Shock!

október 16.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Helmet: Meantime

Él egy faszi a nagyvilágban, aki annak ellenére, hogy orbitálisan nagy jazz és komolyzene rajongó (Bartók Bélát például saját elmondása szerint legnagyobb kedvencei közt tartja számon), egészen súlyos muzsikával lett híres, amit nevezzünk most jobb híján alternatív metalnak. Ez a fazon saját bevallása szerint imádja a noise rockot is (sőt, bandájával éppen ebből a stílusból indult el hódító útjára), ami mondjuk nem éppen a polírozottságáról és pontosságáról híres, ellenben emberünk ritmusaihoz atomórát lehetne állítani. Hősünk létrehozott egy olyan zenekart, amit egyaránt nagyszerűnek tart Elton John és Marilyn Manson, David Bowie és Al Jourgensen, Nikki Sixx és Gene Simmons, Draveczki-Ury Ádám és én. Ez a banda megalkotott minimum egy olyan lemezt, amiről csapatok tucatjai szereztek inspirációt, tanultak meg riffelni, vagy éppen loptak el komplett témákat, riffeket, rosszabb esetben egész dalokat. (Ebben a játékban hazánk fiai is igen jól teljesítettek, hallgasd csak meg az Action Mindenki megdől című számát, majd közvetlenül utána a Helmet Unsungját. No komment.) A férfi neve Page Hamilton, a zenekaré Helmet, a lemezé pedig Meantime. Ez utóbbi június 23-án, azaz ma húsz éves – mi pedig szokás szerint emlékezünk.

megjelenés:
1992. június 23.
kiadó:
Interscope
producer: Helmet

zenészek:
Page Hamilton - gitár, ének
Henry Bogdan - basszusgitár
Peter Mengede - gitár
John Stanier - dobok

játékidő: 36:56

1. In The Meantime
2. Ironhead
3. Give It
4. Unsung
5. Turned Out
6. He Feels Bad
7. Better
8. You Borrowed
9. FBLA II
10. Role Model

Szerinted hány pont?
( 31 Szavazat )

A felsőfokú zenei képzésben részesült (megvan hát a komolyzenei háttér miértje) Hamilton 1989-ben, korábbi bandájából, a Band Of Susansből kilépve, New York Cityben alapította meg a Helmetet, amivel az egyértelmű célja az volt, hogy az általa addig művelt noise rock határain belül maradva egyszerre súlyosabb és kifinomultabb zenét játsszon. Társait gyorsan megtalálta a hardcore felől érkező Peter Mengede gitáros, a multiinstrumentalista Henry Bogdan (fő hangszerén, a basszusgitáron kívül gitáron, dobon és ha olyan kedve van, még szintetizátoron is játszik!) és a mindössze húszéves, John Bonham és Neil Peart rajongó John Stanier képében. Összehaverkodott egy korábbi tengerészgyalogossal, bizonyos Tom Hazelmyerrel, aki nemrégiben indította be underground kiadóját, az Amphetamine Reptile-t, és éppen olyan anyagokat szeretett volna a gyanútlan közönség nyakába zúdítani, mint a Helmet bemutatkozó single-je, a Born Annoying, vagy épp debütlemeze, a Strap It On, amelyek amúgy már a megalakulást követő évben piacra kerültek, úgyhogy a kvartett bizony nem tökölt sokat.

A Strap It On már mindent tartalmazott – igaz, ekkor még csak nyomokban – ami később a Meantime-on robbant hatalmasat, a csapat pedig – némileg megdöbbentő módon - egyre inkább elkezdte magát kvázi-metal csapatként aposztrofálni, fémzenei fesztiválokon léptek fel, metalzenekarokkal turnéztak. Furcsán is festettek rövid hajjal, rövidgatyákban és egyszerű pólókban a sok csapzott lóhajú között. Ekkoriban ragadt rájuk az a némileg idióta kifejezés is, hogy „a gondolkodó ember heavy metal zenekara" - Hamiltonék persze csak röhögtek ezen az egészen. A Strap It On – köszönhetően az olyan számoknak, mint a Repetition, a Sinatra, de mindenekelőtt a Bad Mood – felkeltette a nagyobb lemeztársaságok érdeklődését is, megszimatolva egy újabb nagy dobás lehetőségét, akik közül az Interscope lett a befutó, akik a pletykák szerint több millió dolláros szerződést toltak a srácok orra alá (ezt Hamiltonék később több alkalommal cáfolták). A multikiadó illetékesei bizony nagyon ráéreztek valamire, mivel a banda ekkor kezdte írni a Meantime dalait, a lemezét, ami a '90-es évek elején akkorát szólt, hogy sokan már arról kezdtek cikkezni, hogy a Helmet lesz az új Nirvana (persze az is igaz, hogy akkoriban a kiadók, a kritikusok, de maguk a zenehallgatók is minden bokorban új és újabb nirvanákat láttak).

A Meantime titka – mint ahogy az egész Helmeté – az, hogy a négyes annyira magától értetődő könnyedséggel játszik el kimondottan agyasan összerakott, halálos pontosságot igénylő, csavaros témákat, hogy az nemcsak egy csapásra rögzül a fülben, hanem kapásból előhozza a „hát ezt én is meg tudnám csinálni!"-érzést. A hatás persze azzal együtt tökéletes, amikor a delikvens rájön, hogy nem, ezt ő nagyon nem tudja megcsinálni, megírni meg pláne nem. Már ahogy a lemez elkezdődik a mázsás súlyú In The Meantime-mal, az is egyszerűen tanítanivaló. A kezdeti káoszt követően Hamilton (és a szürke eminenciás Mengede) szaggatott, visszafojtott energiáktól duzzadó staccato riffjei bődületes húzással rántanak magukkal, a Stanier/Bogdan ritusszekció pedig ekkor még szolidan a háttérben alapozva nyújtja a biztos hátteret. Ez persze csak beetetés, hiszen amint teret kap ez a két megveszekedett zseni, olyat művelnek, amit általában csak a legnagyobbak tudnak. Erre először a Give Itben kerül majd sor, aztán a leírhatatlan ritmusképletű, ötös Turned Outtól kezdve valóban kifordulnak magukból. John Stanier valóban le sem tagadhatná Peart hatását, ha hagyják neki, olyanokat művel, hogy a hallgató beleszédül, mindezt azonban olyan arányérzékkel teszi, hogy az egy pillanatra sem válik hivalkodóvá vagy öncélúvá.

A lényeg persze Hamilton atompontos riffelésén van, aki szerintem álmából felkeltve, halál másnaposan sem tévesztene egy századmásodpercet sem. Agresszív, érzelmektől mentes, szenvtelen hangja pedig csak megerősíti a témák súlyát az emberben. A lemez mindenki által ismert slágere, az Unsung számomra minden idők egyik legfogósabb dala, a kezdeti gőzmozdony-dohogást könyörület nélkül szaggatja atomjaira Page sziklaszilárd riffelése és önmagához képest egészen dallamos éneke, hogy a végére a dal ismét rendezett káoszba forduljon át. De hasonló szépeket és jókat mondhatunk el az első lemezen szereplő FBLA második részéről, vagy a kerge Betterről is, hogy a végére teljesen megőrülő, a noise rock hagyományokra visszakacsintó You Borrowedról már ne is beszéljünk. A Bogdan pattogó basszusára épülő Role Model mindezek után már egész könnyed hangnemben zárja a lemezt. Az egészet pedig az éppen felfutóágban lévő Steve Albini / Andy Wallace által végzett hangmérnöki munka teszi tökéletessé. Albini ugyan utólagosan olyanokat nyilatkozott, hogy személy szerint kifejezetten utálja a Wallace által – szerinte legalábbis - túlságosan sterilre kevert lemez hangzását, ám azt ő sem tagadhatta el, hogy a későbbiekben szinte az egész évtized fémzenei hangzását meghatározta az, ahogy a Meantime szólt. Fémesen, feszesen, más lemezeikhez képest valóban kissé sterilen, ugyanakkor valahogy mégis organikusan.

Mindent egybevetve nem egy egyszerűen befogadható album volt ez azért, úgyhogy az Interscope akár zakózhatott is volna vele egy méreteset, ehelyett azonban úgy esett, hogy a korong megindult hódító útjára, amely a 200-as Billboard lista 68. helyébe, kétmillió eladott példányba, hónapokig tartó világkörüli turnéba, hatalmas médiaérdeklődésbe, és végül Peter Mengede kiválásába torkollott. Ekkor azonban már semmi nem akaszthatta meg az őrült módjáró száguldó Helmet-vonatot. Ekkoriban történt az is, hogy elévülhetetlen érdemeket szereztek a zenei stílusok közötti határok ledöntésében (a Judgment Night filmzenealbumra felkerült, House Of Painnel közös Just Another Victim riffjét a '90-es évek elején kivétel nélkül mindenki fejből fújta, zeneműsorok tucatja használta szignálként, szimplán a kollektív muzikális tudatalatti részévé vált), és mintegy mellékesen odaadtak egy dalt a zseniális The Crow filmhez is, ami az amúgy is rendkívül erős lemez egyik legragyogóbb ékköve lett (Milktoast).

A gyorsan megugrott népszerűség Hamiltonnak sem igazán volt ínyére, ő nem akart a zeneipar bábja lenni, ezért nem is hagyta, hogy bármi eltérítse a saját maga számára kijelölt útjáról. Másodgitárosnak bevették Rob Echeverriát (Rest In Pieces, később Biohazard), és 1994-ben Betty címmel elkészítették azt a lemezt, ami az „experimentális Helmet album" címkéjét viseli büszkén magán, és ami semmivel sem volt rosszabb, mint elődje, viszont jóval tüskésebb és több hallgatást igénylő (nekem amúgy ez a személyes kedvencem tőlük). Betty a listákon ugyan még feljebb is mászott, mint elődje, lemezeladásban azonban végül jócskán elmaradt tőle, a csapat népszerűsége is szép lassan megtörni látszott, azonban még mindig bennük volt egy nagyon jó lemez. A már Echeverria nélkül, hármasban elkészített Aftertaste, ami a Meantime és a Betty erényeit vegyítette, azonban már egyre zártabb fülekre talált. Az Interscope persze menetrendszerűen el is búcsúztatta a csapatot, így aztán hőseink nem is láttak más megoldást, mint a feloszlást. Kilenc év után már egyre nehezebben tudják egymás képét nézni – nyilatkozták akkoriban.

Mr. Hamilton 2004-ben rántotta vissza az életbe tetszhalott csapatát, azonban már a teljesen másfajta zenei kihívások után kutató Stanier és Bogdan nélkül. Azóta három igencsak hullámzó színvonalú lemezzel jelentkezett, amelyek közül sajnos a legjobban sikerült, másfél évvel ezelőtti Seeing Eye Dog is messze elmarad a régi nagyságtól, úgyhogy ha engem kérdeztek, hagyni kellett volna békében pihenni a dolgokat. Ennek ellenére élőben még mindig zseniális a csapat, ráadásul az idei turnén állítólag teljes egészében elnyomják a húszéves lemezt. Azt a tíz számot, ami örök mementóként fogja emlékeztetni az embereket arra, hogy így is lehetett metalt játszani a kilencvenes évek elején. Baseball-sapikban, rövidgatyákban, rövid hajjal, teljesen hétköznapi kinézettel, szerényen, azonban mindent maga alá gyűrő módon.

 

Hozzászólások 

 
#5 Claudius Oltarimanus 2017-07-30 11:33
Annak ellenére? Már nem azért, de Bartók igencsak súlyos zenét játszott......
Idézet
 
 
+11 #4 Maze of Torment 2013-01-23 11:46
Ja még azt elmondanám hogy kölyök koromban félve vettem meg a betty cd-t ami le volt árazva a lemezboltban. Olyan borítója volt- nyíló margarétákkal teli mezőn vigyorgó szőke leány-hogy senk meg sem nézte.
Én meg megvettem és lehidaltam a zúzástól.
Idézet
 
 
+10 #3 Maze of Torment 2013-01-23 11:30
A Betty nálam is a kedvenc. Igazi matek metal.
Idézet
 
 
+14 #2 CFI 2012-06-24 14:43
örök favorit, jó volt olvasni róla :)
Idézet
 
 
+20 #1 wovbagger 2012-06-23 19:38
A tökéletes nagylemezek egyike. Első hallásra beleszerettem 20 éve, azóta is rendszeresen hallgatom
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.