Shock!

február 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: A Change Of Seasons

dreamtheater_12023 egyik legkomolyabb – és egyben legkevésbé meglepő – híre Mike Portnoy és a Dream Theater újonnani egymásra találása volt. A dobos tizenhárom év után tért vissza eredeti zenekarába, akikkel jövőre turnét és lemezt is terveznek, így aztán nincs más hátra, mint az esztendő fináléjaként felidézni a Klasszikushockban a New York-i progresszív metálosok minden bizonnyal legszorosabban Mike-hoz kötődő kiadványát – ami történetesen egy EP volt. A dobos édesanyjának tragikus halála által ihletett, több mint 23 perces A Change Of Seasons két éra sajátos metszetét adta a banda pályafutásán, és számos tekintetben a mai napig etalonnak számít a Dream Theater munkásságában.

megjelenés:
1995. szeptember 19.
kiadó:
EastWest / Warner
producer: David Prater & Dream Theater

zenészek:
James LaBrie - ének
John Petrucci - gitár
John Myung - basszusgitár
Mike Portnoy - dobok
Derek Sherinian - billentyűk

játékidő: 57:30

1. A Change Of Seasons
I. The Crimson Sunrise
II. Innocence
III. Carpe Diem
IV. The Darkest Of Winters
V. Another World
VI. The Inevitable Summer
VII. The Crimson Sunset

2. Funeral For A Friend / Love Lies Bleeding
3. Perfect Strangers
4. The Rover / Achilles Last Stand / The Song Remains The Same
5. The Big Medley
I. In The Flesh?
II. Carry On Wayward Son
III. Bohemian Rhapsody
IV. Lovin', Touchin', Squeezin'
V. Cruise Control
VI. Turn It On Again
 
Szerinted hány pont?
( 60 Szavazat )

A Dream Theater igazi meglepetéssikert aratott az 1992-es Images And Words albummal. A kibontakozó alternatív érában papíron szinte esélytelenül szálltak ringbe ezzel a szövevényes, kiművelt, összetett dalokkal teli mesterművel, ám a Pull Me Under dal váratlan MTV-s sikereinek köszönhetően a csapat hirtelen az évtized legígéretesebb, a szakmában legtöbbet emlegetett bandái között találta magát. A folytatás, az 1994-es Awake, ha lehet, még magasabbra emelte a lécet, és ugyan az amerikai sikerek már elmaradtak az előzményekhez képest, a világ többi táján a csapat valósággal a mennybe ment.

Úgy tűnt, a Dream Theatert semmi sem állíthatja meg, ám az év második fele két komoly érvágást is hozott nekik. Az első ezek közül a dalszerzői tandem egyik legfontosabb láncszemének számító Kevin Moore billentyűs távozása volt: a billentyűs már nem tudott azonosulni a banda zenei irányával, fantáziáját más, elsősorban ambientesebb ötletek mozgatták, így aztán hiába kérlelték a többiek, nem maradt. Az első pillanattól kezdve, mindenki azonnal tudta, hogy pótlása szinte lehetetlen feladat lesz. Ha mindez nem lett volna elegendő, James LaBrie az év végén csaknem otthagyta a fogát Kubában, amikor ételmérgezést kapott. Az incidens ráadásul hosszabb távon is károsította a hangszálait, a turnét azonban nem lehetett lemondani, így az énekes koncertteljesítménye kiszámíthatatlanná és egyenetlenné vált.

Moore helyére menet közben, eleinte csak ideiglenes jelleggel az elsősorban hajmetálos sessionvonalról ismert Derek Sherinian került, aki korábban többek között Alice Cooper turnézenekarában is megfordult. Jellemző, hogy utóbbinak már csatlakozása is meglehetősen féloldalasra sikeredett: az Awake turné nyitányának számító, szeptemberi kaliforniai Foundations Forum gálafellépésen a csapat Jordan Rudess-szel állt színpadra, ám utóbbi családi okokból ekkor még nem vállalta a fix tagságot. Így aztán a banda szavazott a két másik jelölt, Jens Johansson és Sherinian között, és ha hihetünk a forrásoknak, a kettő-kettes szavazategyenlőség miatt végül csak az billentette Derek oldalára a mérleget, hogy Mike Portnoyhoz, John Petruccihoz és John Myunghoz hasonlóan annak idején ő is a Berklee zeneiskolába járt.

dreamtheater_7

Noha az Awake amerikai eredményei elmaradtak a várakozásoktól, a minden korábbinál durvább európai és japán sikerek hatására az EastWest kiadónál nyitott fülekre talált a zenekar aktuális kezdeményezése. Történt ugyanis, hogy az internet elterjedésének még viszonylag korai fázisában létrehozott YtseJam levelezőlistán a rajongók elkezdték követelni egy 1989 környékén írt, a koncerteken szórványosan elő-előkerült dal rögzítését és megjelentetését. Az A Change Of Seasonsről ekkoriban még többnyire csak bizonytalan pletykák forogtak közszájon: mindössze annyit lehetett tudni róla, hogy közel 20 perces – a csapat egyetlen addigi szerzeménye sem érte el ezt a hosszúságot –, és már az Images And Wordsre is fel akarták tenni. A kiadó azonban ekkor még keresztbe feküdt a tervnek, ebben az esetben ugyanis alighanem dupla lemezt kellett volna megjelentetni, amit a Dream Theater szóban forgó pályaszakaszában nem mertek megreszkírozni. A zenekar némi töprengés után úgy látta, kifejezetten jó húzás lenne kihozni a számot egy minialbum formájában, hiszen így az időközben taggá avanzsált Sherinian is bemutatkozhatott a stúdióban.

Az ábra persze azért bonyolultabb volt ennél. Helyből ott kezdődött a dolog, hogy az A Change Of Seasons Mike Portnoy valaha írt legszemélyesebb dalaként a dobos édesanyjának elvesztését dolgozta fel. Miként egy évtizedekkel későbbi Facebook-bejegyzésben részletesen felidézte a hátteret: „1984. november 16-át írtuk, pénteki nap volt. A tanárom, Pat Lynch aznap a Carpe Diem-szemléletről beszélt az órán: rámutatott, mennyire értékes az élet, és hogy bármi azonnal, egy szempillantás alatt megváltozhat, ezért aztán mindent MOST kell értékelned, amíg a tiéd. Mindnyájunkat arra buzdított, hogy este, otthon öleljük meg a szüleinket, és tudassuk velük, mennyire szeretjük és mennyire nagyra értékeljük őket. A mamám Atlantic Citybe készült a barátjával a hétvégére, én meg épp bulizni indultam volna a haverjaimmal. De aztán gondoltam egyet, visszafutottam a házba, megölelgettem, adtam neki egy puszit, és elmondtam, mennyire szeretem. Soha azelőtt nem csináltam még ilyet, így aztán eléggé meg is döbbent, és megkérdezte, mire vélje ezt most. Annyit feleltem: csak szerettem volna, ha tudod, mennyire szeretlek. Akkor láttam őt utoljára, a gépe ugyanis még aznap az óceánba zuhant."

dreamtheater_8Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen számot nem lehet csak úgy összecsapni, mindazonáltal a banda nem szerette volna egy az egyben a korábbi változatot lemezre venni. Portnoy régi honlapjának azóta sajnos legyalult, de azért természetesen visszakereshető, legendásan információgazdag FAQ-jában így emlékezett vissza a témára: „Zeneileg sokat változott a dal az első verziókhoz képest. Átírtam a szöveget, James pedig igazított az énekdallamokon. Vagyis minden tekintetben átdolgoztuk. Úgy gondolkodtunk, hogy ha már egyszer végre megkaptuk a zöld jelzést, akkor mindenképpen fel kell frissítenünk a nótát. Mivel először stúdióztunk Derekkel, azt is kipróbálhattuk, milyen vele közösen dalt írni, hangszerelni. Személyes szempontból pedig azért volt nekem fontos az újragenerálozás, mert annak idején az A Change Of Seasons volt az első dalszövegem, szóval ritka lehetőséget kaptam, hogy változtassak a már nem olyan találó korábbi részeken."

Érdekes, de utólag Derek Sherinian már erre a sessionre sem emlékezett vissza éppen a legjobb szájízzel: „Először Jordanre esett a választásuk billentyűsként, ő azonban nem tudta vállalni a turnét, így aztán mellettem döntöttek. Hat hónapon át beugró zenészként játszottam velük, aztán bevettek teljes jogú közreműködőként. De emberileg akkor is másmilyenek voltunk. Statisztából taggá váltam, önálló elképzelésekkel, viszont a csapat már hosszú évekkel a belépésem előtt is létezett, ami meglehetősen frusztráló helyzetet eredményezett. Szerettem volna, ha nekem is lehet valamilyen ráhatásom a dolgok menetére, de nem lehetett, szóval kreatív téren elég gyorsan összekülönböztünk. Akkoriban amúgy attól eltekintve is meglehetősen feszült légkör uralkodott a bandában, hogy bekerültem az egyenletbe, tehát az eredeti tagok, elsősorban Portnoy és Petrucci között. Meglehetősen nehezen tudták működtetni a csapatot abban az időszakban."

A dal tehát egyszerre volt egy korábbi éra hírnöke és a jövő első ízelítője. A csapat a korábbi zenei éra autentikus megidézése céljából, igen érdekes húzással még az Images producerét, David Pratert is visszahozta a stúdiózáshoz, pedig Mike köztudottan gyűlölte a '92-es lemez Firehouse-tól lízingelt dobhangzását. Ezúttal azonban ezt is helyre lehetett pakolni: „A közhiedelemmel ellentétben nem piccolo pergőt használtam a felvételekhez, hanem az Awake turnén végig alkalmazott 14x5-ös Mapex Maple-t, csak hihetetlenül feszesen, pattogósan dörrent meg, Bill Bruford vagy Stewart Copeland cuccához hasonlóan. Az egész Awake turnén ezzel a sounddal dolgoztam. David Prater pedig mindent megtett, hogy trigger nélkül is maximálisan elégedett legyek a végeredménnyel, és a stúdióban is a lehető legfeszesebben, legtermészetesebben csattanjon a pergő."

dreamtheater_10Visszaemlékezései szerint maga Prater ugyanakkor messze nem élvezte annyira a közös munkát, mint az Images And Words idején, ennek pedig egyetlen, személyi jellegű oka volt: „A két felvétel között teljesen megváltozott a zenekari DNS. Sokan nincsenek tisztában ezzel, de Kevin Moore óriási szerepet játszott az Images And Words sikerében. Kevin minden túlzás nélkül megszállott, klasszikus értelemben vett dalszerző volt. Nem kizárólag Fates Warningot meg mindenféle őrült progos muzsikát hallgatott, hanem tényleg rendkívül széles palettát tanulmányozott, méghozzá célirányosan, dalszerzői szempontból. Teljesen más érzékkel közelített a dallamstruktúrákhoz, a dallammenetekhez, az akkordváltásokhoz, mint a többiek. Az Images dalaiba éppen ezért igazi játékos élvezet volt belemerülni, mert kompozíciós tekintetben eljutottál velük A-ból B-be. Innentől fogva a hangzás terén nekem is könnyebb dolgom akadt ezekkel a történetekkel. Mindig az volt a célom, hogy minden egyes tétel a lehető leggrandiózusabb fináléval érjen véget." Az A Change Of Seasons ehhez képest a producertől is gyökeresen más megközelítést igényelt: „Eleve több mint 20 perces volt a dal, tehát az Images And Words teljes játékidejének fele, ami már önmagában is fura, de emellett még Kevin is eltűnt a képből. Derekkel már dolgoztam együtt a Night Ranger révén: óriási zenész, tényleg roppant képzett muzsikus, de szerzőként, hangszerelőként messze nem játszott akkora szerepet a zenekarban, mint Kevin."

Prater nem rejti véka alá, hogy véleménye szerint Moore-ral együtt a Dream Theater korábbi varázsa is tovatűnt: „Kevin döbbenetesen intelligens ember, emellett pedig elképesztő billentyűs. A szólói kiszámíthatatlanok, szikrázóak, csodálatosak, megzabolázhatatlanok. Imádtam vele dolgozni, és nagyon elkeserített, amikor először hallottam, hogy elmegy tőlük. Mert előtte tényleg ott tartottak, hogy nem lehetett mást mondani: uramisten, ezeknek tényleg csak a csillagos ég jelenti a határt! Sosem sikerült teljes egészében megértenem, mi történt pontosan a színfalak mögött, de annyi bizonyos, hogy Kevin soha, semmiben nem volt hajlandó kompromisszumra, csakis a saját feje után ment. És miután távozott, őszintén szólva minden meg is változott. Szerintem klasszikus, hagyományos értelemben vett dalszerzői tekintetben utána már nem értek fel a nótáik a korábbiakkal. De a magam részéről persze mindent megtettem, hogy így is a legtöbbet hozzuk ki a dalból."

Miután hosszas munkával véglegesítették a 17-18 perces eredeti változatból 23 perc fölé hízott új verziót, megindult az agyalás arról, mit csapjanak még mellé. Mike: „Először arra gondoltunk, hogy felkerülhetne a végleges kiadványra két új nóta az A Change Of Seasons mellett. Ezek közül a Derekkel írt első közös dalunk, a Raise The Knife lett volna az egyik, de végül úgy döntöttünk, a friss témák csak a következő nagylemezen kapnak majd helyet. Utána azon gondolkodtunk, hogy felrakjuk rá az Eve-et meg a To Live Forevert, de aztán több okból is elvetettük az ötletet – eleve új fejezetet akartunk nyitni, ezekben pedig még Kevin játéka volt hallható, ráadásul a fanatikus rajongók már beszerezték a dalokat a maxi B-oldalakon." A választás így egy 1995 januárjában adott, különleges, a rajongóklub meghívott tagjai előtt adott londoni klubbuli anyagára esett. A számos vendéggel kiegészült fellépésen a csapat elsősorban feldolgozásokat játszott.

dreamtheater_2

Valahol persze vicces és a Dream Theaterre nagyon jellemző, hogy az 1995. szeptember 19-én kiadott A Change Of Seasons hossza csaknem elérte az egy órát – vagyis minialbumként túlfutotta mind a When Dream And Day Unite, mind az Images And Words játékidejét. Mike: „Ha a szó szoros értelmében vesszük, lemezként a végeredmény hosszabb az Images And Wordsnél, de sem a kiadó, sem mi nem szerettük volna, ha bárki is a következő Dream Theater-albumként tekint rá, hiszen egyetlen új dal kapott rajta helyet, a többi pedig feldolgozások koncertfelvételeiből áll. Ezért aztán EP-ként jelentettük meg."

A maga 23:09-es játékidejével az A Change Of Seasons a zenekar addig megjelent leghosszabb dala volt, és utólag azt kell mondanom: a kiadónak igaza volt, hogy nem engedte feltenni az akkori verziót az Images And Wordsre. A világ akkoriban még csak tanulgatta a Dream Theater nevét, és a '92-es lemez gigászai – az egyenként is nyolc perc fölötti Pull Me Under, Take The Time, Metropolis Part I: The Miracle And The Sleeper és Learning To Live, illetve a náluk nem sokkal rövidebb Under A Glass Moon – mellett minden bizonnyal sok lett volna még egy plusz lemez ezzel a teljesen önálló részegységgel. Főleg, hogy teljesen kompakt, kerek egész volta, markáns hangulata miatt valójában nem nagyon tudnám odaképzelni egyik korábbi vagy későbbi Dream-soralbumra sem. Az EP-s megoldás tehát a lehető legjobb ötletnek bizonyult, főleg, hogy a hét tematikai-zenei fejezetre osztott mű meg is érdemelte a kiemelt törődést.

dreamtheater_6

Itt jegyezném meg: tizenéves kezdő zenerajongóként nem is nagyon tudtuk előzetesen elképzelni, milyen lehet egy 23 perces Dream-eposz. A banda addigi leghosszabb dalai, a Learning To Live és a Scarred még e hosszúság felét sem karcolták, az Awake album hármas egysége, a The Mind Beside Itself – azaz az Erotomania/Voices/The Silent Man trió – pedig inkább szoros dalfüzér volt, nem egyetlen egybefüggő szám. A Pink Floyd Echoesát nyilván ismertem, hallottam a Rush 2112-jéről, és tudtam róla, hogy a '70-es évek nagy progresszív bandái előszeretettel írtak hasonlóan megahosszú darabokat a Yestől a Genesisen át az Emerson, Lake & Palmerig, de a metálszíntéren korántsem volt még szokványos az ilyesmi akkoriban. (Mint ahogy egyébként ma sem az, de azért jóval bevettebb, mint a ′90-es évek derekán.) Mindezzel azt akarom érzékeltetni, hogy a minialbum és a dal megjelenése már önmagában, jellegénél fogva is eseménynek, tényleges különlegességnek számított.

Fentebb azt írtam, a dal egyfajta kapcsot jelent a Dream Theater korszakai között, és valóban így van. A neten fellelhető korai koncertváltozatokat lefülelve megbizonyosodhatunk róla: az EP-re valóban sokat változtattak rajta ezekhez képest, ám az A Change Of Seasons sok tekintetben még azzal együtt is a Kevin Moore-féle Dream felé mutat vissza, hogy végső formában öntésében a billentyűs már nem vett részt. Születésénél azonban még jelen volt, és bele is vélem hallani ezt a nótába. Irányultságát, stílusát tekintve pedig az említett érán belül is inkább a metálosabb, súlyosabb Awake előtti Images-periódussal rokon sokszor AOR-finomságú dallamaival, a '70-es évek progresszív rockját a fémesebb iránnyal vegyítő megközelítésével. Mindez jól rímel a darab témájára is, ami a szó szoros értelmében véve nem kizárólag Portnoy személyes tragédiája körül forog, hanem inkább az életről mint kerek egészről, a személyiség ciklikus fejlődéséről mesél: „A dal alapvetően az élet körforgásáról szól, és édesanyám elvesztésétől kezdve számos személyes eseményt beleírtam a szövegbe. Nem akarom feltétlenül a Pink Floyd The Walljához hasonlítani, de kisebb léptékben ugyanolyan széles érzelmi skálát jár be a dal a csalódottságtól a haragig. A főszereplő esetében itt is bezárul a kör: van egy gyermeke, és miután elmegy, a fiának kell leélnie a maga életét, megélni ugyanazokat a tapasztalatokat."

dreamtheater_4A dal felütését jelentő The Crimson Sunrise atmoszféráját tekintve kicsit a Pull Me Under kezdéséhez hasonló, csodálatos tiszta gitárbevezetővel indul, amelyre először álmodozós szintetizátoros szőnyegek érkeznek, majd berobban a súlyos riff Portnoy hatalmas csapásaival, és százszázalékos Dream-esszenciába fordul. Az itteni építkezést hangulatilag és konkrét témák, apróságok szintjén is számos követő hasznosította újra, de még az alkotók is számtalanszor visszakanyarodtak hozzá az azóta eltelt évtizedekben, ez teljesen egyértelmű. Bár a mai napig nem tudni, szerzőként mi mindent tett hozzá a dal alapjaihoz Kevin Moore, Sherinian már a nyitányban letehette névjegyét: finom zongorafutamoktól súlyos hammondos témákon át szólisztikus megnyilvánulásokig mindent felvonultat. A kezdés ezután teljesen szervesen úszik át az Innocence-be, amelynek briliáns, himnikus gitárfanfárja után LaBrie a szintén említett módon AOR-gyökerű dallamokat kanyarít, a refrénszerű rész pedig azonnal ragad. Itt jegyezném meg: bár a felvételek idején még fél év sem telt el az ételmérgezés óta, James az egész dalban kiemelkedő teljesítményt nyújt, az itt hallottak alapján meg nem mondtam volna, hogy ekkoriban kímélő üzemmódra kényszerült.

Az Innocence a végére szövegileg és zeneileg egyaránt baljós fordulatot vesz, és itt érdemes alaposan megfigyelni – és ha valami, hát ez jelenti az A Change Of Seasons talán leghatalmasabb erősségét –, micsoda tökéletes harmóniában mozog a zene a szöveggel, néhol akár egészen apró nüanszokkal ráerősítve a hangulati változásokra, szófordulatokra (a Holt Költők Társaságából vett beszédrészletek is ülnek). Portnoy sorai ráadásul mentesek mindenféle dagályosságtól vagy pláne coelhói bölcselkedéstől: egyszerű, könnyen érthető, mégis tartalmas szavakkal mond sokat, és sehol sem tükröződik ez nyilvánvalóbban, mint a legsúlyosabban személyes, az említett tragédiát általános formában elmesélő Carpe Diemben. A lassú, finom, akusztikus alapú témák a dráma fokozódásával klasszikus, '70-es évekbeli progrockos fogásokba mennek át, majd a végleges és szívszaggató „I said I love you, goodbye" után máris átúszunk a The Darkest Of Winters instrumentalizmusába. Ennek tipikusan klasszikus dreames prog-őrülete jellemzően mindent felvonultat, ami a csapatra jellemző volt a fénykorban, szikrázó hard rock témáktól súlyosan metálos, Awake-vonalas, hammondos szólóval megpakolt zúzdán és Myung lejátszhatatlan basszusfutamain át egészen az improvizatív hatású gitár-billentyű-dob párbajokig. Persze muszáj megjegyeznem, hogy utóbbiakat ekkor még hallhatóan nem ötletszerűen találták ki a stúdióban, hogy aztán saccra kábé egyetlen kósza átgondolás után menjenek is a lemezre, mint mostanság... Az itt hallható varázslat bizony szinte teljességgel hiányzik az újkori Dream-lemezekről.

dreamtheater_5

A szigorú instru tétel utáni Another World a dalóriás hangulati mélypontját hozza, a keserű ráébredés szakasza ez, amikor szembesülsz vele, hogy a világ valójában nem olyan, mint a korábban megénekelt ártatlanság korában hitted. Viszont ezt sem sziruposan öntik szavakba és zenébe, végig mélyen emberi és szép a végeredmény. Főleg, hogy utána elérkezik a talpra állás is, hogy az „I won't let them push me away" sor után Petrucci a dalban hallható addigi talán legérzelmesebb, legszebb szólófutamokkal rukkoljon elő. De még ezt is tudja fokozni az instru The Inevitable Summer szakasz elején, ahol egész karrierje egyik legtökéletesebben felépített gitárbetétjét hozza. A technikailag abszolút csúcskategóriás szint csak a dolog egyik oldala, egyszerűen gyönyörűen, könnyfakasztóan, hihetetlen ötletgazdagsággal játszik. Satriani-ízek persze bőven akadnak itt, de ez önmagában nem baj – John ekkorra már bőven bizonyította, hogy saját jogán is simán helye van a legnagyobbak között.

A lírai hangulatokból újabb jammelős, fajsúlyos hangszerorgiába csapunk át, ez azonban már a kiegyensúlyozott, a világgal megbékélt életszakasz metaforájaként sokkal pozitívabb, messze nem olyan zaklatott, mint a The Darkest Of Winters. Tanítani lehet azt is, ahogy a végén mindezt kifuttatják az epikus, katartikus The Crimson Sunset fináléra, ahová Portnoy szövegsorai mellett Robert Herrick Intelem a szüzekhez című verséből is bekerült pár idézet – de jellemzően még ez sem érződik túlzásnak. James „Even though I'll be gone, I will live on / Live on" zárása még sokáig ott kering az ember fejében, miután a nyitó torzítatlan téma visszahozatalával befejeződött a dal. Tényleg hihetetlen utazás ez a szerzemény ennyi év távlatából is, egészen döbbenetes, mennyi mindent gyúrtak benne össze teljesen organikus egységgé.

dreamtheater_3

Az EP második felét elfoglaló feldolgozásokra különösebben nem látom értelmét részletesen kitérni, azon túl, hogy nyilván fölényes tudással és nagy lelkesedéssel nyomják őket. A szóban forgó londoni bulin sok egyéb érdekesség elhangzott még ezeken kívül – például a Metallica Damage, Inc.-je is, vendégként a Napalm Death Dream-fanatikus hörgőgépével, Barney Greenwayjel –, de az ide felkerült számokat jó ízléssel válogatták össze, legyen szó Elton Johnról, Deep Purple-ről vagy Led Zeppelinről. A záró The Big Medley pedig tényleg a Dream Theater minden fontos gyökeréig visszaás a Pink Floydtól kezdve a Kansasen, a Queenen, a Journey-n és a Dixie Dregsen át egészen a Genesisig. Mondanom sem kell, lebilincselő gördülékenységgel fűzik egybe ezeket az egymástól nagyon különböző klasszikusokat – a zenekart ebben a korszakban jellemző, sziporkázó és kifogyhatatlan ötletgazdagság tehát a feldolgozásokat is áthatja.

Az A Change Of Seasons soron kívüli szuvenírként érkezett, és nagy sikert aratott. A zenekar Európában és Japánban ekkor már nem tudott mellényúlni, de az Egyesült Államokban is közel 160 ezer példány talált gazdára a kiadványból, ami egy EP esetében minden értelmes mérce szerint jó eredménynek számított. Főleg 1995 grunge- és neopunk-légkörében egy progmetál-bandától, ráadásul egy rádiós játszásra, klipesítésre nyilvánvalóan alkalmatlan, 23 perces eposszal a fókuszban... (A szám a hazai Metal Hammer aktuális közönségszavazásán is bekerült a kedvenc dalok közé.) Ugyanakkor a kiadó továbbra is az Images aranylemezes eladásait tekintette irányadónak, és elég komoly nyomást helyeztek a csapatra a következő album előtt. Ez lett végül az 1997-es, zeneileg továbbra is óriási és ihletett, ám némiképp kétségkívül kompromisszumos Falling Into Infinity, a Dream Theater történetének első igazán megosztó kiadványa. Mivel utóbbi szintén nem váltotta be az EastWest üzleti reményeit – amerikai eladásai nemhogy az Images és az Awake, de kicsivel még az A Change Of Seasons eredményei mögött is elmaradtak –, a lemeztársaság nagy levegőt vett, és utolsó esélyként teljesen szabad kezet adott az immáron ténylegesen Jordan Rudess-szel megerősített csapatnak. Az 1999-es Metropolis Pt.2: Scenes From A Memory mestermű ugyan továbbra sem perzselte fel Amerikát, ám a világ többi piacán brutális sikernek bizonyult: összességében még a visszafogottabb hazai eredményekkel együtt is a banda második legnagyobb példányszámban elkelt kiadványa lett az Images And Words után, státuszukat tekintve pedig minden korábbinál magasabbra lökte őket a képzeletbeli tőzsdén.

the_winery_dogs_k2023_07

Ami engem illet, egészen biztosan nem várok ilyen szintű anyagokat vagy az A Change Of Seasonshöz hasonló, zseniális dalgigászokat az újfent I. Mike-kal zenélő Dreamtől. A zenekar szürkülése nem Mike Mangini csatlakozásával kezdődött, hanem még vastagon Portnoy jelenléte mellett, ráadásul abszolút nem fiatal emberekről beszélünk, tehát alighanem illúzió tőlük korszakalkotó mesterműveket várni. Ettől mindenkit óva is intenék, ugyanakkor azt mondom: Portnoynak egyszerűen a Dreamben van a helye, és kész. A '95-ös EP címadó dalának központi üzenete tehát itt is irányadó, becsüljük meg, amink van, és próbáljuk meg értékelni. Ahogy ő is mondja: „Az A Change Of Seasonsben megírtam a magam történetét, méghozzá abban a reményben, hogy továbbadom a leckét: élj a mának... Még a bal alkaromra is feltetováltattam a CARPE DIEM feliratot, hogy mindig szem előtt tartsam ezt."

A 23 perces giganteposzt már tizenéves fejjel, első hallásra is a Dream Theater egyik abszolút csúcsalkotásának gondoltam, és a helyzet azóta sem változott. Sőt, ha lehet, a dal már-már meglepően érett, írásának idején Mike huszonéves korát meghazudtoló bölcsességét még többre tartom, mint annak idején. A szám – érthető módon – Portnoynak is roppant fontos, a köztes időszak interjúi alapján nem is nagyon örült neki, amikor a zenekar távollétének éveiben is műsorra tűzte: „Kiléptem a zenekarból, ők pedig azt csinálnak, amit csak akarnak, nincs ráhatásom. Persze furcsa hallani, hogy játsszák a számomra személyes szempontból olyannyira fontos dalokat. Az A Change Of Seasonst a mamám repülőszerencsétlensége után írtam, vagyis annál személyesebb szöveg fizikailag nem létezhet, nem is beszélve a 12 Step Suite szériám dalairól... Ez kétségtelenül bizarr. De természetesen nincs jogom megtiltani nekik a dolgot. Sajátos helyzet, de ez van."

Innentől kezdve a fenti dilemma persze okafogyott. Őszintén bízom benne, hogy a visszatérő turnén legalább részleteiben előkerül majd ez a mestermű – ismétlem, számomra örökre ez marad a csapat egyik magnum opusza.

 

Hozzászólások 

 
#29 JR 2024-01-07 17:25
Végre egy objektív és intelligens hozzászólás, köszi.

Idézet - bogar:
Némileg megpróbálnám árnyalni ezt a Labrie milyen énekes kérdést.
Egészen kiváló énekes volt anno. Érdemes meghallgatni a DT előtti zenekar a Winter Rose egyetlen lemezét. Az még nem prog, hanem hard rock/metal volt a 80-as évek végének stílusában. A csillagokat is leénekli benne.
Aztán a DT-be kerülve az éneklés mellett hozott egy igazi frontemberi kiállást is. Aztán vagy az ételmérgezés, vagy valami más miatt tényleg eléggé megváltozott a stílusa.
Viszont a színpadon sem volt már olyan markáns a jelenléte, mint korábban.
A két legutolsó hazai DT koncertre elmentem, de a másodikról már eljöttem, mert nem bírtam nézni azt a kínlódást, amit leművelt. (Hozzáteszem, hogy a társai egyáltalán nem segítenek abban, hogy vezényeljék a műsort.
Szóval azt láttam LbBrie-n, hogy legszívesebben valahol máshol lenne és én ebből köszönöm, de nem kérek.
Viszont a másik oldalon meg ott van az, hogy mindenkinek megy a fejében a beépített cd játszó és szeretnénk úgy hallani a dalokat, ahogy 25-30 évvel ezelőtt szóltak. Ez szinte fizikai képtelenség egy énekes esetében. Nála a hangzás a torkából jön és nem tud hangszerek mögé bújni. Magyarán ő a hőstenor, akinek minden este 100%-ot kellene adnia úgy, hogy ezrek nézik és szedik ízekre. Én nem lennék a helyben, mert nyilván egy értelmes okos emberről van szó és hozzá is elérnek a vélemények. Ez nyilván szépen lassan a legerősebb karakternek is lerombolja az önbizalmát.
Ebben a helyzetben a legjobb, amit tehet, hogy teszi a dolgát ahogy tudja és én meg eldönthetem, hogy ez így érdekel, vagy sem.
Idézet
 
 
#28 bogar 2024-01-07 11:48
Némileg megpróbálnám árnyalni ezt a Labrie milyen énekes kérdést.
Egészen kiváló énekes volt anno. Érdemes meghallgatni a DT előtti zenekar a Winter Rose egyetlen lemezét. Az még nem prog, hanem hard rock/metal volt a 80-as évek végének stílusában. A csillagokat is leénekli benne.
Aztán a DT-be kerülve az éneklés mellett hozott egy igazi frontemberi kiállást is. Aztán vagy az ételmérgezés, vagy valami más miatt tényleg eléggé megváltozott a stílusa.
Viszont a színpadon sem volt már olyan markáns a jelenléte, mint korábban.
A két legutolsó hazai DT koncertre elmentem, de a másodikról már eljöttem, mert nem bírtam nézni azt a kínlódást, amit leművelt. (Hozzáteszem, hogy a társai egyáltalán nem segítenek abban, hogy vezényeljék a műsort.
Szóval azt láttam LbBrie-n, hogy legszívesebben valahol máshol lenne és én ebből köszönöm, de nem kérek.
Viszont a másik oldalon meg ott van az, hogy mindenkinek megy a fejében a beépített cd játszó és szeretnénk úgy hallani a dalokat, ahogy 25-30 évvel ezelőtt szóltak. Ez szinte fizikai képtelenség egy énekes esetében. Nála a hangzás a torkából jön és nem tud hangszerek mögé bújni. Magyarán ő a hőstenor, akinek minden este 100%-ot kellene adnia úgy, hogy ezrek nézik és szedik ízekre. Én nem lennék a helyben, mert nyilván egy értelmes okos emberről van szó és hozzá is elérnek a vélemények. Ez nyilván szépen lassan a legerősebb karakternek is lerombolja az önbizalmát.
Ebben a helyzetben a legjobb, amit tehet, hogy teszi a dolgát ahogy tudja és én meg eldönthetem, hogy ez így érdekel, vagy sem.
Idézet
 
 
#27 Simon Zoltán papper 2024-01-06 10:15
Idézet - Barcs Bence:
Idézet - Tama1975:
Idézet - R.Zs.:
"Itt jegyezném meg: bár a felvételek idején még fél év sem telt el az ételmérgezés óta, James az egész dalban kiemelkedő teljesítményt nyújt, az itt hallottak alapján meg nem mondtam volna, hogy ekkoriban kímélő üzemmódra kényszerült."

Fontos felvetés, magam sem értem, hogy főleg a FII-n és bár kevésbé, de érezhetően a SFAM-n is vannak energiatakaréko s megoldások és hangkarakter megváltozások. Konkrétan eltűnnek James gazdag felharmonikusai és egy tompább, beszűkült, nazális karaktert kapunk sok helyen. A Changen ebből semmit sem tapasztalni, szinte ugyanaz az a hangkarakter mint az Awaken, mintha ebben az időben lettek volna rögzítve az éneksávjai. Érdekes.
Számomra ez az Ep alap, etalon és az utolsó igazán mágikus megmozdulás a Dreamtől. Köszönet a megszokottan magas színvonalú megemlékezésért !


Gondolom a későbbi energiatakaréko sságnak az is oka volt, hogy a dallamok koncerteken is állandóan megfelelő minőségben előadhatók legyen. Azért akkoriban James koncertteljesít ménye (amely már a színpadi jelenlétben sem feltétlenül erős) meglehetősen ingadozó volt, Stúdióban egyszer jól felénekelni a magas dallamokat megoldható, de esetéről estére minden egyes koncerten megtenni ugyanezt, már jóval nehezebb.


Na igen, elég csak meghallgatni a FII-turnén készült felvételeket. Szinte többször sül bele LaBrie a régi dallamokba, mint ahányszor nem...

Összegezve a kommenteket : 1. Ennek a zenekarnak az elmúlt 18-20 évben már léteznie sem lett volna szabad. 2. James Labrie-t már az óvodában fel kellett volna menteni a dalok mondókák tanulásától előadásától a nevelők és a többi gyermek ( későbbi metal szakértők ) mentális és fizikai egészsége érdekében. 3. Legek zenekara!! mely úgy létezik,hogy közben egyre rosszabb és rosszabb !!! 4.Uborka szezonban mint nyuszit a kalapból elővenni , jól elvitázgatnak rajta a fikázók. 5. ennek jól bedőlök ÉN is, mint mindig. 6. Mindig megfogadom soha semmihez nem szólok hozzá többet :). 7. Akkor ez az én újévi fogadalmam. ..na pussz....7+1. várom az új lemezt .Portoy nélkül is vártam volna. Semmi irreális elvárással ....
Idézet
 
 
#26 Barcs Bence 2024-01-05 10:10
Idézet - Tama1975:
Idézet - R.Zs.:
"Itt jegyezném meg: bár a felvételek idején még fél év sem telt el az ételmérgezés óta, James az egész dalban kiemelkedő teljesítményt nyújt, az itt hallottak alapján meg nem mondtam volna, hogy ekkoriban kímélő üzemmódra kényszerült."

Fontos felvetés, magam sem értem, hogy főleg a FII-n és bár kevésbé, de érezhetően a SFAM-n is vannak energiatakaréko s megoldások és hangkarakter megváltozások. Konkrétan eltűnnek James gazdag felharmonikusai és egy tompább, beszűkült, nazális karaktert kapunk sok helyen. A Changen ebből semmit sem tapasztalni, szinte ugyanaz az a hangkarakter mint az Awaken, mintha ebben az időben lettek volna rögzítve az éneksávjai. Érdekes.
Számomra ez az Ep alap, etalon és az utolsó igazán mágikus megmozdulás a Dreamtől. Köszönet a megszokottan magas színvonalú megemlékezésért !


Gondolom a későbbi energiatakaréko sságnak az is oka volt, hogy a dallamok koncerteken is állandóan megfelelő minőségben előadhatók legyen. Azért akkoriban James koncertteljesít ménye (amely már a színpadi jelenlétben sem feltétlenül erős) meglehetősen ingadozó volt, Stúdióban egyszer jól felénekelni a magas dallamokat megoldható, de esetéről estére minden egyes koncerten megtenni ugyanezt, már jóval nehezebb.


Na igen, elég csak meghallgatni a FII-turnén készült felvételeket. Szinte többször sül bele LaBrie a régi dallamokba, mint ahányszor nem...
Idézet
 
 
#25 MGW 2024-01-04 17:45
15 ev után újra elővettem az első DT lemezeket, ezt is. Most már jobban értem, hogy mi zavar: egyszerűen kiráz a hideg James hangjától és megoldásaitól. Petrucci nálam benne van a top10- ben, Portnoy is. Érdekes, hogy koncerten jobban elviseltem az éneket.

Maga a Change of Season - a nyitányt leszámítva - sohasem értettem, a kezdő riff miatt hallgattam, aztán 5 perc után lekevertem és váltottam az Awake héthúros dalaira. A feldolgozásokat hallgatva is egyből arra gondoltam, hogy jesszusom, ezek de furán jellegtelenek. Most is így gondolom.

Derek Sherinian is a nyitányban elég fura. A zongorás rész 10 pontos, aztán meg mintha véletlenül átváltana valami pánsípos indián hangszínre. Pedig nagyon rendben van a játéka, nagyo szeretem.

Nálam ez volt az utolsó DT album. Nagyon tudnak, nagyon komoly az életmű, nagyon tökéletes, nagyon gourmet. De az ének nekem max 4 pont.
Idézet
 
 
#24 Tama1975 2024-01-03 14:26
Idézet - R.Zs.:
"Itt jegyezném meg: bár a felvételek idején még fél év sem telt el az ételmérgezés óta, James az egész dalban kiemelkedő teljesítményt nyújt, az itt hallottak alapján meg nem mondtam volna, hogy ekkoriban kímélő üzemmódra kényszerült."

Fontos felvetés, magam sem értem, hogy főleg a FII-n és bár kevésbé, de érezhetően a SFAM-n is vannak energiatakaréko s megoldások és hangkarakter megváltozások. Konkrétan eltűnnek James gazdag felharmonikusai és egy tompább, beszűkült, nazális karaktert kapunk sok helyen. A Changen ebből semmit sem tapasztalni, szinte ugyanaz az a hangkarakter mint az Awaken, mintha ebben az időben lettek volna rögzítve az éneksávjai. Érdekes.
Számomra ez az Ep alap, etalon és az utolsó igazán mágikus megmozdulás a Dreamtől. Köszönet a megszokottan magas színvonalú megemlékezésért !


Gondolom a későbbi energiatakaréko sságnak az is oka volt, hogy a dallamok koncerteken is állandóan megfelelő minőségben előadhatók legyen. Azért akkoriban James koncertteljesít ménye (amely már a színpadi jelenlétben sem feltétlenül erős) meglehetősen ingadozó volt, Stúdióban egyszer jól felénekelni a magas dallamokat megoldható, de esetéről estére minden egyes koncerten megtenni ugyanezt, már jóval nehezebb.
Idézet
 
 
#23 Tama1975 2024-01-03 14:20
Lehet fikázni őket sok mindenért, pl. az Astonishingot én sem nagyon bírom már végighallgatni, ugyanakkor ebben a műfajban így is annyira felette vannak bárki másnak. A DT felbukkanása óta nincs másik zenekar (Fates Warningot, Symphony X-et is beleértve) aki ilyen életművet tudott volna letenni, akiknek a még a szarabb lemezeik is csak magukhoz képest azok, a jobbak viszont a prog/metal csúcsalkotásai. A Change of Season még ezen belül is egy külön kategória, amely ha ma jönne ki talán még meghatározóbb lenne, mint az akkori internet nélküli világban volt.
Idézet
 
 
#22 ujper 2024-01-03 12:33
Az Awake után nekem ez csalódás volt. Borítója is milyen! haha... A későbbiek közül is egyedül az Octavarium fordul meg a lejátszómban... Ellenben imádtam az első két OSI-t, meg a Chroma Key-t Kevin Moore-tól :)
Idézet
 
 
#21 Equinox 2024-01-01 18:56
Idézet - janomano:
Idézet - Montsegur:
„Kevin döbbenetesen intelligens ember, emellett pedig elképesztő billentyűs."

Kevin arcképéhez még annyit, hogy a zenei projektjei után, kicsit már "ősz fejjel" elvégezte az oszteopátiás képzést (ami az orvosi képzéshez hasonló, szintén gyógyító tevékenység végzésére elfogadott képzés az Államokban), sőt azóta a pszichiátriai szakvizsgát is megcsinálta és jelenleg pszichiáterként dolgozik az észak-dakotai Minot-ban. Hát nem egy egysíkú ember, az biztos, de a zenei visszatérésére ezek után sajnos nem sok esélyt látok.

A cikkért meg hatalmas köszönet, nekem ez az album mindig kicsit kilógott a DT-életműből, de így már a helyére került.


Igen, akadnak ilyen arcok akik az életük csak egy bizonyos szakaszában működtek (metal) zenészként, és később nagy eltűnők lettek, lásd még Josh Silver, a Danzig gitáros John Christ a White Zombie basszer csaj, vagy akár kevésbé, de a Rollins is. Érdekes lenne ezeket az embereket kikérdezni hogyan értékelik ezeket a sok évvel ezelőtti dolgaikat, maradt-e valami még a régi attitűdből, csak már nem tevékenyen, de még nyomják -e?

Ez nagyon érdekes felvetés. Biztos büszkék a múltjukra, de nem mennének vissza, mert annyi mindent csináltak azóta mást, és hasonlóan értékeset is.

A címadó meg a Dream egyik csúcsteljesítmé nye, koncerten is merő libabőr volt, a feldolgozások meg csodásak, főleg a medley ahogy lépeget egyik számból a másikba.
Idézet
 
 
#20 janomano 2024-01-01 15:23
Idézet - Montsegur:
„Kevin döbbenetesen intelligens ember, emellett pedig elképesztő billentyűs."

Kevin arcképéhez még annyit, hogy a zenei projektjei után, kicsit már "ősz fejjel" elvégezte az oszteopátiás képzést (ami az orvosi képzéshez hasonló, szintén gyógyító tevékenység végzésére elfogadott képzés az Államokban), sőt azóta a pszichiátriai szakvizsgát is megcsinálta és jelenleg pszichiáterként dolgozik az észak-dakotai Minot-ban. Hát nem egy egysíkú ember, az biztos, de a zenei visszatérésére ezek után sajnos nem sok esélyt látok.

A cikkért meg hatalmas köszönet, nekem ez az album mindig kicsit kilógott a DT-életműből, de így már a helyére került.


Igen, akadnak ilyen arcok akik az életük csak egy bizonyos szakaszában működtek (metal) zenészként, és később nagy eltűnők lettek, lásd még Josh Silver, a Danzig gitáros John Christ a White Zombie basszer csaj, vagy akár kevésbé, de a Rollins is. Érdekes lenne ezeket az embereket kikérdezni hogyan értékelik ezeket a sok évvel ezelőtti dolgaikat, maradt-e valami még a régi attitűdből, csak már nem tevékenyen, de még nyomják -e?
Idézet
 
 
#19 Montsegur 2024-01-01 13:13
„Kevin döbbenetesen intelligens ember, emellett pedig elképesztő billentyűs."

Kevin arcképéhez még annyit, hogy a zenei projektjei után, kicsit már "ősz fejjel" elvégezte az oszteopátiás képzést (ami az orvosi képzéshez hasonló, szintén gyógyító tevékenység végzésére elfogadott képzés az Államokban), sőt azóta a pszichiátriai szakvizsgát is megcsinálta és jelenleg pszichiáterként dolgozik az észak-dakotai Minot-ban. Hát nem egy egysíkú ember, az biztos, de a zenei visszatérésére ezek után sajnos nem sok esélyt látok.

A cikkért meg hatalmas köszönet, nekem ez az album mindig kicsit kilógott a DT-életműből, de így már a helyére került.
Idézet
 
 
#18 Gábor 2024-01-01 11:01
Idézet - Acélfotel:
Idézet - Gábor:
Ez a szám sosem jött be nekem, a Cloes to the Edge-hez és társaihoz hasonlítást (lentebb) nem is értem... Kb az Octavariumig hallgattam DT-t (az még elmegy), de a legkevésbé hallgatott kiadványuk ez és a Falling lemez.


Akkor segítek. A hasonlat nyílván nem zenei. Egyrészt,
mert az szubjektív (szerintem zeneileg is van olyan nívós,
mint az említett három, de ez csak az én véleményem),
másrészt nem sok értelme van hasonlítgatni, pláne, hogy
más stílus, eltelt 20 év satöbbi, satöbbi.
Viszont a legtöbb prog bandának van egy nagy eposza, egy
hosszú, általában 20 perc feletti, akár többtételes zenemű
ami úgymond a zenekar esszenciáját testesíti meg. Több
ilyen is lehet, pl a Yes is több monstrumot írt, meg a
Dream is, de ezekből általában mindig van egy, ami
kiemelkedik. Ez a Yes esetében egyértelműen a Close, a
Genesisnél is a Supper a legtöbbet emlegetett stb. Nos a
Dream esetében nem kérdés, hogy az A Changes of Seasons
az a dal, amit a legtöbbször említenek, mint a nagy Magnum
Opust. Persze, biztos van akinek az Octavarium vagy a Count
of Tuscany ugrik be, de nem ez az általános. Úgyis lehetne
mondani, hogy ez az ő nagyeposzuk.


Pont erre írtam, hogy nem is értem az összehasonlítás t, az említett prog bandáknak csúcsprodukciói az említett monstrumok, a Dreamnél pedig - szerintem és sokak szerint -nem. Persze ha csak a hosszát, komplexitását nézzük, akkor lehet hasonlítgatni.
Idézet
 
 
#17 Cseke Feri 2024-01-01 10:33
Idézet - Acélfotel:
Igen a hallgathatatlan rossz jelző volt. Akkor pontosítva
"King Crimson beteg és agyzsibbasztó kakofóniájához",
"hozzátenném azt is, hogy igencsak elfajzottnak kell lenni ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessük"
"annyi mindent csinálnak egyszerre, hogyha nyolc fülem lenne, sem tudnám követni, hogy mik történnek egy-egy nótán belü

DiszKgráfia: Gentle Giant.
Erre gondoltam, bár nem hinném, hogy a tisztelt szerző itt
szó szerint gondolja. Nyilván mindenkinél máshol húzódik
az ingerküszöb, valamint a Gentle Giant valóban elképesztő
komplexitását is badarság lenne megkérdőjelezni , de akkor
milyen jelzőt használnánk a valóban kísérleti kortárs
alakulatokra. Avantgárd, drone irányzatok, disszonáns láva
death metalok. Sunn O)), Portal, stb.


Pedig állítom, hogy a stábon belül csak én vagyok annyira "elfajzott", hogy végighallgatta mindkét zenekar (Gentle Giant, King Crimson) teljes diszkográfiáját . :) Szerintem érthető, hogy mit akartam érzékeltetni a fenti, semmilyen értelemben sem rossz indulatú jelzőkkel. Zenészek és zenekarok is szokták így jellemezni magukat, de nem rossz értelemben. :)
Idézet
 
 
#16 Acélfotel 2023-12-31 20:46
Idézet - Gábor:
Ez a szám sosem jött be nekem, a Cloes to the Edge-hez és társaihoz hasonlítást (lentebb) nem is értem... Kb az Octavariumig hallgattam DT-t (az még elmegy), de a legkevésbé hallgatott kiadványuk ez és a Falling lemez.


Akkor segítek. A hasonlat nyílván nem zenei. Egyrészt,
mert az szubjektív (szerintem zeneileg is van olyan nívós,
mint az említett három, de ez csak az én véleményem),
másrészt nem sok értelme van hasonlítgatni, pláne, hogy
más stílus, eltelt 20 év satöbbi, satöbbi.
Viszont a legtöbb prog bandának van egy nagy eposza, egy
hosszú, általában 20 perc feletti, akár többtételes zenemű
ami úgymond a zenekar esszenciáját testesíti meg. Több
ilyen is lehet, pl a Yes is több monstrumot írt, meg a
Dream is, de ezekből általában mindig van egy, ami
kiemelkedik. Ez a Yes esetében egyértelműen a Close, a
Genesisnél is a Supper a legtöbbet emlegetett stb. Nos a
Dream esetében nem kérdés, hogy az A Changes of Seasons
az a dal, amit a legtöbbször említenek, mint a nagy Magnum
Opust. Persze, biztos van akinek az Octavarium vagy a Count
of Tuscany ugrik be, de nem ez az általános. Úgyis lehetne
mondani, hogy ez az ő nagyeposzuk.
Idézet
 
 
#15 nikfisz 2023-12-31 17:42
Szomorú vagyok,hogy már nincs esély arra hogy megismételjék a 90'es évekbeli szenzációs albumok színvonalát! (Erre mondta az egyik haverom:"rakj fel egy régi albumot amit régen szerettél és vissza fogsz repülni abba a korba/érzésvilágba"...Na,most ezt teszem én is,és felteszem ezt a zseni korongot)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.