Valószínűleg örökké bánni fogom, hogy 1995 nyarán nem zarándokoltam el az ausztriai Spielberg Forma-1-es pályájára, ahol a Van Halen a Bon Jovi különleges vendégeként lépett fel, és közel teljes, tizenöt dalos műsort nyomott. Kalifornia királyai a Balance albumot turnéztatták akkoriban, és némiképp szakítva a hagyományokkal, abban az évben átmerészkedtek Európába is. Ami korábban nem volt annyira jellemző, hiszen a két évvel korábbi rövidke önálló arénaturnét megelőzően 1984-ben jártak itt utoljára. Az óhaza VH-rajongóit tehát még annyira sem kényeztette el a zenekar Sammy Hagar által fémjelzett inkarnációja, mint anno a Roth-féle felállás. Mint kiderült, ezt a csorbát a későbbiekben már nem lehetett kiköszörülni, úgyhogy a Van Halen végleg a beteljesületlen vágyálom kategóriájába került nálam koncertfronton.
Némi gyógyírt azért jelent, hogy a Warner kiadó egy ideje már módszeresen dolgozik azon, hogy elvarrjon minden szálat a legendás csapat katalógusában, meg persze lehúzzon még néhány bőrt rólunk, fanatikusokról. Amikor úgy tíz évvel ezelőtt istenigazából beindult a vinyl-reneszánsz, elkezdtek jönni a korai Van Halen-időszakot felgöngyölítő újrakiadások is 180 grammos lemezeken, ám az 1984-es albumig bezárólag ezek csupán az eredeti verziók szolgai utánnyomásai voltak, semmilyen izgalmas bónuszt nem rejtettek. Sokáig azt hittem, hogy a Hagar-korszakra sort sem kerítenek, aztán pár éve csak előálltak a F.U.C.K. nagyszabású és rengeteg különleges felvételt magában foglaló gyűjteményével. Ezt követően, nagyjából fél évre rá érkezett a Live In Dallas 1991 koncertanyag RSD-s vinyl-változata, tavaly pedig a hasonlóképpen felépített box a Balance-t illetően. A minta itt már kezdett kirajzolódni, úgyhogy meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy a '95-ös londoni buli is napvilágot lát önálló vinylen.
Habár a zenekar köztudottan a széthullás küszöbén állt akkoriban, ez a koncertteljesítményükön nem látszott meg. Talán ez volt az az időszakuk, amiből a legtöbb élő anyag maradt fenn az utókornak, hiszen a pensacolai turnényitányt élőben közvetítette az MTV (fel is vettem VHS-re), de a torontói videós broadcast is eléggé elterjedt az évek során bootleg DVD-n. Mire Európába ért a körút, az akasztófahumorát a krízis ellenére is megőrző csapat Ambulance Tourra keresztelte át a koncertsorozatot a bottal járó Eddie csipőproblémái és a nyakmerevítőben doboló Alex gerincfájdalmai miatt, ám amikor színpadra álltak, ugyanúgy elszabadult ösztönös zsenialitásuk, mint bármikor korábban. Ahogy az előbb elmíttett két koncert, úgy ez a Wembley-buli is tokkal-vonóval hozza az irgalmatlan feszes, lemezminőségű zenélést, közben pedig a rock′n′roll savát-borsát jelentő, a Van Halent minden életszakaszában alapvetően jellemző izgalmas játékosságról is tanúbizonyságot tesz.
Egy dolgot sajnálok csak: azt, hogy az ikonikus Wembley-fotóval ellátott, gatefold kivitelű anyagon csupán nyolc dal szerepel, miközben a helyszínen ennek majdnem a duplája hangzott el. A Balance-t mindössze a The Seventh Seal és az epikus Feelin' képviseli, míg a többi helyet a jól bejáratott slágerek – Right Now, Ain't Talkin' 'Bout Love, Panama, You Really Got Me, When It's Love – töltik ki, ámde kimaradt a Runaround, a Dreams, az Aftershock, a One Way To Rock és a Can't Stop Lovin' You. Azért jó lett volna ezeket is hallani... A hangzásra persze nem lehet panasz, elképesztően izmos a sound, Eddie riffjei szakítanak, Alex pergője ugyanolyan jellegzetes, mint a stúdióalbumokon, a Jumpot pedig soha korábban nem hallottam ilyen elementáris erővel megszólalni, már ezért megérte beszerezni a kiadványt.
Sammy Hagar magyarul soha meg nem jelent önéletrajzi könyvében a rá jellemző kendőzetlen módon lebbentette fel a fátylat a zenekar ezen érájáról és erről a fellépésről, kezdve attól, hogy miként kerültek a Bon Jovi vendégeként ebbe a sokak által értetlenül fogadott szerepkörbe. Pedig a képlet egyszerű volt: míg Amerikában a Van Halen messze populárisabbnak számított, addig a Bon Jovi Euróbában volt erősebb. Jon Bon Joviék még a korábbiakhoz képest is hallatlatlan népszerűségre tettek szert az öreg kontinensen a Keep The Faith albumnak, majd a Cross Road válogatáson kijött, galaktikus sikert aratott Alwaysnek köszönhetően. Jon és társai ráadásul éppen a következő album, a nagyszabású These Days kiadása előtt álltak, ami jól előkészített terepre, tökéletes időzítéssel érkezett, így minden feltétel adott adott volt ahhoz, hogy az Európában ritkán koncertező Van Halen kiszélesítse európai bázisát a Bon Jovi segítségével. A csapat régóta tervezgetett már egy alapos európai kört, így amikor befutott Ray Dannielshez Jon megkeresése, a menedzser rögvest két kézzel kapott a lehetőség után: ebben a formában kockázat nélkül kelhettek át az Atlanti-óceánon, a jegyeladások terhe ugyanis nem az ő vállukat nyomta. A Bon Jovi több mint gáláns ajánlatának köszönhetően a Van Halennek alig voltak költségei, és minden este jóval több ember előtt játszhattak, mint amennyit saját jogon valaha is be tudtak volna vonzani az európai színhelyekre.
Danniels huszonegy fellépést kötött le a Bon Jovival, amibe beletartozott néhány kiemelt fesztivál, a német Rock Am Ring és Rock Im Park, valamint a dán Roskilde, illetve a turné csúcspontjának is felfogható triplázás a régi Wembley Stadionban, Londonban. A csillagok együttállása mégis elmaradt: a bandán belüli feszültség a színfalak mögött addigra már kezelhetetlenné vált, Eddie újra alkoholizálással próbálta tompítani frusztrációját, a szituációt pedig csak tetézte, hogy a Van Halen kimondottan hűvös fogadtatásban részesült a hetvenezres, estéről estére teltházas közönség előtt, ami valósággal sokkolta őket. Megismétlődött, amit az európai fellépések alatt már átéltek 1993-ban, amikor a döbbent zenekar ráébredt: a világ ezen táján messze nem számítanak akkora rockistennek, mint Amerikában.
Hagar így emlékezett vissza a turnéra: „A legtöbb fesztiválon, ahol játszottunk, olyan táblákat láttam a tömegben, hogy Jon vagy We Love Bon Jovi. Nem igazán zavart ez, mert nagyon aranyosak voltak ezek a fiatal lányok, akik láthatóan majd' megőrültek Jonért, Eddie azonban nem tudta ezt elviselni. Teljesen kiakadt, mert ezeknek a gyerekeknek ő nem jelentett semmit. Egyszer sem skandálták a nevét az egész turné alatt. Egy-egy szám után próbáltam feltüzelni a közönséget úgy, hogy Eddie nevét kiáltottam a hangszórókba, de minden alkalommal síri csend volt a válasz. A turné végére Eddie annyira lehangolódott ettől a közönytől, hogy a gitárszólóját egy percre rövidítette. Hallott valaha bárki is Eddie Van Halentől egyperces önálló szólót? Európában igen. Olyan rossz lett számára a helyzet, hogy néha egyáltalán nem is szólózott a koncerten. Aztán elhagytuk a dob-, és a basszusszólót is, majd megszabadultunk a Give to Live és az Eagles Fly akusztikus verzióitól is. Ez a turné az egyik legnyomasztóbb időszak volt, amit valaha tapasztaltam a Van Halen útjai során. Az esetek felében ráadást sem kellett játszanunk. A közönségnek semmit sem jelentett a banda. Előfordult, hogy volt egy kisebb fanatikus mag, mondjuk tízezer rajongó, akik ugráltak és kiabáltak, de amikor ez egy hetvenezres stadionban történik, az inkább kínos. Ott álltam a színpadon, néztem ezt az irdatlan embertömeget, amely nem reagált a zenénkre, és azt gondoltam: bocs, azt hittem, talán tetszeni fogunk nektek. Elbaszott érzés volt. Eljátszottuk a szett utolsó dalát, megköszöntük, hogy ott lehettünk, és ennyi. Ray Danniels azt mondta nekünk, hogy ne aggódjunk, nagyok vagyunk odaát is. Na igen... Hagyjuk már! A későbbiekben aztán taktikát váltottunk: néha akkor is visszamentünk a színpadra ráadást játszani, amikor a közönség egyáltalán nem akarta. Csak azt mondtuk: a picsába már, menjünk vissza és toljunk el még egy dalt!. Rájöttünk arra is, hogy a Jumpot kell utolsónak játszani, mert attól beindulnak az emberek, és utána visszahívnak egy újabb számra. De a csel még akkor sem mindig működött. A Bon Jovi a turné végén három egymást követő este töltötte meg a Wembley Stadiont, mi pedig mindhárom előadást a Jumppal zártuk, de senkit nem érdekelt. Minden este több mint hetvenezren fizettek azért, hogy a Bon Jovit lássák – és csak őket. Lenyűgözött, hogy senkit sem érdekelt a Van Halen. Viszont a zenekart egészen újfajta alázatra tanította ez az tapasztalat, a valósággal való szembenézés."
A fiaskót követően a Van Halen már csak egy ízben, 1998-ban ruccant át Európába néhány fesztiválfellépés erejéig, de ez már az első komoly mélypontot jelentő Gary Cherone-fázis volt, ami valószínűleg végleg elvette Eddie-ék kedvét a további próbálkozásoktól. Nyilvánvaló, hogy a Van Halen sosem volt rászorulva Európa támogatására, megengedhették maguknak azt, hogy kizárólag Amerikára koncentráljanak. Így viszont még nagyobb értéke van ezeknek a rendszeresen csepegtetett kuriózumoknak, és még koránt sincs vége: március végén érkezik a 5150 alaposan megbónuszolt jubileumi negyvenéves újrakiadása, majd az áprilisi RSD-re az a legendás New Haven-i koncert, amit anno a Live Without A Net VHS-en láthattunk először. (Élek a gyanúperrel, hogy 2028-ban az OU812 is sorra kerül majd, ahol a '89-es tokiói koncert lesz a valódi csemege, de ez legyen a legnagyobb bajunk, nem?)
