Shock!

május 25.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: When Dream And Day Unite

0306dt1Ha a mindenkori progresszív metal keretein belül szeretnél olyan dalokat megismertetni valakivel, amelyekről csakis szuperlatívuszokban érdemes beszélni, akkor a New York-i Dream Theater bemutatkozó lemezét szigorúan az elsők között kell leemelned a polcról. A korong a karrierjük kezdetén járó zenekarok összes hibáját magán hordozza, de mindezek ellenére is a legnagyobb becsben tartott ereklyék között van a helye. Ma harminc évvel ezelőtt jelent meg a When Dream And Day Unite.

A Dream Theater első albuma már a maga idejében is sokkolta a kiválasztott keveseket. Ez a sokk persze elsősorban zenészkörökben terjedt el leginkább, hiszen a csapat nem akármilyen vállalkozásba kezdett a '80-as évek második felében, amikor a progresszív rock/metal műfaj még igencsak a háttérben mozgolódott. Ugyan létezett már a Queensryche vagy a Fates Warning, de utóbbiakat sem hívta még így senki, a nagy elődök többsége pedig ekkorra már letette az asztalra saját magnum opuszait, és gyakorlatilag el is tűnt a rockzene térképéről. A zeneakadémiákon eközben óriási áldozatokkal, szorgalommal és kemény melóval termelődött ki a fiatalabb generáció, akiknek szóban forgó képviselői éppen a bostoni Berklee Főiskola falai közül próbáltak kitörni a nagybetűs életbe, és az ott magukba szívott „tananyagot" összeolvasztani saját, egyedi elképzeléseikkel.

megjelenés:
1989. március 6.
kiadó:
MCA
producer: Terry Date, Steve Sinclair & Dream Theater

zenészek:
Charlie Dominici - ének
John Petrucci - gitár
John Myung - basszusgitár
Mike Portnoy - dobok
Kevin Moore - billentyűk

játékidő: 51:25

1. A Fortune In Lies
2. Status Seeker
3. The Ytse Jam
4. The Killing Hand
I. The Observance
II. Ancient Reneval
III. The Stray Seed
IV. Thorns
V. Exodus

5. Light Fuse And Get Away
6. Afterlife
7. The Ones Who Help To Set The Sun
8. Only A Matter Of Time

Szerinted hány pont?
( 38 Szavazat )

Az előzmények egészen 1979-ig nyúlnak vissza, amikor is egy akkor tizenkét esztendős srác – bizonyos John Peter Petrucci – többek között egyik legjobb barátjának hatására elkezd komolyabban is foglalkozni a gitározás művészetével. E barát – aki ekkor már zenekaralapításon törte a fejét – meglehetősen ügyesen elboldogult a billentyűs hangszereken, ami nem csoda, hiszen már négy éves kora óta megszállottjává vált a klaviatúrának. A kivételes tehetségű Kevin Moore a New York-i Kings Park Középiskolában lehúzott éveit is leggyakrabban a gitáros társaságában töltötte, akivel számos formációban jammelgettek, majd idővel megalakították a Centurion nevű csapatot. Ehhez már a koreai felmenőkkel rendelkező, végtelenül visszafogott viselkedésű, és 15 éves koráig kizárólag hegedűn játszó John Ro Myung basszusgitáros is csatlakozott. Érettségijük után a két John – Kevin nélkül – beadta jelentkezését a környék leghíresebb zeneakadémiájára, az említett bostoni Berklee College of Musicra.

A történelmi fordulópont valójában itt következett be, ugyanis a szálak ezen a ponton gubancolódtak össze hosszú ideig kibonthatatlan csomóvá, amikor a basszer és a gitáros összehaverkodott a szintén Long Islandről származó Michael Stephen Portnoyjal. A dobos az egykori klasszikus rock-, metal- és progresszív zenekarok megrögzött rajongója volt, amelyeknek betéve ismerte a diszkográfiáit, s autodidakta módon szívta magába a legendás zenészek minden egyes hangját. E széles látókörnek köszönhetően Mike óriási hatást gyakorolt a többiekre is, akikkel hamarosan létrehozták a Dream Theater ősének tekinthető Majesty zenekart. A névválasztás nem is alakulhatott volna szebben, hiszen történetesen egy Rush-nóta (Bastille Day) hallgatása közben született meg, amelynek végén Portnoy csak annyit tudott kibökni, hogy „majestic", azaz „fenséges", ami a többieknek azonnal el is nyerte a tetszését. A zenekar felé kialakult szerelem mindeközben olyannyira erős lett, hogy még az állításuk szerint semmi újat felmutatni nem tudó fősulit sem voltak hajlandók befejezni, inkább minden energiájukkal a csapaton belüli munkára koncentráltak. Ekkor került vissza a képbe a régi haver, a fősulit szintén maga mögött hagyó Kevin, akivel megkezdődtek a komolyabb dalírások is, először instrumentálisan, majd egy Petrucci által kezdeményezett telefonhívást követően énekes formában is.

0306dt7

A telefon az amerikai tengerészgyalogos hadosztály valamelyik felségterületén csörrent meg, a kagylót pedig az a Chris Collins akasztotta le a helyéről, aki éppenséggel itt szolgált, és szintén Petrucci gyerekkori haverjainak körébe tartozott. Szolgálata már egy hétig sem tartott ezek után, ugyanis Collins a meghallgatás után rögtön el is vállalta az énekesi szerepet. Vele rögzítették a ma már kultikusnak minősülő, első Majesty-demót. Az ezer darabban legyártott anyag meghallgatása ma már persze nem ütközik semmiféle nehézségbe, és aki hallotta, minden bizonnyal le is vonta a következtetést arról, hogy Chris extrém énekesi kvalitásai, de főleg a koncerteken nyújtott viselkedése nem nagyon működhetett hosszútávon ebben a rengeteg potenciált magában rejtő zenekarban. A mikrofon az egy évig elhúzódó keresgélés után végül egy minden tekintetben érettebb fickóhoz került, bizonyos Charlie Dominicihez, aki ugyan egy bő évtizeddel korábbi generációhoz tartozott, 1987 novemberében mégis megkapta az állást. Dominici szirénahangja inkább popzenéken edződött – korábban többek között a Franke And The Knockouts háttérvokalistájaként tevékenykedett, akik még egy top tízes amerikai slágert is magukénak tudhattak 1981-ben –, és e tény a magasabb, fejhangokat érintő, erőtlen témáiban sokszor meg is mutatkozik a bemutatkozó lemezen. Ez is azt bizonyítja, hogy kivételesen jó énekest már akkor is nehéz volt leszüretelni, de az első nagylemez zenei anyagát egyszerűen bűn lett volna tovább késleltetni, így mégis Charlie-nak jutott a megtiszteltetés, hogy felénekelje ezeket a fantasztikus szerzeményeket. (Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha ezt a szerepet az ekkor még csak tizenhat éves Russell Allen kapta volna meg.)

Dominici belépésével, illetve egy Las Vegas-i hasonló elnevezésű csapat miatt egy új zenekarnévre is szükség volt. Egy hétig a Glassert használták, de aztán Portnoy apja egy kaliforniai színház alapján bedobta a legtutibb megoldást: az immár harminc éve is jól csengő Dream Theater elnevezést. A csapat az MCA kiadóhoz szerződött, és a pennsylvaniai Gladwyne-ban található Kajem/Victory stúdióban, három hét alatt rögzítették bemutatkozó albumukat Terry Date és Steve Sinclair segítségével. Az anyag végül 1989. március 6-án jelent meg.

0306dt6

Aki először szembesült a When Dream And Day Unite-tal, bizonyára rögtön felfedezte, hogy a kissé demós megszólalás mellett az ének a leggyengébb pontja, de ahogyan ez a hasonló eseteknél is általában lenni szokott, idővel a fül Charlie kissé túltolt dallamaihoz is alkalmazkodott. A muzsika újszerűsége, soha korábban nem hallott komplexitása és játékossága mellett egyszerűen nem lehetett szó nélkül elmenni. Egy idő után az ember már nem is képes minden figyelmét ráfordítani az énekre, hiszen a muzsikusok az egyre hajmeresztőbb ötleteikkel valósággal maguk alá rendelik azt. Petruccit már itt gitárhőssé avatta a szakma, pedig az ebben a tekintetben mindent lealázó Images And Words album még csak három év múlva lesz esedékes. S ha már szó esett a leggyengébb láncszemről: a többiek esetében ezt a jelzőt már felesleges is tovább boncolgatni, ugyanis a gitáros mellett, mind Portnoy, mind Myung, mind pedig Moore olyan zenészi minőségben van jelen, és olyan félelmetes egyéni kvalitásokról tesz bizonyosságot a lemezen, hogy már ez a teljesítmény is rögtön a szakma krémjébe katapultálhatta volna őket. Ami ugye csak a későbbi, MTV-s sikereket követően történt meg igazán.

Már a lemezt nyitó A Fortune In Lies első hangjai is előrevetítik, hogy itt valami egészen különleges muzsika lesz hallható, valahol a Rush, a Kansas, a Queen, az Emerson, Lake & Palmer, a King Crimson és a Genesis '70-es évekbeli munkásságának nyomvonalán, csak egy bő évtizeddel későbbi, modernebb, metalosabb, agyasabb és agresszívebb formába öntve. Miután Charlie tenorja felcsendül, a nyilvánvaló Yes-párhuzamok is adják magukat, valamint hangulatilag a kortárs Crimson Glory Midnightját idéző, sztratoszférát érintő sikolyok sem állnak messze az énekes stílusától. Azonban ahogy már korábban is említettem, ezek felett egyszerűen muszáj szemet hunyni, ha valóban élvezni szeretnéd a hatások ellenére is roppant egyedi muzsikát, amely már itt, a nyakatekert szerkezetű első dalban is halálra kényezteti a vájtfülűeket. A hagyományos dalszerkezetekről legjobb, ha el is feledkezik az ember: hiába vannak itt precízen kidolgozott verzék és refrének, a folyamatot általában mindig megtöri valami váratlan break, zenei geg, ép ésszel és tudással eljátszhatatlan téma vagy egy egészen más dimenzióba helyezett ritmusképlet. E kavalkád elemeit persze olyan észrevétlenül és mesterien úsztatják egymásba, hogy azokat csakis a legnemesebb jelzőkkel illik értékelni, hiszen minden egyes hang mögött hallatszik a felkészültség és a rengeteg gyakorlással megszerzett tudás.

0306dt3

A szakmának lekevert, életre szóló pofon után a másodiknak érkező Status Seeker bőven vissza is vesz a villantásokból, és elsősorban inkább az énekdallamokra, illetve a fogós témákra hajaz. Itt egy cseppet talán túl is tolták Kevin aláfestő billentyűszőnyegeit. Ettől persze még ugyanúgy szerethető minden perce, hiszen a muzsikusok kezei alól ezek a könnyedebb témák is oly elegánsan gördülnek elő, hogy azt minden valamire való konziban tanítani kellene. A nótát meglepetésre egy félreismerhetetlen Saga-, illetve Journey-ízű intróval indítják, ami után a folytatás totál '80-as évekbeli Rush, de a refrén tájékán érezhető egy adag Queensryche/Tate-hatás is, ami Charlie fejhangjai miatt egyébként sokszor érezhető a többi szerzeményben is. Sajnos Mike néha visszhangos, néha pedig túl száraz dobsoundját jól elrontották a teljes anyagon, ami nyilván a minimális költségvetés számlájára írható, de a játék természetes jellege és a dobos elképesztő ötletei szerencsére azért még átjönnek a felvételen, bármennyire is poros és dinamikátlan a hangzáskép.

Az idézőjelbe tett „pihenő" után aztán meg is érkezik az óriási ötletekkel telepakolt instrumentális nóta a Ytse Jam képében. Kár is tagadni, hogy ami itt hallható, annak hatása anno felért egy kivégzéssel. Amit például Myung művel a basszusgitáron, arra szavak nincsenek, és ráadásul jól arcba is tolják a Steve Harris és Geddy Lee munkásságára, illetve soundjára alapozott zsigeri, fröcsögő mélyeket. Kár, hogy Terry Date-nek itt még nem sikerült azt a megszólalást létrehozni, amit a dalok amúgy megérdemeltek volna, azonban Myung röffentései így is fület kápráztatók, és mondhatni, hogy egészséges arányban emelték ki őket, nem úgy, mint egyes későbbi anyagokon, amelyeken sokszor úgy tűnik, mintha nem is játszana basszusgitáros a zenekarban. Viszont ahogyan az itt hallható végtelenül ötletes, profi kiállítású, minden egyes zenészt próbára tevő agyas témák fokozatosan következnek egymásból, az még a mai felhozatal mellett is megalázóan hat, nemhogy harminc évvel ezelőtt. Portnoy nem véletlenül használja azóta is saját kiadójával a rejtélyes dalcímet (The Ytse Jam Records), amelynek jelentésébe sok mindent belemagyaráztak már, de a pofonegyszerű megoldás valójában a visszafelé olvasásában rejlik...

0306dt4

A nyolc napon túl gyógyuló seggberúgás után le is csillapodnak a kedélyek egy végletekig alapra vett, de ebben a formában is elképesztően gyönyörű, klasszikus gitáron bontogatós témáig, amellyel felvezetik az album talán legmonumentálisabb szerzeményét, a The Killing Handet. A szócséplés itt már megint felesleges – leszámítva a tompa hangzást, ami már az akusztikus felvezetőben is nyilvánvaló –, hiszen a több fejezetből álló nóta megint csak több mint fantasztikus. Felépítése és mozgalmas utat bejárt íve szintén tanítani való, ahol még Charlie is kiemelkedő dallamokat hoz, bár megmondom őszintén, nekem a pár évvel későbbi, James LaBrie által felénekelt verzió a Live At The Marquee koncertlemezen a pincébe alázza Dominici eredeti, kissé erőtlen melódiáit. Ez az a pont, amikor bűntudat nélkül meg tudnám fojtani azokat is, akik egyébként kritizálják a későbbi, kanadai énekes kvalitásait. James a dal kibontakozó végkifejletében simán pályafutása legelképesztőbb teljesítményét nyújtotta, és néha hajlamos vagyok morgolódni azon, hogy miért is nem fedezték fel már 1989 előtt.

Aztán a következő percekben már megint kapkodhatja az ember a fejét: a Light Fuse And Get Away a folytatásban hallhatótól teljesen eltérő hangulatú felvezetővel indít, amit egy hamisítatlan Chris DeGarmo-féle riffel fordít meg Petrucci, amelyet egy olyan izgalmas struktúrájú verze/bridge/refrén felépítés követ, hogy szó szerint a fal adja a másikat. Portnoy szinte követhetetlen a disszonánsnak tűnő futamok és tördelések között, mégis annyira görcsmentesen és egyben tartja az alapot mindenek felett, hogy öröm hallgatni. Petrucci játéka itt hallhatóan felidézi legnagyobb hatásait Al Di Meolától kezdve Steve Morse-ig, és az is egyértelmű, hogy az ötletek nagy része spontán módon születhetett, amiket aztán a végletekig ki is érleltek. Ahogyan az ezt követő, old school heavy metalos húrokat pengető Afterlife-ot is, amelynek legnagyobb érdekessége talán stílusbeli ellenpontjaiban található. Petrucci és Moore játéka itt olyan, mintha tudatosan keresztezték és egy fokkal magasabb szintre helyezték volna az Iron Maiden és a korai Savatage reszelős riffjeit a Toto és a Survivor melodikus atmoszférájával, amitől a dal nyílván minden alkalommal, megunhatatlanul hallgattatja is magát. Itt még Charlie is száz százalékosan vállalható, Kevin és John villantós páros szólója pedig ismét csemege.

0306dt5

A billentyűs misztikus intrójából kifejlődő The Ones Who Help To Set The Sun szintén Queensryche- és Crimson Glory-hangulatokat hordoz magán, tekerős, gitárhősködős szólókkal és duplázós zúzdákkal, ami talán némileg visszafogottnak is tűnhet a lemez többi, jóval összetettebb szerzeményéhez képest. Nem úgy a záró és letaglózó verzékkel felvezetett Only A Matter Of Time, ahol képesek egybeolvasztani a heroikus hangvételt és a lendületből felfokozott pörgést. Moore Keith Emersont idéző, kalandozós szólóbetétjei is élményszámba mennek, és ami talán a legfontosabb, hogy kidolgozottsága és precizitása ellenére mégsem tűnik egyetlen pillanatra sem lélektelennek és öncélúnak a zenészek játéka. A technikai oldal abszolút nem temeti maga alá sem a mondanivalót, sem pedig az érzelmeket, pedig a progresszív zenékkel kapcsolatban mindig is ez volt legáltalánosabb sztereotípia. A Dream Theater a When Dream And Day Unite-tal alaposan rácáfol erre, ahol a technikai bravúrok és a sziporkázó ötletkavalkád mellett ugyanúgy hatnak érzelmi szinten is ezek a sokszor robbanékony, örvénylő, fortyogó szerzemények.

Az album minimális költségvetésű promóciós turnéjának köszönhetően sajnos a csapat nem tudott egyről a kettőre lépni, és a Charlie-val felmerült zenei nézeteltérések, valamint a korkülönbségből fakadó konfliktusok végül odáig fajultak, hogy kénytelenek voltak búcsút venni egymástól. Az énekes ezután már nem élt aktív zenészéletet, és inkább az autóiparban helyezkedett el pénzügyi menedzserként, azonban 2005-től egy O3 néven futó projekt alatt, szicíliai zenészekkel három szólóalbumot is kiadott, amelyek egyenként egy trilógia részei voltak és eredeti csapatához hasonló, progos muzsikát tartalmaztak. Többször is járt hazánkban koncertezni (egyszer a Dream előtt is fellépett a PeCsában), illetve egy ideig élt Kecskeméten is magyar származású feleségének köszönhetően. Aztán honvágyra hivatkozva végül mégis visszaköltözött az Államokba.

0306dt2

A Dream Theater debütalbuma a banda hazájában sajnos egyáltalán nem számított sikeresnek, ám az ilyen jellegű muzsikákat rendre kiszagoló Japánban viszont nagyon is lelkesen fogadták. Relatív sikertelenségétől függetlenül a lemez így is fontos alapkőtételnek bizonyult a csapat életében, és még gyengeségei mellett is joggal lehetnek rá büszkék a tagok, még talán a borítón látható borotválatlan testrészek reklámozása ellenére is. Bár én azért tudnék örülni egy újrafelvételnek is – annak ellenére, hogy nem feltétlenül vagyok híve az ilyesminek –, mert legalább egy kis igazságot szolgáltathatnának így az eredeti, tompa hangzásnak. Bár 2005-ben összetrombitáltak egy hivatalos bootleg-anyagot When Dream And Day Reunite címmel, amelyet élőben is bemutattak Dominici és Derek Sherinian vendégeskedésével. Ennek tulajdonképpen az az érdekessége, hogy a teljes lemezanyagot LaBrie énekével hallhatjuk, Charlie csupán a ráadásban előadott To Live Foreverben és a Metropolis Part I.-ban kapott szerepet.

Dominici kirakása után rengeteg időt felemésztett az énekeskeresés (a Fates Warning első torka, John Arch is a jelentkezők között volt), és a sikertelen próbálkozásokat követően még az is felmerült, hogy a továbbiakban instrumentálisan folytatnák. Ekkoriban született meg a következő album dalainak nagy része, azonban az már egy újabb mérföldkő a progresszív zenei élet színekben pompázó és meglepetésekben gazdag ösvényén.

A Dream Theater július 25-én Székesfehérváron, a FEZEN-en koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#19 Cseptön Kumbó 2019-03-19 12:26
Idézet - Túrin:
Én viszonylag későn, 97-ben, elsőéves egyetemistaként ismertem meg a bandát, és vicces módon a Falling-gal, aztán persze az egyetemi barátomtól jött a kötelező Images és Awake.
Nos, a WDADU-val úgy találkoztam, hogy egy évvel később, egy esős októberi délutánon mászkáltam a koliban, és az egyik szobából hallottam kiszűrődni az albumot.
Bekopogtam, és a benti leányzóval kb. a következő beszélgetés játszódott le:
-Szia, bocs, hogy csak úgy bejövök, de ugye Dream Theater az, amit hallgatsz? Ugyan még sosem hallottam ezt tőlük, de biztos vagyok benne, hogy ők azok.
- Igen. Az első albumuk.
- Köszi, És mikor adod kölcsön? :D


és megdugtad? :D
Idézet
 
 
#18 Túrin 2019-03-10 15:44
Én viszonylag későn, 97-ben, elsőéves egyetemistaként ismertem meg a bandát, és vicces módon a Falling-gal, aztán persze az egyetemi barátomtól jött a kötelező Images és Awake.
Nos, a WDADU-val úgy találkoztam, hogy egy évvel később, egy esős októberi délutánon mászkáltam a koliban, és az egyik szobából hallottam kiszűrődni az albumot.
Bekopogtam, és a benti leányzóval kb. a következő beszélgetés játszódott le:
-Szia, bocs, hogy csak úgy bejövök, de ugye Dream Theater az, amit hallgatsz? Ugyan még sosem hallottam ezt tőlük, de biztos vagyok benne, hogy ők azok.
- Igen. Az első albumuk.
- Köszi, És mikor adod kölcsön? :D
Idézet
 
 
#17 RobertThorn 2019-03-08 11:33
Mindent leírtatok már, amit én is mondtam volna. Óriási lemez.

Viszont azt amúgy a mai napig nem fogom fel, hogy mi a pokolért nem nyomtak Charlie-val egy közös számot azon a pecsás koncerten.. Az égvilágon mindenki tűkön ülve várta a küzdőtéren, hogy na, idén valami igazi csemegét is kaphatunk. És nem. :(
Idézet
 
 
#16 a.magyar 2019-03-08 10:10
Nem kevés nosztalgia fogott el,mikor olvastam ezt az írást:-))
Tisztán emlékszem,ahogy cserélgettük a kazettákat az osztálytársakka l,Judas,Maiden, Purple,Twisted Sister,aztán egyszer csak az egyik haver a kezembe nyomott egy kazettát,hogy,"na ezt hallgasd meg":-)))még a nevük sem volt ráírva,fogalmam sem volt,kik ezek,de seggre ültem tőle!Aztán gyorsan kinyomoztuk a nevet,és onnantól tart a rajongás,egy rakás kalóz cdtől kezdve külföldi koncertekig,ded ikált albumokig.A hangzás valóban elég béna,de nekem bejött az ének is,bár a kedvencem pont az Ytse Jam lett,azt többször is meghallgattam,a nnyira fejen vágott!:-))A mai napig öröm,ha a bulikon véletlenül elővesznek valamit róla,korszak meghatározó album volt!
Idézet
 
 
#15 kamikaze 2019-03-08 00:05
A mai DT cikk kapcsán jutott eszembe, hogy a WDADU annak idején a német Metal Hammerben a hónap lemeze lett! Mindezt egy újonc, addig gyakorlatilag ismeretlen csapatként, előtűnve a semmiből. Pedig elég erős volt a mezőny azokban az években is, de érzékelték az ítészek a bandában rejlő teljesítményt és leendő potenciált. Jól döntöttek!
Idézet
 
 
#14 Cseke Feri 2019-03-07 12:18
Idézet - 747:
Csak két lemezt mondok 1989-ből: Atheist-Piece of Time és Watchtower-Control and Resistance. Mindkettő porig alázza technikai és progresszív értelemben is! Kezitcsókolom


Én csak egyet: Sieges Even: Life Cycle (1988) :)
De felesleges azon vitázni, hogy ki "alázza porig" a másikat, mindegyik említett csapatban óriási felkészültségű zenészekről van szó. A DT ötletesebb, befogadhatóbb és kevésbé szélsőséges volt, így többen megismerhették. Egyébként meg idén elméletileg lesz új Watchtower lemez! :)
Idézet
 
 
#13 Chris92 2019-03-07 09:49
Sokan az Images and Words-től számítják a Dream Theater születését, holott ennek a lemeznek sincs oka a szégyenre. Nem a legkedvencebb, de a 80-as évek jellegzetes hangulata egyedi gyöngyszemmé teszi, miközben a klasszikus Dream sound alapjait is elveti.
Idézet
 
 
#12 DéeL 2019-03-07 03:43
Nálam simán a legjobbjuk, egy örök klasszikus, az egyetemes metal színtér egyik örökbecsűje. Hibátlan alkotás.
Idézet
 
 
#11 Rcooley 2019-03-06 22:15
Ha már szóba került a 70-es évek prog zenéje, októberben lesz 50 éves a King Crimson debütáló albuma. Orbitális mestermű, korszakalkotó klasszikus, bízom benne, hogy Cseke Feri barátunk arról is egy hasonlóan színvonalas cikket ír majd :)
Idézet
 
 
#10 Simon Zoltán 2 2019-03-06 21:17
Idézet - Medve László:
A kritikában benne van a kulcs kifejezés: "kiérlelt dalok". Na ez a baj a mostaniakkal... gyors, félkész iparosmunka.

jajj
Idézet
 
 
#9 Zsoziedo 2019-03-06 21:16
Köszi a remek és informatív cikket, egy csodálatos debut album, amit sajnos egy kicsit mindenki mostohán kezelt /maga a csapat sem sokszor játszik róla koncerteken/. Pl. mindig bosszúsan nézem a progarchives nevű prog zenei oldalt, ahol a lemez pontátlaga méltatlanul alacsony. Ahogy a cikkíró helyesen fogalmaz, a lemez káprázatos zenei minősége bőven kárpótol a hangzásbeli hiányosságaiért és esetleg az énekes gyengébb teljesítményéér t. Nálam az első 3 DT album a legjobb, a sziporkázó ötletek, a játékosság itt még egyáltalán nem ment az általános zenei színvonal rovására. Csodálatos bemutatkozó anyag.
Idézet
 
 
#8 Medve László 2019-03-06 20:14
A kritikában benne van a kulcs kifejezés: "kiérlelt dalok". Na ez a baj a mostaniakkal... gyors, félkész iparosmunka.
Idézet
 
 
#7 kamikaze 2019-03-06 20:12
Minden idők egyik legjobb debüt albuma, nem csak a progmetál stílusban. Nyilván nem piaci szempontok alapján, de kb. olyan fontos lemez, mint a Skid Row I., vagy a Guns 'N' Roses bemutatkozása. Olyan szinten muzsikáltak már ezen az albumon is Petrucciék, amilyen minőséget sok - egyébként népszerű zenekar - soha nem ér el. Dominici hangjával pedig semmi probléma nem volt, illik a zenéhez, kiválóan felénekelte a dalokat. LaBrie persze klasszissal jobb énekes és Russell Allennel sem lenne jobb, nem szeretném vele hallani pl. a The Killing Hand-et, jól van ez így! A hangzás persze nem etalon, de ami fontos, hogy egyéni, különösebb hibát ebben sem találok, főleg nem egy kezdő bandától. 10 pont
Idézet
 
 
#6 747 2019-03-06 20:04
Csak két lemezt mondok 1989-ből: Atheist-Piece of Time és Watchtower-Control and Resistance. Mindkettő porig alázza technikai és progresszív értelemben is! Kezitcsókolom
Idézet
 
 
#5 Cseke Feri 2019-03-06 20:03
Idézet - Afrikaaner:
Huh, nagyon felbosszantott ez a kritika minden idők egyik legjobb lemezéről. Igazságot Charlie Dominicinek! A leírtakkal ellentétben szerintem fantasztikus hangja van a palinak, egyszerre kesernyés, szomorkás, lágy és melodikus, ami hihetetlenül sokat tett hozzá a lemez atmoszférájához . Az énekdallamok pedig egytől-egyig csodálatosak, lásd pl. Afterlife. Nem is tudom mit mondhatnék, hallgassátok meg a saját fületekkel!


Inkább úgy mondanám, hogy Charlie (persze, hogy csodálatos) hangja fantasztikus fejlődésen ment keresztül az első szólólemeze megjelenésének idejéig. Amit ott, és a későbbiekben teljesít az már egy fényévekkel kiforrottabb hangú énekest mutat, amit szívesebben hallanék a debüt DT-albumon is... többek között ezért is írtam az újrafelvételről , hogy ezzel is igazságot szolgáltassanak pl. Charlie-nak is. Azt hiszem ezzel ő is határozottan egyet értene.

Idézet - Rcooley:
Azért már korábban is voltak ultrakomplex zenék az említett Fates Warningon kívül is, úgyhogy aki jobban beleásta magát az undergroundba az azért nem kapott nyolc napon túl gyógyuló seggberúgást. Példának okáért ott az 1985-ös Watchtower album az Energetic Disassembly ami szintén formabontó volt a maga idejében.Én azt előbb ismertem meg, mint a Dream eme lemezét, és egyből szemet szúrt a texasiak hatása, főleg ami a ritmusszekció játékát illeti. De ezt amúgy nem is tagadták soha Portnoyék. De a Mekong Deltát is mondhatnám, mint úttörő ultrakomlex prog bandát, még a Dream előttről. A Dream érdeme inkább az volt, hogy a metalos komplexitást a 70-es évek prog bandáira jellemző kifinomultságga l és dallamossággal ötvözték.


Sőt! A hetvenes években is voltak már ultrakomplex zenéket játszó prog., jazz, stb... zenekarok és zenészek, amikor még a Mekong Delta, Atheist, Sieges Even, Death és társai is csak max. képeken láttak gitárokat. De a DT korai muzsikájáról szerintem Billy White-ot és Rick Colaluca-t is meg kéne kérdezni. :)
Idézet
 
 
#4 Rcooley 2019-03-06 17:25
Azért már korábban is voltak ultrakomplex zenék az említett Fates Warningon kívül is, úgyhogy aki jobban beleásta magát az undergroundba az azért nem kapott nyolc napon túl gyógyuló seggberúgást. Példának okáért ott az 1985-ös Watchtower album az Energetic Disassembly ami szintén formabontó volt a maga idejében.Én azt előbb ismertem meg, mint a Dream eme lemezét, és egyből szemet szúrt a texasiak hatása, főleg ami a ritmusszekció játékát illeti. De ezt amúgy nem is tagadták soha Portnoyék. De a Mekong Deltát is mondhatnám, mint úttörő ultrakomlex prog bandát, még a Dream előttről. A Dream érdeme inkább az volt, hogy a metalos komplexitást a 70-es évek prog bandáira jellemző kifinomultságga l és dallamossággal ötvözték.
Idézet
 
 
#3 Afrikaaner 2019-03-06 16:54
Huh, nagyon felbosszantott ez a kritika minden idők egyik legjobb lemezéről. Igazságot Charlie Dominicinek! A leírtakkal ellentétben szerintem fantasztikus hangja van a palinak, egyszerre kesernyés, szomorkás, lágy és melodikus, ami hihetetlenül sokat tett hozzá a lemez atmoszférájához . Az énekdallamok pedig egytől-egyig csodálatosak, lásd pl. Afterlife. Nem is tudom mit mondhatnék, hallgassátok meg a saját fületekkel!
Idézet
 
 
#2 loup 2019-03-06 11:14
Hú, nagyon köszönöm az ismertetőt!
Nagyon szeretem ezt az albumot! Nekem a legjobb öt DT albumban benne van (mint ahogy a Falling is ;) ) :)
Idézet
 
 
#1 Verebélyi Gábor 2019-03-06 10:15
Köszönöm, jó kis cikk... Sajnos Kevin Moore nagyon hiányzik a Dream Theater-ből. sokan istenítik Jordan Rudess-t, és nem vonom kétségbe a képzettségét, de számomra baromi idegesítő, hogy nem tartják kordában az állandó kényszeres témahalmozásait . Nálam ettől még Derek Sherinian is ízlésesebben játszott, nem klimpírozgatta szét a dalokat. A When Dream and Day Unite, a Images and Words, az Awake, a Change of Seasons, a Falling Into Infinity és a Scenes from a Memory egyértelműen totális alapművek. Bár azóta is születtek kifejezetten jó lemezeik, és élőben mindig öröm Őket látni -magam még Kolozsvárig is hajlandó voltam elmenni az előző turnéjukon-, sajnos a klasszikusok szintjét nem sikerült megismételniük...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.