikailag mindhárom verzió tökéletes, de nem nyújtanak pluszt a mai füllel is hibátlan eredeti változatokhoz képest, pedig egyébként nem szolgai utánjátszásokról van szó: mindben akadnak apróbb változtatások, sőt, néhol új részek is. Utóbbiak szerencsére nem bolygatták meg a nóták karakterét, szóval elférnek, még úgy is, hogy az itt szereplő Into The Fire például két teljes perccel hosszabb a jól ismert '84-es felvételnél. Csak éppen semmivel sem több annál... Sebastian Bach nekem furcsán és természetellenesen hat az Alone Againben, bár képtelen lennék megfogalmazni, miért, Tim „Ripper” Owens pedig olyan jéghideg előadást nyújt a Kiss Of Deathben, hogy ezt a változatot garantáltan soha többé nem hallgatom meg. Igaz, hogy Ripperrel még jobban kidomborodott a Back For The Attack nyitódalának amúgy is leplezetlen heavy metalos jellege, de egy ilyen nótát egyszerűen bűn ennyire sarkosan és érzelemmentesen énekelni. Kábé annyira érdekfeszítő, mintha egy robot nyomná a halhatatlan sorokat…

Pár éve az egész szakma azért drukkolt, hogy álljon össze a klasszikus Dokken felállás, és csináljon egy amolyan istenes 1985-ös retro-hard rock lemezt, de a jelek szerint mindkét fél nagyon rég túl van már ezen a zenei világon. Aki képes ezt elfogadni, és élvezi a Broken Bonest, az szerintem élvezni fogja a Slave To The Empire-t is, ez ugyanis egy minőségi, kortalan zenét rejtő hard rock album. A régi dalok tök felesleges buherálásáért viszont ezzel együtt is levontam tőlük egy pontot.

 

Hozzászólások 

 
+4 #2 bluevoodoo 2012-12-28 21:50
Csak a Kiss Of Death miatt nem tudnék rá 10 pontot adni, az tényleg csapnivaló, Rippert nagyon csípem mind énekesként, mind emberileg, iszonyat profizmussal csinál mindent, amibe belefog (hálistennek volt szerencsém vele egy színpadon állni, egyszerűen félelmetes, ahogy énekel), de ebben a dalban nemcsak, hogy lélektelen a produkciója, de túl is ripacskodja a dolgot. (Mondjuk a Kiss Of Death-t eddig szerintem csak a Vanden Plas tudta úgy feldolgozni, hogy megközelítse az eredeti színvonalát az én véleményem szerint.)
Idézet
 
 
+5 #1 bluevoodoo 2012-12-28 21:48
Szerintem nagyon jó a lemez, a saját dalok is méregerősek, a klasszikus 80-as évekbeli dallamos hard rock mellett valóban erősen ott a '90-es évekbeli Seattle hangulata, illetve a Lynch játékában a kezdetektől ott bújkáló rengeteg blues hatás, de mégis egységes a dalok hangulata, és akár Tichy, akár Wild Mick dobol, ezek a fickók még mindig olyan húzással játszanak, hogy egy békebeli gőzmozdony is tisztelettel süvegelné meg. Szerintem a Dokken újraértelmezése k sem értelmetlenek, sztem pl. Pinnick igenis sokat tudott hozzátenni a Tooth&Nailhez, érdekes ezt a klasszikus heavy metal témát ilyen blues-os megközelítésben hallani. Engem picit zavar Robert Mason mikiegeresen sipítozó hangja az It's Not Love magasainál, de ebben a dalban is jó azt hallani, hogy nemcsak a hangzást modernizálták, hanem picit más oldalról próbálták megfogni a klasszikus Dokken-féle fátyolos énekhang helyett. Az Alone Again sztem a lemez egyik csúcspontja Bazzal a mikrofonnál, megkockáztatom, hogy jobb az eredetinél. Érdekes öszvér ez a dal, mert hallatszik, hogy itt próbáltak amennyire csak lehet, igazodni az eredeti dallamívekhez (azért a gitárszóló előtt megjelenik a klasszikus rekesztős Bach-sikoly :)), de Seb hangja még ennyi év után is magasan iskolázza Don Dokkent, a verzékben pedig hátborzongató, ahogy azt a fátyolos karaktert is beleteszi a szőke vadember, és az valami elképesztően komoly,ahogy a sorok végén a mély tartományokban még a kis levegővételekne k is olyan iszonyat tere van, hogy az ember az arcában érzi az éneklést. Nagyon jó a hangzás is, Lynch kicsit krákogós, kicsit ósulis módon zengetett hangzása azonnal felismerhető, mégis kellően modern, Pilson bőgőjével együtt pedig iszonyat vastagon szólnak a húrosok, a dobhangzás is kiemelkedő, számomra az év egyik legnagyobb meglepetése és 2012 egyik legjobb lemezének tartom. (folyt köv)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.